Figyelemelterelés és szómágia

Időről időre felbukkan néhány „szakrális” kifejezés a magyar politikai közbeszédben. Gyökeret ver, virágzik, és szétszórja magvait – ami közös bennük, hogy szinte kivétel nélkül könnyen használható és rendkívül kártékony hatású frázisok. Mint például a „határon túli” (hadd rögzüljön az agyakban, hogy nem igazán a mienk…), a „vidékfejlesztés” (mintha a „vidék” automatikusan retardált lenne) és még vagy ezer más, elegendő tizenöt másodpercre felütni bármelyik sajtóterméket.
Az egyik legutóbbi ilyen szent tehén: a „figyelemelterelés”. Ha igaz lenne, úgy Magyarországon több figyelmet terelnének el napjában, mint repülőgépet a világon a Wright fivérek óta. Az már külön pikantéria, hogy rendszerint a jobboldal, esetenként a jobb oldal használja előszeretettel ezt a mumus fogalmat. Óvatos, bölcs megmondóemberek nem haboznak azonmód kijelenteni előre nem látható események, koordinálatlan politikai cselekmények, netán civil kurázsi esetén: „mindez csupán eltereli a figyelmet a valós problémákról”. És kész, ezennel megoldódott a probléma, nem veszünk tudomást róla.
Hirtelenjében nem is tudnék olyan tiltakozó megmozdulást, mozgalmat, de még pillanatnyi vagy tartósnak bizonyuló személyiséget sem mondani, aki az elmúlt hét évben nem „terelte volna el” a figyelmet „a valódi problémákról”. A Kossuth téri tüntetések és szervezőik munkája notórius figyelemelterelés volt. Mert közben lehet, megdrágult a mustár ára. Is. A Magyar Gárda megalakulása és tevékenysége igen jól sikerült figyelemelterelés volt egyesek szerint, mert közben Gyurcsány Ferenc ismét hazudhatott. Kétszázadjára. Toroczkai, Budaházy egyenesen doktorrá képzett figyelemelterelő, ahányszor csak megszólalnak, mindig elterelik valamiről a figyelmet.
Miről is?
Elképzelem – nem tehetek róla, ennyire elvetemült jellemem van –, mi történne, ha az említettek és sokan mások (akár e sorok írója is) nem terelnék el folyamatosan a figyelmet. Ha békésen ülne, befogná a száját, hátratenné illedelmesen a kezét, és hagyná a nagyérdemű figyelmét a „lényeges” dolgokra fókuszálni. A nagyközönség (vagy nemzet, vagy nép, vagy lakosság – a nem kívánt törlendő) minden bizonnyal egy idő után rájönne, hogy neki hazudnak. A kormány hazudik. Hogy folyamatosan kirabolják. A kormány rabolja ki. Hogy lassan alapvető, életszükségleti intézmények nélkül marad. Hogy a közbiztonság mítosszá válik néhol. Hogy megszűnt a nemzetpolitika. Hogy semminemű módon nem képviselik nemzeti érdekeinket.
S miután belátja ezt, figyelemelterelés által meg nem zavartatva, levonja a következtetést. Hogy lépni kell. Ezt a kormányt el kell zavarni. Új alapokra kell helyezni az ország sorsát. Mit tehetnek ilyenkor az emberek? Hát… hát zavarogni kezdenek. Összegyűlnek, és kimennek a Kossuth térre. Nemzeti, önvédelmi szervezetekbe tömörülnek. A türelmetlenebbek fiatal, karizmatikus, lendületes embereket választanak ideálokká.
A fene tudja, ez megint miről terelné el a figyelmet.

A szerző író, a Székelyföld szerkesztője