A „giccs” szót, amely ha nem is testvére, de gyakori rokonszava a „camp”-nek, már a tizenkilencedik századi Németországban használták olcsó, könnyen eladható árucikkek leírására. A szó német–jiddis dialektusból származik, eredetileg „felkavarni az utcai sarat” jelentéssel bírt.
A camp szó elsősorban „tábort, táboroznit” jelent az angolban. De a „mesterséges, megjátszott, nevetséges, alacsony ízlésű, túlzó, ripacskodó, színháziasan hivalkodó, túlzottan divatos, szörnyű, nőiesen puha, homoszexuális” jelentésű camp szó már a huszadik század elején tűnt fel, mégpedig egy francia szlengszóból, „se camper” annyit jelent: túlzottan divatosan pózolni.
Igazából a hatvanas évek beat-, popmozgalmaival kezdett divatba jönni. Amikor én az első mikrofon elé álltam tizennégy évesen, Susan Sontag tanulmányt írt a campről 1964-ben. A munka máig sem kerülhető meg, alaposan szemügyre is vesszük állításait, melyeket sokszor elfogadhatunk, de sokszor homlokegyenest mást gondolunk ugyanarról a jelenségről.
Samuel R. Delany szerint a camp eredetileg nőimitátorok és más prostituáltak világából származik. Férfiak által hordott ruhákat, „köcsögöt” is jelentett.
A hatvanas években a concept art részévé vált. Férfi színészek elrejtették férfiasságukat, nők viseltek felkötve hímtagot. A magatartás ironikus volt kezdetben. A camp bevallottan nem törekszik halhatatlanságra, akadémiai babérokra. Nem is menne neki. Érdekes módon a magasművészet prófétája, Theodor Adorno mégiscsak foglalkozott vele.
Igazából a posztmodern karolta fel a nyolcvanas években. A camp az a hazugság, amely ki meri mondani az igazságot, mondták az álpróféták. A magasművészet ekkor fogadta be először a bornírt, értéktelen vacakot, mégpedig nem is ironikusan, meg sem kérdőjelezve, idéző jelbe sem téve azt. Az érzelgősségről a legszebben Milan Kundera írt A lét elviselhetetlen könnyűségében, a giccsről szólván:
„A giccs két könnyet is kicsal a szemünkből gyors egymásutánban. Az első azt mondja: Milyen szép a gyepen futkározó gyerekeket nézni! A második: Milyen szép, hogy az egész emberiséggel együtt meghatódunk a gyepen futkározó gyerekektől! A második könnycsepp teszi a giccset giccsé.”
No de, hát akkor mit szóljunk a húszcentis Eiffel-toronyról a vitrinben (az eredeti is camp, akárcsak a Szabadság-szobor, amelyet a felnagyítás tett azzá)? Camp a sci-fi sorozat a hatvanas évek Magyarországán, amelyben sztaniolpapírból volt az űrhajó. Az összes szappanopera, jöjjön bárhonnan is, vagy készüljön itthon. A magyar nóta nyolcvan százaléka, az operett száz százaléka. Huszka Jenő, Kacsóh Pongrác, Jacobi Viktor, Kálmán Imre, Szirmai Albert, Lehár Ferenc – mind camp, mind ciki. Csak egy-két előadó: ciki Ráthonyi, ciki Honthy Hanna.
Camp az amerikai mozi- és tévészülemények nagy százaléka, amelyeket zabálunk. Az összes Walt Disney, az olyan képregényhősök, mint Superman, Batman, King Kong és társaik. Vagy Barbie és Ken. A Csillagok háborúja, a Dallas, a Simpson család, az Egy rém rendes család és hasonmásaik, melyeket az X generáció is benyel. Ciki Elvis, még cikibb a háza, a Graceland Memphisben, ciki Marlene Dietrich és Greta Garbo, de még az Édes életben önmaga paródiáját játszó Ursula Andress is. (Undress – még a neve is camp.)
Önmagunk paródiáját játszani a legcikibb ciki. A tévé hálás, ha valaki lemegy kutyába, macskába, sündisznóba, díszgörénybe, egérbe – de akkor a legboldogabb, ha vakondba.
Nincs olyan műnem, alig van műfaj, ahol ne teremnének meg a camp-alkotók és műveik. Persze a popkultúrában, a pop-artban, a tömegáruban gyakoribbak. A sznobok ezeket zabálják. A sznobokat azonban nem szabad lenéznünk. Amikor utánozni kezdünk valamilyen viselkedésmintát, az az első lépcső a valódi műveltséghez vezető úton. Például akik a ciki Harry Pottert olvassák.
Tehát ha Little Richard, Freddie Mercury, David Bowie, Jim Carrey, Pia Zadora, Tom Cruise, Dennis Rodman, Mr. Bean, Benny Hill, Boy George, Ice T, Mike Tyson és azok a nők is, akik a saját nemükkel (is) kokettálnak, mint Judy Garland, Diana Ross, Madonna, Liza Minelli, Cher, Mae West, Lulu, Brigitte Bardot, Kylie Minogue, Oprah, aztán megint férfiak, mint Louis de Funes, Pierre Richard camp, akkor…
Mi van akkor? Semmi. Csak valamit a nevén nevezünk. A felszínesség, a frivolitás mellett van valami a campben, ami megrendítő, és ez a naivitása. Ha a kerti törpe giccs, az emberfeletti hősnek, netán hódító tehetségnek látszani akaró alak maga a camp. Egy Kiszel Tünde, egy Anettka, egy Gálvölgyi, egy Majka, egy Győzike, egy Mónika, egy Balázs, egy Hobo, egy Aradszky, egy Fásy, egy Sas József, egy Korda György, egy Rózsa Gyurika, egy Szőke és Badár, egy Fekete Pákó, egy Gyurcsók sámán, egy fogyós Norbi, egy erős Fekete Laci bácsi, egy Zorán, egy Havas, egy Korniss Mutyi, egy Torgyán, egy Furcsány, egy Meggyesy, egy Kókadt, egy Mengelica egészmin., egy Csintalan olyan rosszak, hogy már-már jók. Vagy azt hiszik magukról legalábbis. Ilyen volt Rákosi és a szocreál. Mint az egész Heti hetes nevű nyílt színi poéngyilkolás (már ha akad egy poén, mondjuk Hajós jóvoltából). Egy Uhrin Benedek őszintén hiszi, hogy őt nem kiröhögni mennek a Szigetre az általa „rajongóinak” hitt tizenévesek, hanem mert ő jó. Ő tehetséges, ő karizmatikus. Lám, hiszen megveszik a kazettáját is! Larry King az ő nadrágtartójával olyan ciki, mint Szűcs Judit az ő felvarrt bájaival. Satöbbi satöbbi satöbbi. Most épp ezek jutottak az eszembe. Van camp televízió is: a Budapest Tv, ahová szerintem bevásárolják magukat a bénák. Olyanok, mint a háromperces étel és a tévévacsora vagy a konzervek. Az igazi helyett vannak.
A camp egy nagy vicc, de nem tudunk rajta röhögni, mert éppen sírni lenne kedvünk, mivel képviselőik helyett mi égünk.
Aki igazán értett a camphez, s legnagyobb ismertetője volt, az Susan Sontag, akinek hajdanán még novelláját is fordítottam. Nézzük a tanulmányát. Érdemes.
Először is Sontag szerint a camp igenis az esztétikum körébe tartozó valami. Közben csel, trükk, ravaszság, stilizáció. A középosztály átverése. (Már ahol van, nem holmi banántalan banánrespublikákban.) A camp nem egy vízió, hanem egy látásmód. Vannak camp ruhák, dalok, regények, emberek, épületek… A Tiffany-lámpák, bútorok is azok. Gaudí egész építészete, és amiből kinőtt, az egész szecesszió. Szeged belvárosának fele például. A Városligetben újjáépített Vajdahunyad vára és a jáki templom (kicsinyítve).
Ahol a „Tíz legrosszabb film, amit láttam” vetélkedő része lett, ott a ciki otthon van. Az egész orosz klasszikus balett ciki úgy, ahogy van. A tőrt magába szúró hős tette utáni tízperces áriája. Richard Strauss, Wagner ciki mindenestül. Még a rock bizonyos része is. De a dzsessz nem. A természetben semmi sem ciki, csak mi vagyunk már megfertőzve a képeslapipar termékeitől, és nem merjük azt hinni, hogy valódi, amit látunk. A városokban található legtöbb tárgy viszont ciki. Virágok műanyagból és kovácsoltvasból. Emlékezzünk csak a párizsi metrólejárókra, a vasorchideákra rajtuk.
A kétneműség, a hermafroditizmus vagy annak megjátszása (David Bowie) tuti, hogy camp. Ami ciki, ott minden mást jelent, mint ami. Egy nő is lehet hamutálca például, egy kutya szivarszekrény. Az élet nem stílusos. A természet még kevésbé. A kétneműség, a travesztia mind camp. Shakespeare-nél nem, de a Rózsalovagban igen. Ki érti ezt? Az eredet talán a tizennyolcadik századé mégis. A rémregények, a kínai tárgyak, a műromok kora. A nevetséges természetátalakítások, mint a versailles-i palota együttes kertjei. A művízesések. A természetben nincs kamu, érzelmesség. Az az emberi környezete része.
Aztán a művészet: camp Caravaggio, a festő, az írók, mint Pope, Congreve, Walpole, a lés précieux-k Franciaországban, a zenében Pergolesi. Az egész rokokó és manierizmus. A tizenkilencedik századi esztéticista írók, mint Ruskin, Tennyson. De főleg és elsősorban: Oscar Wilde. Az ő dendizmusa, ruházata, a mindkét nemhez való vonzódása, az epigrammái – a kisujja körméig camp. Gesztusai, amelyek tele vannak mind kettősséggel. És bizonyos értelemben a kiélt bonvivánban még mindig létező naivitás.
Különbséget kell tennünk a naiv és a szándékos camp között. Egy szecessziós lámpa köré tekeredő bronzkígyó nem naiv. Ő azt mondja: Igen. Ez az! Az igazi kelet!
A melodráma mind ciki. Az önparódiák is azok.
Szóval még egyszer: a ciki az őszinte. Ő azt hiszi, hogy ő jó. Ez az ő ártatlansága. De ha a profik megrontják, csak az az igazi, igazán ciki. A vérciki. Az eredeti véresen komolyan veszi magát, a mesteremberek kezén hazug szemfényvesztéssé változik. Az igazi ciki egy nő, amint hárommillió tollból készült ruhát visel. A cikiben mindig a mértékvesztés az árulkodó. A cikit nem lehet komolyan venni, mert túl sok. Szenvedély nélkül csak álcikiben lehet részünk, amely pusztán üres dekorativitás.
Ciki Dalí a bajuszával, Schirilla az úszásával, egy felhőkarcoló tetején a hüvelykujján álló ember, a Guinness-rekordok könyve meg aki benne van. Az olyan tragédiák, melyeken röhögnünk kell. Az idő itt is sokat tehet: ami most ciki, nem biztos, hogy meglátjuk – túl közel van.
A ciki egy kicsit mindig divatjamúlt, régies. A banalitás mindig korunkbéli, a ciki nem mindig. Ezért aztán a dolgok nem akkor válnak igazán cikivé, amikor már kevésbé érdekelnek minket, hanem az idő elmúlásával tisztán látszik az erőfeszítés kudarca. És nevetünk. A ciki és a tragédia ellentétes fogalmak. Maga a ciki tulajdonképpen a komoly trónfosztására tett kísérlet. A rossz ízlés diadala. Jó, mert iszonyatos. Jót tesz az emésztésnek.
origo.hu
A ChatGPT nem tudta megoldani a matekérettségi egyik feladatát
