Albert Gore, másodszor

A helyzet fokozódik, Jégvirágh elvtárs. Előző, Tél tábornok című rovatfutamomban Albert Gore szenátort még csak a fagyos Bukarestbe küldtem, hogy ott vegye át újból a globális felmelegedés elleni küzdelméért odaítélt Nobel-békedíját, most már viszont Szibériába küldeném ugyanezért. Szibérián az utóbbi idők egyik legmarkánsabb hideghulláma söpört végig – mínusz ötvenöt fokig süllyedt a hőmérséklet. Ez már a klímamozgalom által olyannyira kedvelt jegesmedvéknek sem napozóidő. Meglehet, ilyenkor még a világsztár Knut szabadlábon lévő rokonai is didergősre veszik, de a légkör nem csak Szibériában fagyos, úgy tűnik, Európa sem akar tovább olvadni.
Egyre több tagország lázad a brüsszeli agytröszt által rámért lélegeztetőgépi szén-dioxid-kvóták ellen. Kapkod mindenki a levegő után, amint az ál-környezetvédelem számszerűsödni kezd. Azt még senki sem meri kimondani, hogy a király meztelen, hogy az egész klímaterror áltudományos fikció. Azt még senki se meri kimondani, hogy a klímaváltozás ellen fellépni tudományosan nem ésszerűbb tevékenység, mint a napfolttevékenység ellen küzdeni. Az sem tűnik fel senkinek – még –, hogy ha oly hihetetlenül elszánt és környezetérzékeny az Európai Unió a szén-dioxid-kvóták terén, akkor miért érzéketlen és brutális akkor, amikor a Földközi-tenger lehalászásáról van szó. Horvátország jól tesztelte az uniót halászati szuverenitásának kinyilatkoztatásával, hisz nyilvánvalóvá vált, a környezetérzékeny unió a Földközi-tengeren csak egy új Velence, avagy mondjam inkább, hogy kiterjesztett szicíliai maffia? Ott sem tartunk még, hogy a francia faipar gigászai, amelyek a teljes Kongó-medencét, benne a csimpánzok és gorillák utolsó élőhelyeivel, felparcellázták egymás közt, csak egy kissé is kényelmetlenebbül érezzék magukat a modern Európában, mint akkor, amikor még francia gyarmat volt Afrika fele, de sebaj, néhányan már lázadoznak az ál-környezetvédelmi terror ellen. Most már azok a zöldek is, akik az ál-környezetvédelmi terrort ráhozták a világra.
Ma már a zöldek közül is sokan felismerik: a megújuló erőforrás olyan varázsige, amely az ökoholokauszt újabb stációjához vezetett a gyakorlatban. A bioetanol-mánia szinte másodpercek alatt semmisítette meg a korszerű mezőgazdaság ökológiai hozadékait. A korszerű mezőgazdaság – legalábbis a demográfiailag stabil fejlett világban – először képes újabb területek művelésbe vonása nélkül, sőt bizonyos területek művelésből való kivonása mellett is a népesség élelmiszer-ellátását biztosítani. Először nyílna mód arra, hogy komolyabb érdeksérelem nélkül adjunk vissza művelt területeket a természetnek. A korszerű mezőgazdaság által lehetővé tett megkönnyebbülés helyett azonban a bioetanol-mánia következtében a földínség csak nő, hisz a megújuló energiaforrás című ál-környezetvédelmi téboly miatt a növénytermesztésnek most már nemcsak hatmilliárd ember élelmiszerigényeit, hanem hovatovább ugyanannyi gépjármű energiaigényeit is ki kellene elégítenie. Ma már ott tartunk, hogy az autók legelik le, gépesített kecskenyájakként, előlünk a mezők növényeit. Ez az élelmiszerárak növekedésében is megmutatkozik.
Az utolsó szűz őserdők, az utolsó érintetlen élőhelyek megsemmisítésén és pálmaolaj-ültetvénnyé való átalakításán túl persze a folyamatnak egyéb érdemi haszna nincs, hisz a bioetanollal működő gépkocsik ugyanúgy szén-dioxidot termelnek, mint a benzinnel működők. Teljesen mindegy, hogy a kétszázmillió éve vagy az idén megkötött szenet juttatjuk vissza a légkörbe. Ha nem égetnénk el a bioetanolt, akkor az elégetett bioetanolba rekedt szén a bioszférába kerülne vissza, és nem a légköri szén-dioxid-szintet tuningolná tovább.
Hogyan, miképp juthattunk idáig? A klímaváltozásból, amely harmatgyönge utópiaként kezdte, miképp válhatott közmegegyezési moloch? Hogyan válhatott a tegnap utópiájából a mai közbeszéd legerőszakosabb tematizátora? Persze tudjuk, a ma lesz a holnap tegnapja, de utópiák ritkán szoktak ily rövid idő alatt kanonizálódni.
Közelebb jutunk a problémához, ha másképp kérdezünk, például a következőképpen. Miért vonz kevés nézőt a Veszélyben a varangyos békák című dokumentumfilm, és miért megy el sok millió néző a Jéghegyek New York alatt című katasztrófafilmre? A globális felmelegedést mint sikerterméket ugyanúgy a showbiz gyártotta le, mint a hollywoodi katasztrófafilmeket. Az a siker, amire igény van, márpedig a világvégére azóta van igény, amióta világ a világ. Szellemi katasztrófaturisták vagyunk. A katasztrófa kommunikálva nem magaskultúra, hanem színtiszta bulvár. Bizony-bizony, ami népszerű tud lenni, az mindenképp tömegigényt elégít ki. A klímaváltozás is olyan rejtett tömegigény, amelyre ráérzett a piac. Globális placebohatás érvényesül. Ami után vágyódunk, az be is következik. Klímaváltozásnak híre-hamva se volt, ám az emberek már akkor is úgy érezték magukat jól, ha nincsenek átmenetek, ha télen nincs hó, ha bezzeg régen. Akkor a légköri nukleáris robbantásokat kárhoztatták a megbolondult időjárásért. Az tény, hogy a légköri nukleáris robbantások radioaktív izotópokkal szennyezték a légkört, de a klímára nem voltak befolyással.
Népszerű csak az áltudomány lehet. Az a mondat például, hogy a globális felmelegedés miatt több cunami várható. A cunamit olykor ötven kilométer mélységben kipattanó nagy földrengések okozzák, amelyeknek semmi közük a tenger hőmérsékletéhez, sebaj, legyen több cunami, hisz Ady örök: nekünk Mohács kell. Nekünk klímaváltozás kell, és nekünk az a jó, ha az ember a klímaváltozás oka. Paradox módon épp ekkor garantált, hogy sohase kerül előtérbe a valódi természetvédelem, hisz mindig lesz, ami elterelje róla a közfigyelmet.
Ady felismerte, hogy a magyaroknál az önsorsrontás, a balsors, a vereségtudat: igény, akár a pornóiparban a mazochizmus. A nézőnek is Mohács kell. Egyesek nagy pénzeket hajlandók fizetni azért, hogy megaláztassanak és megveressenek. Mi is nagy pénzeket vagyunk hajlandók fizetni a Klímaváltozás című produkcióért. A Madárinfluenza című produkció is jó volt, igaz, ma már nem megy a mozikban, pedig ugyanúgy meghal negyven-ötven ember évente a madárról emberre terjedő vírus következményeképp, és szárnyastelepeket is rendre kiirtanak. A Klíma 1. című film is valamikor lekerül a műsorról, s jön helyette majd valami új veszély, amely komfortérzetünket tovább biztosítja. Persze addigra kipusztulnak az utolsó őserdők is, kifogatnak a tengerből az utolsó halak, s meglehet, a klímahisztériától függetlenül is igazolódik Fenyő Miki jóslata: Angyalföldi pálmafák…