Köznapló

Február 9., szombat
A vitát bizonnyal központi szándék indította. Javaslat volt vagy utasítás, végül is mindegy. Valahol valakik úgy gondolták, most lesz jó bedobni a cigánykérdést, inkább ezen rágódjanak az írástudók, mint azon, hogy ők kirabolták az országot, tönkretették a hírnevét, első emberüket mindenütt hazug fráternek tartják, s immár a szlovákok is röhögik. Ne figyeljen arra senki, hogy ide már alig jönnek: fogynak a befektetők, fogynak a turisták, csak az adósság nő meg a közterhek. Szóljon inkább a cigány nóta, szóljon minél hangosabban.
És szól… A kezdőhangot Debreczeni adta meg, a jobboldali publicistából lett kormányudvaronc; őt követte a párnakönyvet író nagyságos asszony: Lévai Katalin. Két politikai főkolompos – esetükben kéretik a szó eredeti jelentésére gondolni. Cigány telepen, ha jártak egyáltalán, csak testőrrel, kamerák előtt, mindig „érdekvédőként”. Amit írtak, amit mondtak, sose a cigányoknak szólt: őket a cigányok nem érdeklik, csak a cigánykérdés. Pontosabban a cigánykártya, amelyet mindig kijátszanak, ha baj van, ahogy a rókaképű Szilvásy szokta a terrorizmust.
Írnak, beszélnek, csépelik a szót, holott nagyon jól tudják: a cigányok keserves létét kizárólag maguk hozhatják rendbe. Ők is csak akkor, ha kiemelkedik közülük egy olyan szellem, aki méltón képviseli érdekeiket. Egy Malcolm X-szerű, Martin Luther Kinget idéző, Gandhit formázó, ám ide gyökerező egyéniség, aki ha kiáll, oda kell figyelni rá cigánynak és nem cigánynak egyaránt. Akit minden sorstársa követ, amikor azt mondja: no, akkor induljunk.
Ilyen súlyú vezetője a magyar cigányságnak ma nincsen.
Horváth Aladár? Arca és lefelé görbülő szája elárulja, nem egészséges kedély. Megszólalásaiból árad az ütközésre játszó, krakéler tempó. A Krasznai-ügy elárulta, hogy képes pártját fogni egy gyilkosnak is. Hiteltelen ember. Rejtély, miért támogat a kormánykoalíció egy ennyire megosztó figurát. Nyilván a megosztás kedvéért.
Kolompár Orbán? Alig várja, hogy érje a cigány embert valami bántás, és talpra ugorva kiálthasson: fasiszták! Mindig elárulja, hogy fogalma sincs a szavak jelentéséről. Hogyan lehetett egyáltalán vezető?
Farkas Flórián? Saját emberei játszották ki és csapták be, amikor elnököt választott a cigány önkormányzat. Akit jégre vihetnek politikában járatlan emberek, az kirakatfigura csupán, és annál többre aligha képes, mint üldögélni a parlamentben az ellenzék jóvoltából.
Azt persze nem kéne feledni, hogy méltó vezető csakis olyan közegből emelkedhet ki, ahol a többség is törekszik fölfelé. Márpedig ennek kevés a jele Magyarországon.
Aki olyat állít, hogy szegény sorsú tehetségnek nincs kiugrási lehetősége, hazudik. Két területen egészen biztos van. Az egyik a sport, a másik a vallás. Az amerikai feketék ezek segítségével törtek utat maguknak. Amiként az afrikaiak is.
Hisz futni mindenütt lehet. Mezítláb is, mint Bikila, az etióp legenda. Meg a kenyai futók, akik több olimpiát nyertek. Ellenfeleik a hátukról ismerik őket. Vagy ott a futball. Most ért véget Afrikában a kontinensbajnokság. Mennyi remek fekete futballista! Legtöbbjük európai élcsapatban játszik. Nyelveket beszélnek, jól öltözöttek, pallérozott viselkedésűek. Megtanulták, hogy mit miért.
A tehetséges cigány fiúk is megtanulhatnák. De nem látom a mai Sándor Csikarokat. A Farkas Jánosokat. Hol vannak a cigány atléták? Vastagra gyúrt cigány fiúk izzadnak az edzőtermekben. Miért nincs köztük birkózó vagy dzsúdós olimpikon?
Na és a vallás… Hol rejtőznek a hitet sugárzó cigány papok? Akik olyan szenvedéllyel prédikálnak, mint Malcolm X vagy Martin Luther King tette. És hol az a mély istenhit, amelyet Mahalia Jackson fejezett ki dalaival?
Tudom, lesznek ellenkezők. Neveket sorolnak. Festőt, költőt, énekest, dzsesszmuzsikust, istenemre, sikeres mindahány, ám én kultúrán ennél fontosabbat értek. Ahogy tisztálkodni kell. Ahogy étkezni. Ahogy iskolába járni. Ahogy köszönni. Ahogy imádkozni. Mert aki zászlóként Palya Bea meg Szakcsi Lakatos nevét lengeti, bizony kábító szándékkal teszi. Attól, hogy az ő zászlójukat lobogtatja a nyugati szél, itt keleten még marad a munkanélküliség, a sorban állás a segélyekért, a bandákba verődés meg az (ön)gyilkos pozitív diszkrimináció.
A cigány embert az gondolkoztassa el inkább, mennyivel rosszabb sora volt az amerikai „niggernek”. Azok rabszolgaként kezdték. Ott ha fekete fiú egy fehér lányt illetett, alig fél százada előfordult, hogy lelőtték. A déli államokban csak a busz hátuljában utazhattak, és a parkban csak a nekik fenntartott padon ülhettek.
De mert volt istenük – mindegy, hogy katolikus, baptista, muzulmán vagy másmilyen isten, s hittek benne, ahogy magukban és vezetőikben –, olyan is sikerült nekik, ami hajdan elképzelhetetlen volt. A fehér sportnak tartott tenisz legismertebb csillagai ma a fekete Williams nővérek; a gazdagok passziójának, a golfnak a színes bőrű Tim Woods a legjobbja, és ha így folytatódik, az Egyesült Államok demokrata elnökjelöltje az afroamerikai Obama lesz.
Rájuk figyeljetek, cigány barátaim, ne a szemfényvesztő szépasszonyra, aki Brüsszelben rátok hivatkozva sütögeti politikai pecsenyéjét – egyszer kérdezzétek meg, mennyiért. És ne legyen példátok a Bódi Guszti-s gagyi sem. Kiöli belőletek az erőt, márpedig arra nagy szükségetek lesz!
És még valami… Tegyétek mindezt szívvel, sok szívjósággal!

Február 11., hétfő
Látogatóban voltam egy vidéki kórházban. Szálltam volna be a kocsiba, amikor a sötétből női hang szólított. Tónusa fájdalmas, szinte alázatos. Kerekes kocsit húzott maga után, sietve közeledett.
Lekéste a buszt, ami visszavitte volna a városba. A következő soká jön, arra megyek-e, kérdezte. Arra. Csomagtartóba raktam a kerekes kocsit, az asszony beült. Csak kurta pillantást vetettem az arcára. Megszántotta az idő. Nem szólt, ami ilyenkor zavart jelez. Akit fölvesznek és bevisznek a városba, gyakran úgy érzi, túlságosnak tartják, ha beszél is – nekem kellett kérdezni.
Látogatóban volt? Ó, igen, a lányomnál. A pszichiátrián van. Szegényt nem engedik ki, még annyira se, mint a dohányzókat. Pedig olyan jó gyerek. Ragaszkodó és kedves, bár az embereket kissé megtéveszti az arca. Sokan gimnazista korúnak hiszik, pedig már elmúlt harmincöt. Hirtelen elhallgatott.
Lámpához értünk, pirosat mutatott, álltunk, csak a motor zúgott. Ám az a zakatoló csend olyasmit sejtetett, hogy amögött, amit hallottam, dráma bujkál. Éreztem, ha sárgára vált a lámpa, újabb kérdésre nem lesz mód. A dolgoknak ritmusuk van, s ha megtöri bármi, kizökken, és nincs tovább.
Miért került a lánya a pszichiátriára? Nehéz róla beszélni, folytatta, de hangjából kitetszett, a kérdés nincs ellenére. Sőt, mintha örülne, hogy beszélhet. Sajnos a lányom képtelen volt elfelejteni valakit, és ez tönkretette. Illetve nem is az, hogy a férfi, akit szeretett, megnősült, és gyerekei lettek, inkább ami utána történt.
Mi történt? Beutalták a kórházba, és az orvosok úgy látták, hogy kitörölni a fejéből azt a nevet elektrosokkal lehet igazán. Azóta nem képes magára találni. Most újra visszakerült, etetik vele a sok gyógyszert, pedig Lenkei doktor is megírta a könyvében, hogy a legtöbb inkább árt, mint használ. A lányomnak is jobb lett volna, ha a természet gyógyítja. A napfény, a jó levegő, az úszás, a hegyek. Ehelyett ott senyved a pszichiátrián.
Miért nem a természetet választották? Már késő. Nem lesz egészséges soha. Gyógyulni ment oda, és tönkretették. Ha kérhetem, itt álljon meg. Innen már csak pár perc, ahol lakom. És köszönöm.
Kikászálódott, kezéhez igazította a kerekes kocsit. Olyan testtartással húzta, mintha a lánya sorsa volna benne.

Február 13., szerda
A képzőművészet esztétái egy napon nem a különböző stílusjegyekről fognak majd írni és vitázni, inkább arról: ér-e annyit egy Munkácsy, és nem irreális-e a Gulácsy-képek aukciós ára?
Leginkább Cézanne igazolhatja ezt a föltevést.
Festőnk csaknem ötvenéves, amikor megfesti a Vörös mellényes fiút. Akkoriban gyakran látogatja egy tőzsdés, aki maga is festeget. Neve Gauguin. Kérte a képet, de nem adta el neki. Utálta a jólöltözöttségét, hogy annyi pénze van. Még az se békítette meg, hogy tizenkét vásznat vásárolt tőle a gyűjteményébe.
Egykori barátját, Zolát sem kedveli. „Piszkos burzsuj” – mondogatja róla. Az írónak sikerei vannak, regényeit viszik, gazdag. Cézanne-nak Renoir se nyeri el a tetszését, pedig kimondja róla, hogy ő az egyik legnagyobb művésze a világnak – de hozzáteszi azt is: viszont senki nem ismeri. Ezt toldjuk meg Matisse kijelentésével: „Cézanne mindnyájunknak az atyja.”
És most következzék az utókor véleménye. A nagyon is másféle utókoré. 1913 júniusában Nemes Marcell párizsi aukcióján az emlegetett Vörös mellényes fiút 56 ezer frankért ütötték le. A londoni Goldschmidt aukción 1958-ban ugyanez a kép 258 millió frankért lelt gazdára. A mai lapok pedig azt írják, hogy a Vörös mellényes fiút ellopták a zürichi Bührle-gyűjteményből, vagyis több aukción nem fogják leütni. Ha ütik, akkor inkább bottal, és már csak a nyomát, mert az ellopott Cézanne-képek nem szoktak megkerülni. Ez elégtétel lehet a festőnek, és kikacagása a műkereskedőknek. Ezúton üzenem nekik: ide vezetett a kapzsiság és az Amerikából áthajózott sznobéria. Aki nem hiszi, járjon utána: olvassa el Tom Wolfe Festett malasztját. Kis könyv nagy igazságokkal.