Brazil góbék

Egy alig negyvenezer lakosú erdélyi kisvárosban nagy focit láthat az egyre gyarapodó közönség: a többszörös országos bajnok (futsal-) teremfocicsapatot latin-amerikai idegenlégiósok erősítik, de náluk játszik öt magyar válogatott, és nekik dolgozik a nemzeti együttes edzője is. A város polgármesterét nemrég a sportág első emberévé választották Romániában, így nyugodtan kijelenthető: Székelyudvarhely futsalnagyhatalom.

Hétfő este van, fél órával vagyunk a teremlabdarúgó-mérkőzés kezdete előtt, amikor a helyi tűzoltóparancsnok úgy dönt, több ember nem fér a csarnokba, ezért bezárja a kapukat. Kétszer ekkora helyiség sem volna elég, dörmögi a bajsza alá, és a kint rekedteket azzal próbálja vigasztalni, hogy még hazaérnek a kezdésig, és a tévében megnézhetik a mérkőzést az egyik román sportcsatornán.
Odabent egy tűt sem lehet leejteni, a parázs hangulatról pedig a csapat kék-sárga színeibe öltözött törzsszurkolói, a Székely Medvék síppal-dobbal gondoskodnak. Sportszerűségüket minden tudósításban kiemelik – most is egyenként tapsolják meg a dévai ellenfél bemelegítő játékosait. Ez azért is különösen érdekes most, mert hárman közülük székelyek, akik korábban Udvarhelyen játszottak, és az edzőjük is magyar: a helyi csapatot vezette az országos bajnoki címig öt évvel ezelőtt.
A román futsalbajnokság néhány éve a Déva–Udvarhely párharcról szól (kétszer a székelyek, kétszer a dévaiak nyakába akasztották az aranyérmet), és most is ez a találkozó dönt az alapszakasz győzteséről. De nemcsak a pályán, hanem a sportdiplomáciában is nagy a küzdelem, hiszen az utóbbi években a dévai klub elnöke, George Mara képviselte a sportágat a Román Labdarúgó-szövetség végrehajtó bizottságában, de a tavalyi választáson nem tudta újraválasztatni magát. Első körben még döntetlenre állt Szász Jenő székelyudvarhelyi polgármesterrel szemben, de aztán rosszul sült el az utolsó kortesbeszéd. Azt kérdezte ugyanis Szász Jenőtől, a Sportklub elnökétől: kinek szurkolna a román és a magyar válogatott egymás ellen vívott futsalmérkőzésén? Az udvarhelyi polgármester azt válaszolta: buta kérdésre csak buta választ lehetne adni, ezért inkább ő egy garancialevelet mutat, amely szerint ha ő lesz az elnök, az egyik román sportcsatorna minden héten közvetít egy futsalmérkőzést. A szavazati joggal rendelkező klubvezetőknél ez többet nyomott a latban, mint a nacionalista szöveg, ugyanis a szponzorok nem az álhazafiságot, hanem a nézettséget díjazzák, így az udvarhelyi polgármester lett a sportág első embere öt évre.
A székelyudvarhelyi csapat különben professzionális körülmények között készülhet. A főállású játékosoknak hetente hét-nyolc edzésük van, sokfős stáb teremt számukra ideális körülményeket. A negyedmillió eurós évi költségvetésbe még két brazil idegenlégiós is belefér: az örökmozgó Davi Costa a közönség kedvence, a labdazsonglőr Igor pedig a legfinnyásabb szurkolókat is tapsra készteti. A keretben két helyi labdarúgó van, miközben a magyar válogatottból – az edzővel együtt – hatan itt futballoznak! Ilyen a profi élet. Déván egyetlen helyi játékos sincs a keretben, miközben három egykori udvarhelyi igazolt oda, és ott játszik a teljes román válogatott is.
Elkezdődik a mérkőzés, és az első percekben tényleg román–magyar válogatott párharcot látunk: A dévai kispadon a román válogatott (magyar nemzetiségű) edzője ül, a pályára lépő öt játékos pedig a román válogatott első sora. Az udvarhelyieket a magyar kapitány, Kozma Mihály irányítja, a négy mezőnyjátékos pedig a magyar válogatott négy alapembere, miként a kapus is. A kétezres közönség lankadatlan biztatása meghozza az eredményt, már a második percben megszerzi a vezetést a hazai gárda. A dévaiak sem hagyják magukat, néha hosszú percekre kapujuk elé szegezik a székelyeket, de Balázs Zoltán kapus bravúrjainak köszönhetően nem tudnak egyenlíteni.
A gyakori cserék miatt furcsa helyzetek adódnak: van olyan pillanata a mérkőzésnek, amikor a dévai színekben a pályán lévő öt játékosból három udvarhelyi, miközben a székely csapatot brazilok és anyaországi magyarok képviselik.
Egy–nullával fordulnak a csapatok, de a második félidő az első forgatókönyve szerint indul: helyi lerohanás után már két gól a különbség. Aztán gólt szereznek a dévaiak is, újra nyílt lesz a mérkőzés, és pattanásig feszülnek az idegek. Jó látni, hogy a szurkolók is csak a mérkőzésre összpontosítanak, nem egymással vannak elfoglalva. Hazai részről zúg a „mindent bele!”, a dévaiak húszfős tábora sem emlegeti a bírók anyukáját vagy az erdélyi magyarok hontalanságát. (Ez nem mindenhol van így: egy hete Kolozsváron a hazai csapat ultrái legszívesebben kikergették volna a magyarokat az országból, miközben a kincses városban tanuló székely egyetemistáktól – akik olyan nagy számban mentek el a mérkőzésre, hogy létszámban-hangerőben lenyomták a helyieket – a csendőrség elvette a brazil és a magyar lobogókat. A mérkőzést különben a székelyek nyerték hatalmas fölénnyel.)
Négy perc van hátra a meccsből, a dévai edző, Jakab Zoltán mindent egy lapra tesz fel az egyenlítés érdekében: a kapust is mezőnyjátékosra cseréli. Valódi tűzijáték kezdődik az udvarhelyi kapu előtt, de a magyar válogatott kapusa bravúrt bravúrra halmoz, és amikor már ő is tehetetlen, a kapufa segít. Az izgalmaktól a nézők éveket öregednek, de a csapat kibírja a nyomást, és győz, négy pontra távolodva el a dévaiaktól.
A csarnok felrobban, a brazilok is megilletődve hallgatják a székely himnuszt. A dévai tréner szerint az udvarhelyi kapus döntötte el a mérkőzést, és a szerencse is a helyieket segítette. Megkérdezem tőle, milyen érzés egykori csapata ellen játszani, de profihoz méltó módon válaszol: a székelyudvarhelyi közönség sportszerű, ez nem nehezítette meg a dolgát. Jó a viszonya régi együttesével, ezt az is bizonyítja, hogy egy hét múlva újra az udvarhelyi kispadon ül egy mérkőzés erejéig, ugyanis az első bajnoki cím megszerzésének ötödik évfordulóján nosztalgiamérkőzést szerveznek a régi csapattal.
Kozma Mihálytól, a helyi edzőtől arról érdeklődöm, miért mondják a szakemberek Magyarországon azt, hogy az udvarhelyi légióskodás jót tett a nemzeti csapatnak. A válasz logikus: itt erős bajnokságban, profi körülmények között készülhetnek a játékosok, míg otthon mellékállásban űzik a sportot, és csak heti egy-két edzésre van idő. A mostani győzelmet annak tulajdonítja, hogy motiváltabbak voltak a dévaiaknál, lélekben erősebbek, és ilyen közönség előtt egyszerűen lehetetlen nem nyerni.
Hagyjuk a csapatot ünnepelni, a helyi lányok a brazil fiúkkal fényképezkednek, néha egy-egy baráti puszi is elcsattan. Könnyen megeshet, hogy új kisebbség tűnik fel Romániában: néhány év, és a játszóterek környékén megjelennek a brazil góbék.