A Mecsek lejtőin felkúszó utcákat, a műemlékek, szocreál tömbök és a lakhatatlan lakótelepek furcsa egyvelegét látva szinte elképzelni is nehéz, hogyan nézett ki ez a táj kétezer évvel ezelőtt. Talán az északolasz városkák vagy Isztria kisvárosainak régi kőépületeit kell felidéznünk, hogy a hegy lábánál elterülő Sopianae képe megjelenjen előttünk. Bizonyosan művelt földek, gyümölcsösök, szőlőskertek vették körül, s persze sok-sok fa, amelyek között, akárcsak ma, tavaszonként kibújt a medvehagyma, amelynek hosszúkás levelei, míg csak el nem jött a virágzás időszaka, ízes táplálékot, a legjobb gyógyszert jelentették a barbár őslakók és a származásukra büszke telepesek számára.
A Mecsek lejtőjén, a mai Dóm tér környékén volt a temető, épített sírjainak, sírkamráinak, kápolnáinak nagy száma, díszes kiképzése is érzékelteti a római kori város nagyságát, fontosságát, gazdagságát. A rómaiak távozása után, a népvándorlás korának zűrzavaros századaiban azután a várossal együtt a temető is romlásnak indult. A romokat pedig lassan betemette a hordalék, amelyet a Mecsek lejtőiről mosott le a víz. De talán éppen ennek köszönhető, hogy a sírkápolnák helyenként több méter magasan megmaradt falait nem hordták el a közép- és újkorban az építkezésekhez – ennek köszönhető, hogy páratlan időutazásra indulhatunk a föld mélyében, alig néhány méterre a XIX. század végén a felismerhetetlenségig átépített dóm kapujától.
Az időutazás helyszínét hivatalosan Cella Septichora Látogató-központnak nevezik, és hét sírkamrát, illetve sírkápolnát érint, de néhány száz méterrel távolabb újabb emlékek, az ókeresztény mauzóleum, további temetőkápolna, sírépítmények is várják az érdeklődőt. A Dóm tér alatti parkban sétáló alig veszi észre, hogy a föld felszíne alatt néhány méterrel olyan épületek, falfestmények várják, amelyek egy szempillantás alatt ezerhatszáz évvel repítik vissza az időben. Igaz, az sem néhány évig tartott, míg a szakemberek az első régészeti feltárásoktól eljutottak annak a nagyszabású együttesnek a kialakításáig, amely lehetővé teszi, hogy a látogató közvetlen közelről szemlélje az ókeresztény sírkamrák, kápolnák falait. Az első építményeket a XVIII. században fedezték fel: Gosztonyi Gyula régész már a XX. század elején javasolta a Cella Septichora feltárását, a sírkamrák föld alatti összenyitását és turisztikai célú hasznosítását.
A folyamatot az gyorsította föl, hogy az emlékek 2000 óta az UNESCO világörökség részét képezik, Bachmann Zoltán már 2005-ben Kossuth-díjat kapott az emlékek megvédését, bemutatását szolgáló építészeti együttes megtervezéséért, s 2007-től a látogatóközpont és föld alatti régészeti lelőhely részeként megcsodálható a Korsós sírkamra, a Péter-Pál sírkamra, a nyolcszögű sírkápolna, a III., IV., XIX. és a XX. számú sírkamra, s természetesen maga a Cella Septichora is, amely hétkaréjos kiképzésével, néhol két méter magasan is megmaradt falaival egyedülálló értéket jelent a régióban. A szó szoros értelmében az idő mélyére hatolhatunk: vannak olyan építmények, amelyeket alulról szemlélhetünk, a padlószint üveglapján át csodálva a mennyezeti freskókat, másutt éppen ellenkezőleg: mintha mély kútba néznénk, az épület felett állva szemlélhetjük a sírkamra egészét elfoglaló szarkofágokat.
A Cella Septichorától vízszintes irányban alig száz-, függőlegesen alig tízméternyire újabb csodákra bukkanunk a dóm környékén, amelyek éppen megfelezik az időt a sírkamrákat építő ókeresztények kora és a mi időnk között. Nyolcszáz év ide és nyolcszáz év oda: így kapjuk meg annak a páratlan mű-együttesnek a korát, amely a dóm kőtárában fogad bennünket. A román kori magyarországi szobrászat, kőfaragás csúcsteljesítményeit helyezték itt el, amelyek egykor a középkori székesegyházat díszítették. A keresztboltozatos népoltár s az altemplomba levezető két lépcsősor domborművei kiváló külföldi mesterek és tehetséges hazai tanítványok jelenlétéről beszélnek, de nemcsak a nagyszabású figurális kompozíciók, hanem az indadíszes boltívtöredékek vagy oszlopfők is méltók a figyelemre.
Elképzelni se lehet, hogy miért tartották méltatlannak e remekműveket, hogy magában a templomban helyezzék el a XIX. század végi újjáépítéskor, s miért tartott több évtizedig a kőtár kálváriája, hiszen a dóm történetének legértékesebb darabjait a XX. század második felében is hosszú időn át a közönség elől elzárva tartották – mondanám, ha nem sejteném a választ. De erről beszélni, éppen akkor, amikor végre megjelennek előttünk a festett és faragott csodák, olyan kicsinyes, olyan fölösleges lenne, mint azon gondolkodni, lehet-e Pécs valamikor is Európa kulturális fővárosa. A kincsek, amelyek túlélték az időt, bizonyosan túlélik a mi korunkat is.
Gyomros Pécsett. A szellem után a test is megkaphatja a magáét Pécsett: a legerősebb aurával vitathatatlanul a Korhely pub büszkélkedhet (Boltív köz 2., tel.: 06-72/534-916), díszleteiben nosztalgikus öszszefoglaló a polgári-vidéki Magyarországról, magyaros koleszterinbombái mellett könnyebb mexikói–spanyol ételekkel segítenek ki a bajból. A Korhelyben csapolják a legtisztább, legfrissebb pécsi söröket, érdemes a Vágottal kezdeni: Szalon barna és pécsi világos koktél. Ha igazi gasztronómiai élményre vágyunk, a Susogót kell választani. A lapunkban Molnár B. Tamás és Bittera Dóra által már több ízben említett Susogó nemsokára leköltözik a városba, egyelőre még a hegyoldalban találjuk (Szőlő u. 54., tel.: 06-72/525-198), világító tornyaként a honi konyhakultúrának. A fiatal tulajdonosok a francia és olasz csúcsgasztronómiát igyekeztek átültetni a hazai viszonyok közé. Érdemes ellátogatni a honlapjukra is, önmagában is élmény: www.susogo.hu. Indítéknak bőven elég, irány Pécs. (M. G.)
origo.hu
Retró játékok, amiket csak a mai felnőttek ismernek fel
