Hangfürdő

Batka Ervin a Bakonyban él, öt gyereket nevel. Hangszerész. „A barátaink féltettek, hogy nem lesz munkám itt, a világ végén – meséli. – Nem lett igazuk. Amikor idejöttünk, elküldtem a környék zeneiskoláinak a névjegyem.” A fafúvós zenészek nagy része hozzá hordja reparálandó zeneszerszámát az ország minden részéről. Nem véletlenül.

Keleten több ezer éve használt hangszerekkel is gyógyítanak: gonggal, csengővel, haranggal. A módszert hangfürdőnek nevezik. Hogy a hangokkal gyógyítani is lehet, Európában Peter Hess fizikus révén vált világossá. A tudós a hangok és a rezgések emberi szervezetre való hatásával kísérletezett. Amint a sejtek, szervek regenerálásának eme lehetőségét meglátta, eszközöket keresett, amelyek természetes hangon, több frekvencián képesek rezegni. Ilyen eszközök például a tibeti hangtálak.
Mindez Vigántpetenden jut eszembe, Batka Ervin házában, amelyben a vidám színek a keletet idézik. A falakon gyerekrajzok. Ervin hangszerész, fafúvós zeneszerszámokat javít a hálószobából nyíló műhelyében. Amúgy főállásban öt gyereket nevel egyedül, Esztert, Benedeket, Kristófot, Maját és Klárát.
Délelőtt tízkor érkezem, a sáros kertben két nagy testű kutya üdvözöl.
– Megkötöm, mert rád ugrálna Busi – mondja Ervin. Busi komondor és óriás snaucer keveréke, láthatóan nem tetszik neki a fogság. Hangosan ugat. Ervin visszalép hozzá, elengedi. Az udvaron egy kimustrált Lada, amellyel a gyerekeket zeneiskolába és edzésre hordja az apa. A teraszon egy hatalmas, régi nagybőgő, a nappaliban egy fekete zongora, a tetején virágokkal és könyvekkel. A hangszerrel szemben fazekaskorong. Nem működik. A gyerekszobában öt ágy, kettő emeletes, egy szekrény a szoba közepén, amely térelválasztóként szolgál, és három íróasztal. Az ágyak némelyikén ruhák, szépen hajtogatva. Amíg nézelődöm, Ervin mosogat. (A házimunkába Ervin édesanyja is besegít, ő és Ervin édesapja egy közeli faluban élnek.) – Tegnap vendégek voltak, elnézést – szabadkozik.
Az evőeszközöket rendezgeti a csöpögtetőn. A legutóbbi vendégek Vöröstóról érkeztek, vidékre szakadt városiak, akik másképp akarnak élni. Az egyik család az erdő közepén vett házat, és szürke marhákat tart, a másik lovakat nevel. A harmadik csak szereti a jó levegőt, az állatokat, és egészségesen szeretne élni.
A konyhában szemes kályha. A betéteket, a zöld mázas csempéket a házigazda egy baráttal, a devecseri művészeti iskola tanárával együtt készítette, aki mellesleg kecskéket tart. Ő a fővárosból költözött a Somló hegyre.
Éppen mandarint eszegetünk a beállt csendben, amit megszakít a telefoncsörgés.
– Hány szál? Nem is tudom, talán tíz elég lesz – válaszolja Ervin a nem hallható kérdésre. – Egy barátom kérdezte, hány szál kolbász kell. Disznót vág nemsokára, úgy volt, hogy segítek neki. De nem biztos, hogy el tudok menni hozzá – magyarázza. Majd hozzáteszi, hogy ő nem eszik húst, de a gyerekek szeretik.
Ervin nyolc éve érkezett Vigántpetendre Ágival, a feleségével és két gyermekükkel. Előtte Erdőkertesen laktak egy húsz négyzetméteres téliesített üdülőben, ahová Budapestről költöztek ki, a férfi továbbra is a fővárosban dolgozott.
– Ingáztam. Nem tetszett. Két lehetőségünk volt, vagy visszaköltözünk Budapestre egy lakótelepi lakásba, vagy továbbmegyünk vidékre.
Az utóbbi mellett döntöttek. Egy barátjuk ajánlotta a házat. Mindig is vonzó volt számukra a Bakony, így elköltöztek. Az épületet az anyagi lehetőségeikhez mérten a maguk képére formálták. A két vaskályha helyett bevezették a gázt, de elkészült a szemes kályha is. A házigazda mindig is vágyott arra, hogy házában igazi tűz égjen, a padlót kicserélték, a ház előtt teraszt alakítottak ki. Átalakult a kert is. Ervin fákat ültetett, a felesége zöldségeket vetett. Hogy a gyerekek többen lettek, és nőnek, jó lenne a tetőteret is belakni. A szocpol talán elég lesz rá, az építkezéshez most szeretnének hozzáfogni.
Biztosan így van, mert beszélgetésünk alatt a tapolcai zeneiskola igazgatója csönget. Nem jön be, csak egy hangszert ad át. Az oboatanár bízta rá, hogy hozza el, ha már erre jár. Aztán Dóra Attila nyit be, szaxofont hozott. A zenész egy Belga-koncerten ismerkedett meg Ervinnel. Akkoriban a Belga ismeretlen együttesnek számított, a tagok a buddhista főiskoláról szervezték a nézőket, ahová Dóra Attila is járt. Egy közös ismerős elkapta őket: „Te zenész vagy, te meg hangszerész. Szükségetek lesz egymásra.” Aztán Attila leutazott a Művészetek Völgye fesztiválra, amelynek az egyik helyszíne Vigántpetend. (A fesztivál idején a kétszáz fős falu többezresre duzzad, ami a helyieknek nem biztos, hogy kellemes, viszont anyagilag megéri, hiszen szállást, sátorhelyet adnak ki.) A hangszerét is elhozta.
– Ez nem lesz egyszerű. Itt kell maradnod egy ideig – mondta Ervin. Attila pedig maradt. Ervin leültette, megfújatta vele a hangszert, majd hozott egy pohár bort. Aztán megint megkérte, játsszon egy kicsit, később beszélgettek, és Ervin újra elkérte a szaxofonját, állítgatta. Majd visszaadta, a zenész újra megfújta.
– Egy szaxofont általában kétévente szoktak felújítani. Ez öt éve történt. Azóta nem kellett hozzányúlni – mondja Dóra Attila.
Biztosan ért a hangszerekhez Ervin, mert Dresch Mihály, a neves szaxofonos is Vigántpetendre hordja a hangszerét. Pedig Ervin sokáig nem tudta, hogy hangszerekkel akar foglalkozni. Már tizenkilenc elmúlt, amikor elhatározta, hogy zenét tanul. Bement az újpesti zeneiskolába, hogy klarinétozni szeretne. Akkoriban iparialpinista-munkákból élt. Elhatározta, hangszerész lesz. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán indult a képzés, amelynek gyakorlati részét Andréka Gábornál tanulta. Az iskola után a műhelyében dolgozott. Miközben Ervin mesél, megjön a nyolcéves Kristóf.
– Apa, képzeld, a nyelvtandolgozatom kilencvennyolc százalékos lett. Azért csak enynyi, mert a sálat két l-lel írtam – ugrik apja nyakába a fiú.
– Ügyes vagy! Csak azt nem értem, miért kapsz négyest a szorgalmadra, ha minden dolgozatod kilencven százalék fölött van.
– Nem jelentkezem az órákon. Vagyis csak mostanában…
– Aha. Nem vagy éhes? – kérdi Ervin. Közben az ebédet is meghozták. Kristóf nem éhes, egy kemény fedeles könyvet nézeget. Száz tudományos kísérlet a címe, amely alapvetően a kémia hasznosságát igyekszik bizonyítani.
– Ide jársz iskolába? – kérdezem.
Kiderül, Vigántpetenden nincs iskola. Az öreg épület 1976-ban látott utoljára kisdiákot, jelenleg környezetvédelmi oktatóközpontként működik. A szomszéd faluban, Kapolcson még van alsó tagozat, Kristóf és Benedek oda járnak. Klárika viszont itt óvodás. A felső tagozat Taliándörögdön működik, ott tanul Eszter. Jövőre megszűnik a kapolcsi intézmény is, nem bírja el az önkormányzat. Vigántpetenden állandó orvos sincs. És bezárt a posta is.
– A régi kultúrház azért megmaradt, ott működik a könyvtár is. Sőt most nyílt a teleház. És van kocsma meg egy kisbolt is. És persze a templom. Katolikus – sorolja Ervin. Aggódik, hogy mi lesz a gyerekekkel, mert jövőre Maja is iskolába megy. Vigántpetend több ízben áldozatul esett már a körzetesítéseknek. Eszter és Benedek az innen húsz kilométerre lévő Tapolcára járnak zeneiskolába. A lány klarinétozik, a fiú gitározik. Ők még ismeretlenek, nem úgy, mint Dóra Attila, aki már nevet szerzett a szakmában. Sokat szerepel külföldön is, Lengyelországban rendszeresen koncertezik, tavaly két hónapig Görögországban tartott „workshopot” (továbbképző műhelyt) egy amerikai sráccal.
– Csak a nők nem bírják a létformámat – jegyzi meg keserűen a zenész.
– A nők? Weöres Sándor is írja valahol, hogy először szeretik a lángolást. Elbűvöli őket, de aztán nyugodtabb módon akarnak élni – fűzi hozzá Ervin.
Ők a párjával nyugodtan és boldogan éltek, ám másfél évvel ezelőtt különváltak útjaik. Addig kirándultak, ha kedvük volt, a kertben tábortüzet raktak. Előfordult, hogy két hétig sátoroztak egy félszigeten Horvátországban. Ervin varratott a srácoknak gyerekméretű, mínusz öt fokig használható hálózsákokat. Sokszor kimentek az erdőbe néhány napra a nagyobbakkal.
Az apa a mostani téli szünetben is kibérelt egy kulcsosházat a gyerekekkel. Szánkóztak, hógolyóztak.
– Egyedül akartam lenni velük. Másképp nevelem őket, mint ahogy általában szokták, bár következetesen. Olyan ez az egész, mintha minden rendben volna – teszi hozzá elgondolkozva.
A gyerekek képei a falakon színesek, és Eszter szeme sem szomorú, amikor belép. Inkább meg van illetődve, mert csókolómmal köszön, holott apja szerint mindenkit tegez. Az ok talán, hogy a látogató még nincs apa mindennapi barátai között.