Jönnek az iszlamofasiszták

Rowan Williams canterburyi érsek minapi megjegyzése, miszerint megfontolandó lenne, hogy az iszlám jog, a saria egyes elemeit összeegyeztessék az Egyesült Királyság igazságszolgáltatásával, olyan dühödt vitát robbantott ki Európa-szerte, mintha legalábbis a múlt héten vált volna mindenki előtt nyilvánvalóvá, hogy az Európai Unió nemigen tud mit kezdeni 16 millió muzulmán polgárával.
Egy évtizeddel ezelőtt az irányadó szalonokban divatosabb volt rasszizmussal és xenofóbiával vádolni azokat, akik esetleg szóvá tették, nem lesz jó vége annak, hogy a Nyugat nagyvárosaiban egyre több minaret tartozik a városképhez. Most viszont az „iszlamofasizmus” az új divatszó, amelynek jegyében érdemes véleményt formálni „a kontinens előtt álló új kihívásokról”.
A sajtóban ez már-már a hisztériáig fokozódik, a brit bulvársajtó nem éppen finom lelkű orgánuma, a Sun például kinyilvánította, hogy Williams „győzelemmel ajándékozta meg az Al-Kaidát”. A Daily Mail arról értekezett, hogy Williams gyengítette az országot az „iszlamista ellenséggel” szemben, miközben a konzervatív politikai napilap, a Daily Telegraph szomorúan tudósította az uralkodócsalád sorsát szívén viselő olvasóit, hogy a királynőt lehangolták Williams érsek megjegyzései.
Pedig bármennyire őrült beszédnek hangzik, a canterburyi érsek beszédében nagyon is van rendszer. A sugalltakkal ellentétben ugyanis nincs szó arról, hogy helyet adnának a kézlevágásos, megkövezős ítéleteknek. Rowan Williams nem tett mást, mint hogy logikusan végiggondolta: Mohamed követőit ugyanúgy megilleti a vallás gyakorlásának szabadsága, mint a többi felekezet képviselőit. A The Guardian kolumnistája például szerényen megjegyezte: a vallási jog bizonyos elemeinek elismerése semmiben sem különbözik attól a gyakorlattól, amelyet például az ortodox zsidók vallási bíróságai esetében követ a brit szabályozás. Nyilvánvaló tehát, hogy az érsek – meglehet, szerencsétlen – megnyilvánulása önmagában aligha lehet ekkora felhördülés alapja: sokkal mélyebb válság tüneteiről van szó. Arról, hogy esetleg mégsem működik az a kulturális relativizmus, amelynek bűvkörében az utóbbi évtizedekben a liberális gondolatrendszer élt. Mégis van olyan, hogy egy kultúra összeegyeztethetetlen egy másikkal, vagy hogy egy kontinens saját hagyományainak – legyen szó vallási, kulturális vagy éppen gondolkozástörténeti hagyományokról – félresöprése olyan helyzetet teremt, amely kezelhetetlenné válik.
Az ugyanis nem működik, hogy az európai alkotmányba nem írjuk bele, hogy a közös Európa a zsidó-keresztény kultúrkör által lefektetett alapelveken szerveződik, aztán hisztérikusan kiabálunk, hogy a mozlim közösség márpedig felejtse el a sariát. Az nem működik, hogy felvilágosultságunkat hangoztatva nem vagyunk hajlandóak tudomásul venni, hogy a liberális abortuszpolitika és a családokat szétziláló életmód népszerűsítésének, a gyermeket vállalókkal szemben érzéketlen adórendszernek köze van Európa katasztrofális demográfiai mutatóihoz, és emiatt a hiányzó szaporulat pótlására vendégmunkásokat hívunk, ehhez még ideológiát is gyártunk a másság tiszteletéről, de egy idő után kiabálunk, ha az újonnan megjelent tömeg saját normái és hagyományai szerint kívánja élni életét. Lehet kiállni a teljes szabad kereskedelem mellett, és lebontani minden piacvédelmi intézkedést, de akkor ne csodálkozzunk, ha a megszűnő munkahelyek, a lecsúszó középosztály az olcsó munkaerőt képviselő „idegenek” ellen fordul. Az sem megy, hogy 2001. szeptember 11-e után bőrszínük alapján állítjuk félre a repülőtéren a közel-keleti országokból származó utasokat, de eközben tiltólistára tesszük azokat a szociológusokat, kriminológusokat, akik cigány bűnözésről és a roma kultúrának a többségi társadaloméval összeférhetetlen vonásairól beszélnek.
Ahelyett, hogy szembenéznénk bizonyos előfeltevések tarthatatlanságával, persze könnyebb külső ellenséget gyártani.
Hogy jönnek az iszlamofasiszták.
A kertek alatt ólálkodó ellenség az okozója tehát minden bajnak. Pedig érdemes azért úgy is feltenni a kérdést: vajon az a pakisztáni család, amely a bevándorlási politika bátorítására (amely nyilván jól megfontolt üzleti érdekeket szem előtt tartva ítéli kívánatosnak az alantasnak tekintett munkák elvégzésére bevethető új helóta rend kialakítását a kontinensen) Londonban talál boldogulást, mit tehet arról, hogy milyen kultúrát hoz magával onnan, ahonnan elszármazott?
Nem rájuk kellene tehát mutogatni, nem őket szembesíteni Oszama bin Ladennel és a szaúd-arábiai korbácsütésekkel, hanem elsősorban magunknak feltenni a kérdést: mit is akarunk tulajdonképpen?
Hogy mindent, ez a válasz csak egy ötéves gyermeknél respektálható.