Gyepüfüzesi Hadrianus

Vannak született határvidékek, amelyek a kezdetektől azért formálódtak, hogy tájalakzatokat, civilizációs lehetőségeket, stratégiákat válasszanak el, s még inkább, hogy az átmenet ütközőzónáját biztosítsák. Ilyen a Pinka rejtélyes völgye a mai Vas megye peremén, a stájer Alpok előterében: a „túloldali” forrástól a Felső-Őrség hagyománytisztelő települései között kanyarogva kurta, szeszélyes szakaszokon ma is határfolyócska hazánk és Ausztria között, majd az Ösztörmen (Strém)-patakkal egyesülve Körmend fölött siet a Rábába. Pinkafő (Pinkafeld), Felsőőr (Oberwart), Pinkaóvár (Burg), Felsőcsatár, Vaskeresztes, Pornóapáti, Szentpéterfa a nagyobb települések, amelyeket akarva-akaratlanul összefűz a paducban, pisztrángban gazdag Pinka. Mostanában messze nem olyan hektikus választóvíz, mint a Duna: az osztrákok nem akarják a Pinka túlsó felére ebrudalni a területtel szerzett magyarjaikat. Jóllehet 1923-ban egyedül itt verekedték vissza magukat Magyarországhoz a (nem is mindig magyar ajkú) elcsatolt falvak; évtizedekkel ezelőtt pedig még embervadászat folyt az innenső partvidéken, s egy-egy nagyobb áradás magyar taposóaknákkal ajándékozta meg az odaáti osztrákokat is.
Néhány nappal tavaly december 21-e, azaz a határok légiesülése után jártunk ott legutóbb, amikor a Vas megyei magyarok közül sokan azzal múlatták idejüket, hogy mondjuk a pornói kolostorrom mellett lassan átgurultak autójukkal a megnyitott határon, az egykori vasfüggöny nyomvonalán, majd diadalmas mosollyal visszagurultak. Kizárólag a görcstelen átlépés tapasztalatáért. De hogy ezzel egyszer s mindenkorra leszámolhatunk a magyar határfrásszal, azt kötve hiszem; legalábbis nem erre bátorítanak az átkelőhelyeken szaporodó osztrák meg szlovák cölöpök és útakadályok.
Ez már csak azért sincs rendjén, mert a Pinka völgye időtlen idők óta az akadálytalan közlekedés terepe, következésképp született kultúrtáj is, amelyen azóta rakódik le a tájalkotók műveltségének hordaléka, amióta az emberiség az eszét tudja. Vaskori halomsírok és továbbörökített vasverő helyek, amelyekből a vármegye is származtatta nevét, római villák és őrhelyek körvonalai, a nyugatról visszavert kalandozó magyarok néhány évszázadig működőképes határvédelmi rendszere, egyszersmind legszilárdabb határunk, várkastélyok és klastromok, szellemi központok és hídfőállások – mind-mind e jelentéktelen patak árterében lappanganak.
Amikor bizonyos Halaunbrenner csendőrfelügyelőt az a szerencse érte, hogy a Pinka melletti Gyepüfüzesen, a mai Kohfidischben, Erdődy György gróf egykori kastélyánál szenzációs módon rábukkant a környék legizgalmasabb kőmaradványára, valószínűleg nem sejtette, hogy a táj egyik történelmi sarokpontját fedezte fel. Meg persze a spanyolviaszt. Legalábbis nem tudjuk máshogy értelmezni az osztrákok beszámolóját e lelet „feltárásáról” egy műértő magyar főúr környezetében. A mázsás kő feltételezések szerint több Erdődy-kastélyt is megjárt: állomásozhatott Monyorókeréken (Eberau), esetleg Vépen, osztrák kutatások szerint a füzesi angolparkban is kallódott, mígnem Halaunbrenner csendőrfelügyelő megjelent a színen, s az oszlop végre méltó helyére került a kastéllyal szomszédos új iskola egyik földszinti termében.
Mi ide csak az ablakon mászhattunk be a felújítási munkálatok miatt, szívélyes igazgatói engedéllyel. Nem mintha itthon nem láthatnánk effélét akár Komárom, Üröm vagy Pilisszántó közterületén. De a gyepüfüzesi sem hétköznapi maradvány: a robusztus, zömök kőhengeren kissé provinciális kéz nyomai, enyhén ferdülő sorokban egy császár dicsőítése és egy hajdani nagyváros neve.
Hadrianusé és Savariáé.
Római mérföldkő, amely a Pinka völgyében futó hadi út mellett mutathatta, hogy mekkora távolságot kell még megtennie a futárnak, a teherszállítmánynak, a seregnek, hogy befusson Savaria biztos városfalai mögé. Hogy honnan? A feliraton éppen a távolság kivehetetlen. „Lehetetlennek tűnik számomra, hogy a követ kapcsolatba hozzam a Pinka völgyében vagy a Bécsi-medencében haladó római úttal” – vélekedik a Burgenlandi Tartományi Múzeum hajdani vezetője, Alphons Barb. Míg a magyar kutatók szerint ez a szórványos római mérföldkövek egyike, amelyen Savaria neve szerepel, az egyik legrégebbi Felső-Pannóniában, és a vele jelölt út Noricumból (a későbbi Felső-Ausztriát, Stájerországot és Karintiát, valamint Tirol és Salzburg egy részét magában foglaló ókori római tartományból), nyugatról futhatott be a mai Kálvária-domb környékén, az ókori színház mellett Savaria központjába. Aki ezen a Pinka menti vonalon közlekedett, elérhette akár a nevezetes borostyánkőutat is, amely Itáliát kapcsolta össze a Baltikummal; Savarián keresztül eljuthatott Aquincumig, a barbár világ kapujáig, vagy Sopianae irányában elkutyagolhatott egészen Kis-Ázsiáig – ami jól mutatja, hogy ostobaság lebecsülni a rejtőzködő vidéki utakat. A futárnak ugyanis csupán öt napra volt szüksége, hogy Rómából eljusson Pannóniába.
A mai magyarokkal ellentétben a rómaiak nem ismertek tréfát az útépítésben, pontosan tudták, hogy út nélkül nincs birodalom, nincs vérkeringés, nincs kultúra. Augustus erre kötelezte a mindenkori császárt, a Forum Romanumon pedig „arany mérföldkövet” állíttatott a világegyetem minden ismert útvonalának metszéspontjaként. A gyepüfüzesi iskolában raktározott jelzést egykor feltehetően Hadrianus császár – „az isteni Traianus, a párthusok legyőzőjének fia és az isteni Nerva unokája”, szól a kő felirata – savariai látogatásának tiszteletére emelték Krisztus után 131 körül. Nyolcszáz évvel később a folyócska völgye, ahol ez a régi római út futott, székely, besenyő határőrökkel népesült be, akiknek kizárólagos feladatuk volt, hogy mindennek útját állják, ami nyugatról jön. A fűzfákkal benőtt, mocsaras határterület neve így lett Gyepüfüzes, egyben így nyert értelmet a mondás: ne bolygasd a régi gyepűt, kígyó jön belőle.