Gyurgyák János 1981-ben végzett történelem–néprajz–antropológia szakon, 1985-ben pedig szociológia szakon az ELTE-n. 1986–87-ben az oxfordi Nuffield College-ben tanult politikaelméletet. 1985-től 1991-ig a Századvég folyóirat főszerkesztője volt, 1994-ig a Századvég Kiadó vezetői posztját is betöltötte. 1995-től az Osiris Kiadó igazgató-főszerkesztője. Művei közül a legjelentősebbek az először 1996-ban, majd átdolgozott formában 2005-ben kiadott Szerzők és szerkesztők kézikönyve, A zsidókérdés Magyarországon (2001), az általa szerkesztett Mi a politika? című tanulmánykötet (2004), valamint a 2006-ban megjelent kétkötetes Történelemelmélet, amelyet Kisantal Tamással közösen szerkesztett.
Könyvében tragikusnak ítéli meg a magyar nemzet régóta tartó megosztottságát. Valóban olyan nagy gond ez? Európa számos országában nehezen értenek szót a polgárok, etnikai, vallási konfliktusok terhelik a közéletet, mégsem kongatják a vészharangot.
– A politikai megosztottság a modern plurális demokrácia természetes velejárója. Ha jobban belegondolunk, nem is lehet másként, hiszen a modern politika lényege az ideológiai sokszínűség. Nálunk viszont az az alapvető probléma, hogy túlzottan méllyé váltak az árkok, sőt szakadékká mélyültek. A másik baljós szimptóma az, hogy nincsen átjárás, kommunikáció a táborok között, mondhatni, megmerevedtek a frontvonalak. Másutt nincsen olyan kényszer, mint nálunk, hogy valakinek valamilyen szekértáborba kell tartoznia. Természetesen irreális lenne, hogy minden kérdésben egyetértsenek egy ország polgárai, ám hogy nem lehet nemzeti konszenzust teremteni az alapvető koncepcionális, stratégiai kérdésekről, az óriási hátránnyal jár az ország jövőjére nézve. A társadalmi és gazdasági szereplők – szerencsére – egyre inkább fölismerik e hendikep következményeit. Más kérdés, hogy ezek az ellentétek mire vezethetők vissza. Könyvem azt kutatja, hol és mikor kezdődött ez az immár több évszázados magyar átok. E szembenállás ugyanis más-más formában, de mindig visszaköszönt történelmünkben. Nem véletlenül választottam Vörösmarty-idézetet a kötet címéül; ha ezen az úton haladunk tovább, elmondhatjuk: ezzé lett magyar hazánk.
– Ezen viszálykodások mindig a hódító hatalmakhoz, a gyarmatosító törekvésekhez való viszonyuláshoz köthetők, nem a magyarságon belüli ellenségeskedésekhez.
– Ez igaz, hiszen a negyvennyolcas, a hatvanhetes, azaz a függetlenségi, illetve kiegyezéspárti politikai szembenállás is a Habsburgokhoz fűződő viszonyon alapult. Hasonló okokra vezethető vissza az 1945 utáni belső feszültség is, hiszen a megszálló Szovjetunió által ránk erőltetett társadalmi formációval kellett megküzdeni. A két világháború között azonban ilyen jellegű megszállás nem volt, a Trianon utáni Magyarországon mégis súlyos ellentétek halmozódtak föl, amelyek a népi–urbánus – bizonyos értelemben máig tartó – vitában csúcsosodtak ki. Bármennyire nehéz helyzetben volt tehát a lakosságának nagy részét és területének kétharmadát elveszítő Magyarország, mégis viszonylagos függetlenségről beszélhetünk majd két évtizeden keresztül. Ilyen szempontból ideális állapot következett be 1990 után, hiszen egy év múlva az utolsó orosz katona is elhagyta hazánkat.
– A nemzetközi konstelláció, a keleti, illetve nyugati orientáció azonban máig ellentétek forrása lehet, mint ahogy a két világháború között – kirekesztett, lefegyverzett országként – is ki voltunk szolgáltatva a nagyhatalmaknak, illetve a minket körülvevő kisantantnak. A nemzetközi viszonyok tehát akkor is determinálták a belső feltételeket.
– Kétségtelen, hogy az a fajta nemzeti szuverenitás, amelyet a tizenkilencedik században elképzeltek elődeink, a huszadik századra megvalósíthatatlanná vált. A múlt század elejétől a nemzetállamok fokozatosan veszítik el – önként vagy kényszerből – szuverenitásukat, önállóságukat. Megmutatkozik ez a külügyekben, a geo- és katonapolitikában. A globalizáció csak ezt a folyamatot teljesíti ki. Ugyanakkor nem hiszek a teljes determinációban, még a legnehezebb időkben is vannak választási lehetőségek – gondoljunk csak reformkori nagyjainkra. Globalizáció ide, globalizáció oda, ma is van játéktér, csak éppen egyre kevésbé használjuk ki ezeket a lehetőségeket, nem utolsósorban a nemzeti konszenzus hiánya miatt.
– Kötete bővelkedik idézetekben. Így még megdöbbentőbb az a hasonlóság, amely a mai kormányzati frazeológia és a régi baloldali radikális szövegek között mutatkozik. A „reakciósokkal” szembeni érvrendszert szinte érintetlenül mentették át a mába. A nemzeti eszme számukra tömény nacionalizmus, a jobb és a szélsőjobb pedig éppúgy össze van mosva, mint akkor.
– Itt két vonulatról van szó. Egyrészt a baloldali szociáldemokrata, kommunista, illetve a polgári radikális mozgalmakról, amelyekhez egyes mai pártok valamilyen mértékben kapcsolódnak. Szerintem is súlyos deficittel terheltek ezek az irányzatok a nemzeti kérdésben. Sohasem tudták kialakítani azt a pozitív viszonyrendszert, amelyet például az angol liberálisok és baloldaliak megteremtettek saját nációjukkal kapcsolatban. Rákosiék, Révaiék felismerték 1945 után, hogy ezzel a nemzeti deficittel – amely főként 1919-ben keletkezett – valamit kezdeniük kell. A kommün alatt ugyanis a hazafias gondolatot addig elképzelhetetlen mértékben negligálták, még a nemzeti jelképeket, szobrokat is ledöntötték, vagy vörös lepellel takarták le – mint például a Hősök terén. Mindez mély nyomot hagyott a lakosságban. Tehát kompenzálni kellett a rossz imázst. Ezzel az ősbűnnel sohasem tudtak igazán szembenézni, s ha – mint könyvemben utalok is rá – időlegesen, kampánycélokból hangoztattak is patrióta jelszavakat, valójában nacionalistának bélyegeztek mindent, ami a nemzeti gyökerekkel, sajátosságokkal volt kapcsolatos. Mind a mai napig van bennük egyfajta félsz, gátlás a nemzeti kérdésekkel szemben. Pedig 1989 után ez a defektus már egyáltalán nem lett volna szükségszerű, ám – sajnálatosan – mégsem tudták átlépni saját árnyékukat.
– Azért is érdekes a történeti helyben járás, mert az SZDSZ kezdetben – verbálisan legalábbis – fontosnak tartotta a határon túli magyarok sorsát, s az MSZP-ben is markánsabbnak tűnt a nemzeti sorskérdésekre fogékony vonulat.
– Az SZDSZ még a programjában is hangsúlyosan szerepeltette a nemzeti problémakört. Az 1989-es indulásnál tulajdonképpen minden párt kiemelten foglalkozott programpontjaiban az összmagyarságot érintő kérdésekkel. Mi több, akkor nem is volt még két oldal. Legfeljebb az MSZMP, illetve az MSZP képezte a másik oldalt. Még 1990-ben is úgy nézett ki, hogy elindulhatunk egy normálisabb, gátlásoktól, negatív sztereotípiáktól mentes nemzettudat felé. Könyvem epilógusában elemzem a Fidesz akkori programjának idevágó passzusait, amelyekben az alapítók – szerintem akkor helyesen – felvázolták a nemzeti minimum kialakításának szükségességét, és kijelölték a járható utat. Azóta sok év telt el, s láthatjuk, milyen kevés kérdésben értenek ma egyet a politikai erők. Furcsa, hogy nálunk a történelem ragadta meg a jelent, hiszen sokkal erősebbnek bizonyultak az örökölt tradicionális ideológiai ellentétek, mint az összetartás szükségessége. Pedig 1956 közös történelmi mítosz lehetne, amelynek mentén ez a minimális konszenzus kialakulhatott volna.
– Az 1956-os forradalom is elég sokszínű volt.
– Mégis volt közös alap, közös célkitűzés. Olyan pozitív tradíció volt, amelyhez vissza lehetett volna nyúlni, mint az egyetértés forrásához. A kilencvenes évek elején valami jóvátehetetlenül félrecsúszott, kisiklott, amit a mai napig nem tudtunk a helyére tenni. Történészek azt szokták hangsúlyozni, hogy a történelemnek sokkal nagyobb szerepe van, mint ahogy azt a politikusok gondolják. Én mégis úgy véltem, nem lesz a két világháború közti megosztottságnak a rendszerváltozás után ilyen kiemelt hatása. Ebben alaposan tévedtem: a múlt rossz hagyományai máig uralkodnak rajtunk.
– Az SZDSZ alig haladja meg a nulla százalékot, az MSZP fokozatosan és biztosan veszít támogatottságából a közvélemény-kutatások szerint. Lehet, hogy a nemzeti eszme elutasítása is hozzájárul ehhez a hatalmas népszerűségvesztéshez?
– Egészen biztos, hogy sokkal fontosabb a nemzeti kérdéshez való viszony, mint ahogyan azt sokan gondolják a politológusok, közszereplők közül. De ez csak egyik eleme a politikai népszerűtlenségnek, hiszen a nemzettudattól függetlenül nagyon súlyos gondok, szőnyeg alá söpört problémák vannak az országban. Mindkét oldal nagyon sokat hibázott, a kialakult állóháborúért mindketten felelősek, ha nem is egyenlő mértékben. A baloldalon a nemzeti ügyekben sokkal többet kellett volna tenni, de kétségkívül a Fidesz is félrecsúszott. Vigyáznia kellett volna, nehogy a túlzott nemzeti retorika visszaüssön, sokakat elijesszen, s a nemzeti demokraták – mint ahogy az igazi konzervatívok is – nem árulhatnak egy gyékényen a szélsőjobbal. Tragikomikus helyzet alakult ki: amint a jobboldal kezdeményez valamit, a másik tábor rögtön Horthy-rendszert vagy antiszemitizmust kiált. És ez fordítva is igaz: ha a baloldal próbálkozik valamivel, ami sérti vagy sértheti a nemzeti érzékenységet, megkapja a hazaáruló vagy vallásellenes jelzőt. Még minimális diskurzus, beszélő viszony sincs a két oldal között, holott bizonyos kérdések, döntések egyfajta nemzeti konszenzust követelnének.
– A politikai átjárás hiányát emlegette a két tábor között. Ez azonban megváltozott, hiszen a fölmérések szerint a szavazók közül több mint negyedmilliónyian átpártoltak a jobboldalhoz. Az emberek tehát mobilisabbak, mint a politikai erők, és ítéletet is mondanak.
– Ez lenne a természetes. Hazánkban viszont kevés dolog alakul természetesen. Magyarországon ugyanis létezik egy erős szociális gyökerű baloldali gondolkodás, amelyet nem lehet megkérdőjelezni. Amíg vannak kiszolgáltatottak, és van fölül és alul, addig ennek mindig lesz létjogosultsága. S ezt a gondolkodásmódot sohasem lehet nemzetellenesnek titulálni.
– Nálunk más tekintetben is furcsán alakulnak a szerepek. A baloldal populistának nyilvánítja és ejti a szociális kérdéseket, így a polgári oldal vállalja fel az eredetileg baloldali megközelítést.
– Magyarországon két évtized után még mindig az átmenet fázisában vagyunk. Ha belegondolunk abba, hogy a két világháború közötti Horthy-korszak alig tartott tovább, ez különösen abszurd. Továbbra is úgy beszélünk a mai időkről, mint a rendszerváltás átmeneti periódusáról, holott már egy egész korszakot tudhatnánk magunk mögött. Azt látjuk, hogy egy sikerre ítélt ország mind hátrább sorolódik a nemzetközi ranglétrán, mert olyan problémák nincsenek megoldva, amelyeket már régen el kellett volna felejtenünk. A nagy rendszerek reformjait szintén meg kellett volna valósítani, nem most kínozni vele a lakosságot. A mai kormányzati reformnak nevezett átalakításokkal nem csupán az a gond, hogy nincs mögöttük társadalmi konszenzus. Az a legsúlyosabb hibájuk, hogy átgondolatlanok, és már most lehet látni, hogy nem kecsegtetnek sok eredménnyel. El kellene dönteni, hogy vagy a magas adót és ingyenes szociális ellátást, vagy az alacsony adót és rászorultsági elvet válasszuk-e inkább. Vagy-vagy! Ami ma Magyarországon kialakulóban van, nos, az – enyhén szólva is – abszurd.
– Ezért vélekednek úgy sokan, hogy mára nem a politikai szembenállás az igazi nagy probléma, hanem a társadalmi kontraszt. Az ország ugyanis függőlegesen szakad ketté: gazdagokra és szegényekre.
– A politikai elitnek az lenne a feladata, hogy a gazdasági kérdéseket megvitassa, és végre döntsön – az adórendszertől kezdve a gyógyításig, a kultúrától az egyetemi oktatásig. Ma viszont a teljes káosz felé araszolunk.
– Meglehetősen pesszimista a végkicsengése a könyvének is.
– Sajnos inkább realista. Rövidesen kezdődik az európai uniós kampány, amely nyilván az ellentétek fokozódásának jegyében fog zajlani, s aztán már fordulunk is rá – feltehetőleg még durvább légkörben – a parlamenti választásokra. Az események logikája tehát azt sugallja, hogy a választásokig nem lesz kiút az ellentétnek ebből a csapdájából. Hasonlít a helyzet a két világháború közötti kényszerpályához. Ez azért elképesztő, mert ma már nincsen semmilyen külső kényszer, világpolitikai helyzet, amely meggátolna bennünket a kibontakozásban. Mégis mintha önsorsrontó módon ragaszkodnánk saját zsákutcáinkhoz.
– Nem tart-e attól, hogy nem minősítik majd „politikailag korrektnek” a művét, hisz olyan tabu témákhoz nyúl, amelyeket nem ajánlatos bolygatni?
– Engem kifejezetten vonzanak azok a témák, amelyeket önkényesen tabunak nyilvánítottak. Nagyon nem szeretnék olyan országban élni, ahol mások felülről mondják meg, mi számít „politikailag korrektnek”. Ebből a szempontból csak az író, kutató lelkiismeretét és tudását tartom mérvadónak.
