Egy szigorúan közgazdasági szakkérdésről

Tüntetnek a Kossuth tériek. Tiltakozó akciót szervez mára a több-biztosítós rendszer ellen a parlament mellé több civil szervezet, ahogyan ők fogalmaznak „tiltakozásul a parlamentálisan elkövetett népirtás ellen.” Az akcióhoz csatlakozó szervezetek – Magyar Nemzetért Mozgalom, Magyarországért Párt, Szabad Magyarországért Mozgalom, Justitia Bizottság, Turul Szövetség, valamint más Kossuth téri csoportok közösen – vonulással tiltakoznak a jelenlegi politikai hatalom egészségügyi reformja ellen. Délután négy órakor gyülekeznek a Blaha Lujza téren és az Oktogonnál. Ezt követően mind a két helyszínről a budapesti Vértanúk terére vonulnak öt órára, hogy jelenlétükkel és hangos szóval tiltakozzanak a parlamenti igenek ellen. Lapunk információi szerint jelezte a rendezvényen való részvételét Budaházy György is. (B. A.)

Ma az Országgyűlés kormánypárti többsége, néhány kisebb módosítással, másodjára is megszavazza az egészségbiztosítási pénztárakról szóló törvényt. 2007. december 17-én egyszer már megszavazta, de a köztársasági elnök nem írta alá: megfontolásra visszaküldte az Országgyűlésnek. Joga lett volna az Alkotmánybíróságtól normakontrollt kérni, és többen próbálták erre rávenni, de nem tette. Részben azért, mert nem volt biztos benne, hogy az Alkotmánybíróság talált volna benne kifogásolnivalót, ami az első közjogi méltósággá emelkedett hajdani első elnökének presztízsét alaposan megtépázta volna. Részben pedig nem kívánta magára venni egy ekkora súlyú átalakulás megakadályozásának politikai ódiumát. Ezt tegye meg más.
De ami nem alkotmányellenes, az attól még nagyon is problémás lehet. És esetünkben éppen ez a helyzet.
A pénztártörvény a kötelező egészségbiztosítási rendszer jelenleg egyetlen biztosítója, az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) helyébe egymással versengő, egészségpénztárnak nevezett, nyereségérdekelt egészségbiztosítókat állít. A kormányzat szerint ezzel új szemléletű szereplők kerülnek a rendszerbe, és szabályozott körülmények között folyó versenyük folyamatosan javuló minőséget és hatékonyságot eredményez. Az egészségpénztárak versengése – magyarázza a kormányzat – két színtéren zajlik. Az egyik: verseny a biztosítottakért – amelyiket többen választják, az, elsősorban méretgazdaságosság okán, magasabb profit érhet el. A másik, de az előbbitől nem független színtér: az egészségügyi szolgáltatók versenyre kényszerítése. Az ebben legeredményesebbek a legkiválóbb kórházakkal, szakrendelőkkel stb. szerződhetnek, lekötve ezzel kapacitásaikat, és elvéve a többi egészségpénztártól a lehetőséget, hogy ugyanoda küldhessék betegeiket. A legkiválóbb kórházakkal, szakrendelőkkel szerződő (szerződni tudó) egészségpénztárakat tömegesen választják majd a biztosítottak, mert más módon, mint egészségpénztár biztosítottjaiként, oda nem juthatnak. A lemaradó egészségpénztárak ebbe persze nem törődnek bele, jobb munkára ösztökélik egészségügyi szolgáltatóikat, aminek eredményeként a helyzet idővel a javukra módosulhat.

A láthatatlan kéz mindent megold?
A verseny haszonélvezői mindenekfelett a betegek, különösen, ha a legjobb egészségpénztárak biztosítottjai. Ahol a legelégedettebbek a biztosítottak, ott a legmagasabbak az egészségpénztárak tulajdonosait megillető profitok. Keresve sincs jobb példa az Adam Smith-i láthatatlan kéz áldásos voltára: bár a tőketulajdonosnak egyetlen önös célja a minél nagyobb profit, azt csak a közjó előmozdításával érheti el. És minél több közjót állít elő, annál nagyobb profitra tesz szert. E kristálytiszta logikájú(nak látszó) közgazdaságtani gondolatmenet valóságos szellemi gyönyört okoz, nem véletlen, hogy a szabad demokraták, a miniszterelnök és a szocialisták egy része valósággal beleszerelmesedett.
De ha mindez igaz, miért nincs példa Európában versengő profitorientált több-biztosítós rendszerre Hollandián és Szlovákián kívül? Náluk sem régóta. Hollandiában 2006-ban, Szlovákiában 2005-ben indult. A holland biztosítók többsége azonban csak számviteli értelemben forprofit, mivel tulajdonosaik önkormányzatok, társadalmi szervezetek stb. Hollandiában a társadalombiztosítottak aránya Európában a legalacsonyabb, alig több mint hatvan százalék volt, a többiek a sok gondot okozó, folyvást toldozott magánbiztosítási rendszerben voltak tagok. A toldozásra untak rá. A százszázalékos társadalombiztosítási lefedettség azonban csak úgy volt a törvényhozáson keresztülvihető, ha a magánbiztosítók mezt cserélhetnek. Szlovákiában csupán a lakosság körülbelül egyharmada tagja forprofit egészségbiztosítónak, s ez az arány 2008 elején már szerényen csökkent, megkezdődött a visszaáramlás a két állami kézben lévő biztosítóba. Annak híre eljut ugyan Magyarországra, hogy a Fico-kormány a magánbiztosítók kiszorítására törekszik, de hogy mi okokból, az elé vasfüggöny húzódik. Európa két legjobb egészségügye a formálisan több-, de lényegében egybiztosítós Franciaországé és a több-biztosítós Ausztriáé. A biztosítók egyik helyen sem versengők, és nem is profitorientáltak.
De ez nem közgazdasági, hanem tekintélyelvű érv. Ne zárjuk ki eleve annak a lehetőségét, hogy a magyar kormány, a kormánypártok és a mögöttük álló szakértői csoportok nagyobb szellemi erővel, szakmai tudással és intellektuális bátorsággal rendelkeznek, mint nyugat-európai társaik. Lehet, hogy keletről jön a fény? Általában nem onnan szokott.

Veszélyes magánmonopólium
A fő kérdés nem az, hogy egy biztosító vagy több biztosító. A nemzetközi példák egyik fölényét sem mutatják. Ezt vallja Kornai János, a legtekintélyesebb magyar közgazdász is (Kávé és tea, Népszabadság, 2007. október 22.), de ez újból tekintélyelvű érv. A több-biztosítós rendszer képes az egybiztosítós számos problémáit megoldani. És fordítva. Ha nincs meggyőző indok, hogy a több-biztosítós rendszer irányába lépjünk, akkor jobban tesszük, ha másfelé keressük a kiutat.
A fő kérdés az, hogy a biztosító nyereségérdekeltsége vezethet-e nagyobb hatékonysághoz, mint – szerény számú kivétellel – a gazdaság összes területén. (No nem a jelenlegi helyzethez képest, hanem szervezeti reformmal elérhető helyzethez képest.) Egybiztosítós rendszer privatizálásával magánmonopólium jönne létre, ami rosszabb a legrosszabb állami monopóliumnál. Nem is támogatja senki. (Vagy csak ezt hisszük. Mert mégiscsak erről lesz szó.) De nyereségérdekelt biztosítók szabályozott versenye ellen aligha lehet elvi kifogásunk. Csakhogy van még egy tényező, ami nem kerülheti el a figyelmünket: a piac szerkezete. Ez azonban még a közgazdaságtanban igencsak jártasak figyelmét is elkerüli (legutóbb például a volt SZDSZ-es képviselő, Soós Károly Attila: Stadler János hibás logikájáról, HVG online, január 28.; a megbírált válaszában alaposan leiskolázta: Indulatos válasz Soós Károly Attilának az egészségügyről, uo., február 4.)
Az alapoktól kell kezdenünk. A biztosítók olyan intézmények, melyek kizárólagos tevékenységként kockázatokat vállalnak át díjfizetés ellenében. A biztosítók közötti verseny ideáltipikus esetben két területen zajlik. Az egyik a fogyasztói igények változásának gyors felismerése: miféle és mi módon elhárított kockázatok ellen keresnek biztosítási védelmet? A másik, hogy terméke az azonos vagy közel hasonló termékek között a legolcsóbb legyen. Ez utóbbi a biztosító biztosításszakmai kiválóságának mutatója: ha a biztosító ténylegesnél magasabb kockázatot valószínűsít, akkor terméke drága, ezért eladhatatlan lesz; ha viszont a ténylegesnél kisebbet, akkor terméke jól eladható ugyan, de a kárfizetésbe akár tönkre is mehet. A biztosító menedzsmentje üzleti döntéséket hoz üzleti kockázatok vállalásáról a tulajdonos számlájára. Az államnak tulajdonosként itt semmi keresnivalója. Nem azért, mert rossz gazda. Azért, mert nem lehet feladata biztosítási termékek konstruálása és árazásához kockázatok méregetése. Ahogy a lóversenyfogadás sem. De a lottó és a totó igen.

Sajátos biztosítási piac
A kötelező egészségbiztosítás piaca több okból is sajátos. Először is sokkal többről van szó, mint hogy az állam egészségbiztosítás kötésére kötelezné polgárait, ami egyébként sem lenne teljes mértékben megvalósítható: a magas kockázatúak és alacsony jövedelműek vagy képtelenek lennének megfizetni a biztosítási díjat, vagy ha erre mégis, veszélybe kerülne mindennapi megélhetésük. Ez csapdahelyzet, melyből a legmagánabb egészségügyéről ismert Egyesült Államok úgy remélt kiutat találni, hogy a legproblémásabb életkori csoport, a 65 éven felüliek számára társadalombiztosítást működtet (Medicare), a legszegényebbeknek pedig egészségügyi segélyrendszert (Medicaid) tart fenn. A rendszer azonban meglehetősen likacsos, a nem biztosítottak száma negyvenmillió körüli, de talán ennél is nagyobb gond az igen széles rétegeket érintő alulbiztosítottság. Az európai megoldás a társadalom egészét vagy közel egészét lefedő társadalombiztosítás. A társadalombiztosításban nincs kockázatarányos biztosítási díj, a (munka)jövedelem arányában meghatározott járulék fizetése teremt biztosítási jogviszonyt, vagy maga az állampolgárság, mikor is nincs nevesített (egészségbiztosítási) járulék.
A második sajátosság, hogy a biztosítási csomag minden biztosított számára egységes és jogszabályban rögzített. A harmadik, hogy az egészségügyi szolgáltató által a biztosítottnak nyújtott ellátás ellenértéke központilag meghatározott. Ez Magyarországon a kórházi ellátásban az úgynevezett HBCS (homogén betegségcsoportok), a járóbeteg-ellátásban az úgynevezett német pontrendszer, a háziorvosi ellátásban a fejkvóta-finanszírozás. A negyedik, hogy gyógyító munkája során az orvos, illetve az egészségügyi intézmény szakmai protokoll alapján jár el: azt és abban a sorrendben tesznek, ahogy az a protokollban szerepel. Attól ugyan eltérni lehet, de csak indokolással. A protokoll az egyes betegségek gyógyítása során követendő legjobb gyakorlatot (best practice) tartalmazza, és a szóban forgó betegség gyógyításában magas szinten jártas szakmai orvoscsoport készíti el.
A kötelező egészségbiztosítási rendszerben az egészségpénztárak számára tehát lényegében minden kívülről meghatározott: éppen azzal nem kell foglalkoznia, ami a biztosítót biztosítóvá teszi. Mivel nem kreál biztosítási terméket, nem kell kockázatok felmérésével és díjképzéssel bajlódnia. Mivel biztosítottjának az egészségügyi szolgáltatók által nyújtott ellátásáért a kormányzat által meghatározott árat fizeti, nem kell árkalkulációkba pénzt és energiát fektetnie, a szolgáltatókkal az árakról folyamatos vitában állnia. És nincs módja arra sem, hogy „lebutított” protokollok kreálásával és a szolgáltatókra oktrojálásával árcsökkentést érjen el.

Ellenőriz és menedzsel
Az egészségpénztár végül is nem biztosításszakmai munkával foglalkozik. Hanem azzal, hogy megállapítsa: biztosítottjával valóban megtörtént-e a biztosítási esemény, és vajon a megfelelő egészségügyi szolgáltatóhoz jutott-e? (Értsd: mi a betegsége, és annak gyógyítása milyen és hol nyújtott ellátással történhet.) Ellenőrzi az ellátás megtörténtét, eljár a beteg esetleges panaszai ügyében. Végül fizet. Szóba jön még, hogy prevenciós (szűrő)programokat indít, hogy betegségek korai felismerésével csökkentse későbbi kiadásait, de ebben csak akkor érdekelt, ha alapos okkal feltételezheti, hogy biztosítottja kellően hosszú ideig nem lép át másik egészségpénztárba. Ezt kevéssé feltételezheti. Másrészt a szűrőprogramok jó része hosszabb távon is kiadásnövelést eredményez, és „csak” a jobb életminőség a haszon, ami viszont az egészségpénztár számára irreleváns, a fejpénz mértéke ettől független, s ez aligha lehet másként.
Az egészségpénztár akkor dolgozik jól, ha azon biztosítottjainak, akikkel nem történik meg a biztosítási esemény, nem nyújt (közvetít) ellátást, például nem járul hozzá értelmetlen műtéthez akkor sem, ha hipochonder biztosítottjának ez a leghőbb vágya. És persze ellenőrzi azt, hogy csak a gyógyuláshoz szükséges ellátást kapja, a magasabb díjazás reményében más miatt ne kezeljék szükségtelenül, illetve el nem végzett kezelést a szolgáltató ne számlázzon. A biztosító hatékony működéséhez fejlett informatikára és erre épülő ellenőrzési rendszerre van szükség. Az egészségpénztár képviselője nem lehet ott minden orvos-beteg találkozásnál, de figyelemmel kell kísérnie a jelentős kiadással járó betegeket, akiket nemcsak követni, hanem menedzselni kell az egészségügy útvesztőiben. A biztosító annyit tehet a minőségi ellátás érdekében, hogy a felügyeleti hatóságokhoz továbbítja biztosítottjai panaszát és saját negatív tapasztalatait, és nem hagyja, hogy ezek az ügyek elaludjanak.
A fentieket lehet jól csinálni, de a jónál jobban nem lehet. A határ nem a csillagos ég. Nem arról van szó, hogy a tehetséges vállalkozó, meglátva-ráérezve a jövőre, elébe megy a piaci igényeknek, meglátja egy ötletben, innovációban, találmányban stb. a hamarosan kelendővé váló szolgáltatást vagy terméket, s ha netán téved, rámehet a vagyona, ha nem téved, hatalmas profittal jutalmazza a piac. A kötelező egészségbiztosításban nincs többről szó, mint hogy a egészségpénztár fejlett informatikai rendszerre támaszkodva ellenőrző rendszert működtet, és – bonyolultabb, nehezebb esetekben – menedzseli az ellátórendszerben biztosítottjait. Az egészségbiztosítók közötti verseny tárgya – ideáltipikus esetben – informatikai, ellenőrzési és esetmenedzseri rendszereik minősége. Amelyik olcsóbban képes ugyanolyan hatékony lenni, vagy ugyanannyiba kerülve hatékonyabb, az ér el magasabb profitot. Azonban nagyon hamar elérkezik ez a maximum. A valódi verseny nem itt zajlik. Azt a marketingrészlegek vívják. Ki tudja jobban elhitetni magáról, hogy jobb, megbízhatóbb stb. És ez még a jobbik eset.

Perverz ösztönzés
A tényleges közgazdasági probléma az, hogy a kötelező egészségbiztosítási rendszerben az egészségpénztárak nyereségérdekeltsége perverz ösztönzést jelent. Természetesen a forprofit egészségpénztárak hatékony informatikai, ellenőrzési és esetmenedzseri rendszereket építenek ki (ami az OEP keretében is kiépíthető lenne, s még az se lenne baj, ha ennek hatékonysága azokétól némileg elmaradna), de nyilvánvaló, hogy nem ez a profit forrása. Abból több van.
Az egyik az úgynevezett lefölözés. A kormány az egészségpénztáraknak minden biztosítottjuk után fejpénzt fizet, melynek mértékét az életkor és a nem mellett talán egyéb tényezők is meghatározzák (például a lakóhely). Ezért, és mivel az egészségpénztár belépőt nem utasíthat el, azt mondja a kormány, hogy az egészségpénztárak képtelenek csupán az egészségesebbeket magukhoz vonzani, a betegesebbeket távol tartani. Vagyis lefölözni. Tudnunk kell azonban, hogy az egyes fejkvóta-kategóriákba esők kockázata nem azonos, s a biztosítók abban lesznek érdekeltek, hogy hozzájuk főleg az egészségesebb negyven-, ötven-, hatvan- stb. évesek kerüljenek, a betegesebb negyven-, ötven-, hatvan- stb. évesek viszont a konkurenciához. Az egybiztosítósból több-biztosítóssá alakítás áldatlan módszertani vitákhoz vezet, a végül is alkalmazott metódus igazságossága bármikor megkérdőjelezhető. Ez ugyanis döntő módon képes befolyásolni az egyes egészségpénztárak pénzügyi eredményességét.

Választási lehetőség szépséghibákkal
A másik a biztosított elégedetlensége. Ha a biztosított elégedetlen biztosítójával, másik biztosítóba léphet. A versengő több-biztosítós rendszer előnye – érvel a kormány – a választás lehetősége; az elégedetlen átlépéssel bünteti régi biztosítóját. Azonban a biztosítottaknak általában akkor lesz negatív véleményük biztosítójukról, amikor szükségük lenne rá, de segítőkészség helyett udvarias elutálást tapasztalnak. A biztosítók kiválóan felkészített munkatársainak éppen az a feladatuk, hogy ráébresszék költséget okozó tagjaikat, hogy más biztosító is van, melybe lépve talán jobbra számíthatnak. Ezzel azonban nem a régit büntetik, és az újat jutalmazzák, hanem éppen fordítva: kiadástól szabadítják meg a régit, és azonnal kiadást jelentenek az újnak. A régi biztosítónak minden „lábbal ellene szavazó” üzleti siker. Persze átlépés történhet más okból is. Ügynökök, akiket arra képeznek, hogy külső jelekből viszonylag pontosan ítéljék meg a velük szemben ülő egészségi állapotát, alacsony kockázatú ügyfeleket csábítanak saját biztosítójukhoz, ezzel termelve annak és maguknak hasznot. Szlovákiában már megszületett a „transzferügynök” fogalma.
Ha mindegyik biztosító él ezzel az eszköztárral, remélhetjük ugyan, hogy az egyes biztosítók ilyenfajta győzelmei és vereségei kiegyenlítik egymást. De erre a játékra mindenképpen sok pénz és energia pazarlódik, amelyet jobb helyre is lehetne fordítani. Ha a kiegyenlítődés mégsem következne be, a profit fő forrása az e játékban mutatott ügyesség. A nyereségérdekeltséget a piac szerkezete perverz ösztönző erővé torzítja. Ennek ellenében van értelme „az egészség nem üzlet” jelszónak.
De van egy ennél is komolyabb negatív hatás. A kormány nem hagyhatja, hogy a szféra egésze vagy többsége tartósan veszteséges legyen, mert az a konstrukció bukását, tömeges kiszállást, a kormányzat által alig kezelhető helyzetet jelent. Ha a többség nyereséges, és csak néhány egészségpénztár veszteséges, akkor elmondható, hogy az utóbbiaknak javítani kell teljesítményüket. Ha ezt a helyzetet informatikai, ellenőrzési és esetmenedzsment-rendszerük alacsony hatékonyságának köszönhetik, akkor az ok mindenki számára érthető, ahogy a teendők is. De e téren alig lesz érzékelhető különbség a piaci szereplők között. A különbség szinte kizárólagos oka a tagság kockázati összetétele lesz. Ezen javítani csak agresszív „tagkiutálási” politikával, illetve tömeges alulkezelésekkel lehet.
Korlátozott piaci háború, garantált profit
Az egészségpénztárak a piac felosztása után röviddel békét kötnek, piaci háborúikat korlátozzák, a köztük folyó versenyt a cégek, illetve anyacégek marketingrészlegei vívják. Ha közöttük csak minimális együttműködés alakul ki (ami a piac szerkezete miatt szinte elkerülhetetlen), akkor gyakorlatilag önmagukat szabályozzák, még ha kívánságaikat a kormány foglalja is jogszabályba, legfeljebb nagyon nyilvánvaló túlzásaikat nyesve le. Ekkor már nem az a fontos, hogy feladataikat kiválóan lássák el, hanem az, hogy közel azonos színvonalon, bármilyen is az a színvonal. A kormány féken tartásukra ugyanis csupán egyetlen eszközzel élhet: rámutat különbségeikre. Ha ez nincs vagy minimális, nincs mire rámutatnia. Ha többségük nullszaldós, netán veszteséges, akkor a kormány nem tehet mást, mint választ a járulékemelés, a szolgáltatások szűkítése, az ellátások árának csökkentése és az önrész növelése, illetve ezek legkülönbözőbb kombinációi között. (Az egészségpénztárak leginkább az utóbbi pártolják majd: annak ugyanis igénybevétel-visszatartó hatása van.) Egyet viszont nem tehet meg: összességük teljesítményét nem bírálhatja.
Mindezek miatt profitjuk garantált és az alaptőkéhez képest rendkívül magas (köszönhetően a nagy tőkeáttételnek: az egészségpénztárak kis alaptőkével nagy pénzt kezelnek, melynek szerény hányadát lecsípve is nagy haszonra tehetnek szert). Ezt persze saját munkájuknak köszönhetik, de erre a munkára más is képes lenne, ha a piacon lehetne. De csak az lehet ott, aki az eredeti piacfelosztás pillanatában már ott volt. A szabad verseny feltétele, a piacra lépés és a piacról való kilépés akadálytalansága és olcsósága hiányzik. S ez nem csak jogi szabályozás kérdése. Ez a piac szerkezetének kérdése.

Jó időben jó helyen
Joggal mondhatjuk, hogy bár a kötelező egészségbiztosítás piacán az egészségpénztárak szabályozott versenyt vívnak, ez csak közgazdasági látszat, valójában egy olyan magánmonopóliumról van szó, mely az egészségpénztárak közös tulajdonában van. A piacon lévők kollektív magánmonopóliuma. E monopólium, illetve az őt alkotó egészségpénztárak profitja nem jól megérdemelt munkájuk gyümölcse, még ha dolgoznak is érte, s az nem csak úgy az ölükbe pottyan. Hanem – közgazdaság-tudományi értelemben vett – járadék. A járadék nem a kimagasló teljesítmény jutalma, hanem annak jár, aki jó időben volt jó helyen, és volt annyi pénze, hogy megvegye magának a jó helyet.
Fontos hangsúlyozni, hogy a kormány reformjának végső céljával a politika minden szereplője egyetért. Csak az odavezető úttal nem. Az OEP felosztása még az egymás ellen folytatott verseny nélkül is bírna azzal az előnnyel, hogy az elkülönült szervezetek saját megoldási módokat és szervezeti kultúrát fejleszthetnének ki, és közülük a leghatékonyabbak mintául, az innováció forrásául szolgálhatnak a többieknek. De ugyanezt lehetne elérni az OEP „állam vagyok az államban” típusú – és még a Medgyessy- és az első Gyurcsány-kormány által is erősített – nagyon rossz szervezeti kultúrájának átalakításával, az egyes megoldások körüli viták intézményesített, széles nyilvánosságú, demokratikus színtereinek megteremtésével. Ennek humán feltételei adottak, csak a szervezetiek hiányoznak. És nem kellene vállalni például a folyamatos vitára okot adó fejkvóta-meghatározást. Ha az egészségpénztár nyereségérdekelt, perverz ösztönzés kerül a rendszerbe, melytől egyébként, mint nemzetközi példák igazolják, még versengő nonprofit biztosítók sem tudnak teljesen mentesek maradni.
A nyereségérdekelt egészségpénztárak pillanatok alatt korszerű informatikai, szigorú ellenőrzési, valamint esetmenedzsment rendszereket építenek ki. Érdekeltek lesznek abban, hogy biztosítottjaik jó minőségű ellátást kapjanak, ezért ösztönözni fogják az ezzel kapcsolatos mutatók konstruálását és mérését (ami egyáltalán nem könnyű feladat). Mindehhez azonban nincs szükség nyereségérdekelt szereplőkre. Csupán szervezeti reformot megtervező és végigvivő politikai akaratra.

Úton a szegregált egészségügy felé
Kérdés, hogy vajon mi az oka az emberek mindenütt tapasztalható ingerültségének a kormány reformtervei kapcsán. A kormány szerint pusztán az ellenzék tudatos félrevezetéséről és félelemkeltéséről van szó. A pénztártörvény írott szövege szerint a nemzeti kockázatközösség valóban nem sérül, arra pedig, hogy a kiadások 2 százaléka profitként eltűnik, és a működési költség (bár mindenképpen emelkednie kell) az okvetlenül szükségesnél magasabb lesz körülbelül 0,5 százalékkal a sok párhuzamosság miatt, akár legyinthetnének is. Nos, az emberek aggodalmának oka, hogy mindez csupán a jövő szerény kezdete. A jövőt pedig A biztosítási piac megnyitása című, 82 oldalas, 2007 januárjára dátumozott, nagynevű, az SZDSZ holdudvarába tartozó szerzők (Mihályi Péter és Molnár Lajos mellett Antal László, Bauer Tamás, Bokros Lajos, Csillag István és Surányi György) által jegyzett, az Egészségügyi Minisztérium honlapjáról máig letölthető vitairat előlegezi. Ez többek között arról beszél, hogy „Csak akkor van értelme több biztosítót működtetni, ha ez – belátható időn belül, egy rövid, egy-két éves átmeneti periódus után – együtt jár az egységes egészségbiztosítási csomag további differenciálódásával, megbontásával … ha [a biztosító] semmilyen módon nem differenciálhat a biztosítottakat terhelő díjak tekintetében, akkor a további átalakításokat nem szabad megcsinálni” (54. o.). Mindez viszont pillanatokon belül elvezethet Európa legszegregáltabb egészségügyéhez, a szegények és gazdagok biztosítóinak kialakulásához.
De más is gyanút kelt. Például az egyéni számlavezetés, ami a biztosításban nem létezik. Elmondják, hogy az egyén által befizetett összegeket a „nevére szóló számlán vezetik, s azzal – bizonyos határok között – szabadon rendelkezik” (49–50. o.). Majd „egészségügyi takarékpénztári konstrukcióról”
(69. o.) esik szó, a hosszabb távon elérendő cél pedig, hogy az egyén arról fizesse ellátásait – a legköltségesebb, a kiadások harminc százalékát kitevő rész kivételével. A többit fizesse mindenki saját járulékának egészségügyi előtakarékossági számlára kerülő részéből. Gyanút kelt a biztosítottak elektronikus kártyája is, mely arra szolgál, hogy segítségével a „szolgáltató elektronikus adatátvitel útján egy pillanat alatt ellenőrizni tudja, hogy van-e »fedezete« a biztosítottnak” (63. o.). Ez még lehet pontatlan megfogalmazás (a kártya csak azonosításra szolgál, a jogosultságot a biztosító igazolja, nem a kártya), de a „hitelkártyaszerű” jelző már semmiképp. Mert az egészségügyi előtakarékossági számla lemerülhet, és milyen praktikus, ha vezetője számlahitelt ad, amit aztán tisztes kamattal lehet majd törleszteni.

Történelmi reváns
Az aggodalmakat tovább fokozza az SZDSZ „szocializmusellenes” népszavazási kampánya. Bár a célkeresztbe Kádár Jánost és korát állították, az ingyenesség mítoszáról és a XXI. századi gondolkodásról, az öngondoskodás kultúrájáról beszélnek, valójában a XIX. század utolsó harmada óta kiépült, a társadalom nagy többsége számára szociális biztonságot nyújtó intézmények ellen viselnek háborút. És tulajdonképpen konzekvensek: a liberálisok ezeket mindig is ellenezték, már az I. világháború előtt is „szocialistasággal”, utána egyenesen „kommunistasággal” vádolva az ezek kiépítését, fejlesztését és megerősítését követelőket, még olyan történelmi személyekre is aggatták e jelzőt, mint F. D. Roosevelt, az Egyesült Államok elnöke, aki életre hívta a Social Securityt. Csak a második világháború után, a jóléti államok kiépítésének időszakában halkultak el egy időre, amiben szerepet játszhatott a világégés előidézésében játszott szerepük miatti bűntudat. A kétpólusú világrend összeomlása után mindez tovatűnt. Eljött a reváns ideje.
És mit szólnak ehhez a szocialisták, akiknek a liberálisok éppen most törlesztik történelmi sérelmeiket?
Szellemi értelemben ők már nem számítanak.

A szerző közgazdász