Beszélgetés a halálról

Éppen olyan módon félünk a haláltól talán, mint Istentől, ha Rudolf Otto, a neves protestáns teológus gondolatait vesszük alapul. Isten mintha abszolút létezésével hívná fel figyelmünket pusztulásunkra. A sarokba vagy az ágy szélére vizionált holló, varjú vagy épp Embólia kisasszony és a Szerb Antalnál feltűnő ősi erotikus menyasszony vagy vőlegény képe egyenes kifejezése annak az archaikus tapasztalatnak, amelyet mai, fejlett civilizációnk mint kínos dolgot – amelyről igazi tapintatlanság beszélni – valahová nagyon messzire akar száműzni. A kísérlet azonban sikertelen marad, maga a téma köztünk lappang, és más területeken jelentkezik talán soha nem látott erővel. A szadizmus, a perverzió legkülönfélébb változatainak népszerűsége filmen, regényben, televízióban talán ennek a félig sikerült szublimálásnak is az eredménye.
Erdős Virág feltevésünk szerint részben ezt kísérelte meg Edgar Allan Poe horror- és krimitörténeteinek felhasználásával megírni. Anya és lánya válogatott módon kínozzák egymást verbálisan: kivégzések, kínzások gazdag tárházát vonultatják fel. Egymás megölésének és megmentésének egyszerre jelentkező szándéka, a hit, hogy a halálról való beszéd magát a halált űzi el, a szimbolikus – gyermekkori félelmeket idéző – lámpaoltást folyamatosan elodázni próbáló, Poe-tól vett rémmesék véresebb részeinek citálása újabb impulzusokat ad a végtelenbe kitolódó cselekvésre. Ez az impulzus pedig – ahogy a darabot ihlető amerikai író egy művében olvashatjuk – „óhajjá nő, az óhaj kívánsággá, a kívánság ellenőrizhetetlen vágyakozássá, s a vágyakozás (a beszélő nagy sajnálatára és gyötrődésére, illetve minden fenyegető következmény dacára) cselekedetté válik”. Talán ezt az építkezést és magát az ilyen esetben elengedhetetlenül szükséges rejtélyességet hiányoljuk az egyfelvonásos drámából. A hosszan felidézett A Morgue utcai kettős gyilkosság című novellának leginkább a kegyetlen, ölést leíró részei kerülnek szóba. A nyomozás imponálóan pontos, szakszerű leírása elsikkad. Ugyanígy sokszor hiányolhatjuk a lélektani okok háttérben hagyását, és kifogásolhatjuk, hogy a nagy író jó néhány alkotása csak cégérként, emblémaként tűnik fel a drámában.
„Nincs ember például, akit ne gyötört volna valamikor nagy, komoly kívánság: körülményeskedéssel kínozni azt, akivel beszél” – írja Poe, és ez a vonása a darabnak is megvan. Az anya ilyen módon kínozza lányát lefekvés és elalvás előtt. Álmához a darab szerint halotti koszorúk, fekete miseruhás pap, temetőben lakozó férgek járulnak kellékként. Mintha a régi keresztény himnusz sorait – „de én, Uram, úgy menek ágyamba, mintha mennék gyászos koporsómba” – fordítaná át az írónő igazi poe-i szellemben. A szerző által a szüzsébe épített csavarok sikeresen űzi el a vértől és kínzástól elalélt nézők között éppen lábra kapó unalmat. A látszólag többször is lezárt történet éppen ezért kaphat erőre újra és újra. Göttinger Pál rendező és a színészek becsületére legyen mondva, megtettek mindent, és a legjobbat hozták ki a darabból. Gesler Lili kellően ironikus a szerepében, fölényesen kezeli a szöveget. Szoták Andrea kitűnő stílusérzékére vall, hogy játéka – bár ezt könnyen megtehetné – sohasem csap át ripacskodásba. Jelenlétük hiteles, miként a helyenként még kidolgozatlannak tűnő munka színrevitele is az.
(Erdős Virág: Madame Poe. Rendezte: Göttinger Pál. Sirály Kulturális Központ.)