Mai kudarcaink és a lehetséges kiutak

Gazdaságunk fejlődése egy ideje roppant mód lelassult, az árak viszont gyorsan nőnek, a megszorítások ellenére nagy a költségvetés hiánya és így hitelfelvétele, ami a jövő generációra ró további terheket. Mi a lassulás oka, ki felelős a helyzetért? Az bizonyos, hogy nem a cudar külvilág okozza mostani bajainkat, hiszen a legutóbbi időkig viszonylagos nyugalom uralkodott a nemzetközi pénzpiacokon, a világgazdaság ütemesen nőtt. A német piac tavaly szépen bővült, márpedig jól tudjuk, hogy az oda irányuló kivitel komoly hajtóerő a magyar vállalatok számára. Egyébként a térség összes országa sokat profitált a külpiacok vonzásából, az uniós tagságból: a velünk összevethető nemzetek gazdasági növekedése a miénk három-négyszerese.
A magyar ütemvesztés kétségtelen ténye a laikust, szakmabelit egyaránt töprengésre készteti. E lap hasábjain is egymást követő három írás foglalkozik az okokkal és a lehetséges megoldásokkal (Lóránt Károly, Komár Lajos, Bogár László). Az írásokban szóba jön a felelősség kérdése is. Lóránt Károly megnevezi az általa fontosnak tartott gazdaságpolitikai hibákat és a felelős szereplőket; Komár Lajos inkább azon a véleményen van, hogy nincs értelme a bűnös keresésének; Bogár László szerint éppen itt az ideje a bűnök feltárásának, hogy megérthessük a minket fenyegető végzetes veszélyeket. Hibák, bűnök és bűnösök dolgában nem kívánok igazságot tenni a vitázók között, a mai helyzet értelmezését azonban igen fontosnak tartom; elemzésem fontos pontokon eltér mindhárom szerzőétől.
A 2006 végén végrehajtott kormányzati megszorítások és azok kellemetlen következményei ismeretében jogos a kérdés, amelyet Lóránt Károly cikke elején feltesz: „Mit lehetett négy év alatt úgy elrontani, hogy az uniós tagsággal járó kötelezettségek teljesítésében elsőkből az utolsókká váltunk?” Sőt, kérdését élezhetnénk, mivel bajunk távolról sem csak az uniós kötelezettségekkel van, hanem a sorstárs – és egyben versenytárs – nemzetekhez mért relatív helyzetünkkel is. Válasza meglepő és számomra elégtelen: sosem álltunk olyan jól, mint ahogy gondolták, gondoltuk, önbecsapás áldozatai vagyunk. Véleményéből valami olyasmi következik, hogy nem a mostani kormányzat, nem az utóbbi néhány év alakulása a felelős hátracsúszásunkért, hiszen valójában sosem álltunk az élen. Magyarázatként felidézi azoknak, akik már elfelejtették volna: a politikai rendszerváltozás pillanatában hazánk a világ egyik legeladósodottabb országa volt. Az adósságügy azután előkerül Komár László cikkében, aki egyebek közt azt írja, hogy sikeres gazdasági felzárkózáshoz csak az adna esélyt, ha az államadósság átütemezésével tehermentesülne gazdaságunk az adósságszolgálat terhei alól. Bogár László jó szándékú és kedves gondolatnak nevezi ezt a javaslatot, amely szerinte csak meghosszabbítaná az agóniát. Ő radikálisabb nézetet vall: „teljes adósságeltörlés és a rendszerváltás fedőnevű újabb birodalmi szivattyú működési feltételeinek újratárgyalása nélkül semmi esélyünk nincs.”
Szomorú minősítője mai viszonyainknak, hogy ismét a külső államadósság válik vitaüggyé. 1990 körül bizony mennyit vitatkoztunk arról, hogy mi lenne a legjobb a nemzeti érdek szempontjából, ha már a szocialista tervgazdaság utolsó két évtizedében a magyar (csakúgy, mint a lengyel, jugoszláv) rezsim felelőtlenül külső adósságba verte magát, majd ráhagyta a bajt az utódokra. Az mítosz, hogy a lengyeleknek leírták a tartozásaikat és ők, lám, milyen jól jártak: miután a kommunista lengyel rezsim fizetésképtelenné vált 1981-ben, az egészen 1993 novemberéig elhúzódó tárgyalások végén az eredeti tartozás késedelmi kamatokkal megnövelt összegéből kapott az immár demokratikus lengyel kormány mintegy 40 százalékos csökkentést, és ma is fizeti az eredeti tartozást. Fájdalmasan hoszszú évekig nem jutottak addig külső erőforráshoz; ne irigyeljük őket. Tanulságként viszont az alkotmányba iktatták az állami eladósodás felső küszöbét, és igyekeznek is elkerülni a nagy államháztartási hiányt. A csehszlovák kommunista rezsim távol tartotta magát a nyugati hatástól, és így devizahitelt sem vett fel, emiatt északi szomszédunk külső adósság nélkül kezdte a maga rendszerváltozását. De bizony 1990-től három évig ott is zuhant a nemzeti jövedelem, összesen 16 százaléknyit.
A lengyel rendszerváltási visszaesés két évig tartott, a magyar háromig, ami alatt mindkét országban a hazai össztermék 17 százalékára rúgott a visszaesés; nálunk 1994 volt a gazdasági növekedés első esztendője, amit azután később lefojtott a Bokros-csomag. De az már egy másik történet. Három ország, három eltérő adósságügy, mindháromban odaveszett a szocialista nagyipar ötöde. Az is talán, amiért kár, és az is, amiért egyáltalán nem volt kár. A magyar államadósság mértéke pedig elég jelentősen lecsökkent 2001-ig, és azt hittük, már csak a gazdaságtörténészeket foglalkoztatja az ügy.
A múlt most ismét szembejön velünk. Erről a múltról – láthatóan – mindenkinek más az emléke. Ki-ki világnézete, habitusa, élményei alapján ítéli azt sikeresnek, kudarcosnak, hibákkal telinek, heroikusnak. Én a rendszerváltozás első ipari minisztereként a frontvonalban éltem át a versenyképtelen, energiafaló, környezetszennyező trösztök vergődését, széthullását, a csak keleten eladható cikkeket gyártó üzemek elkerülhetetlen csődjét, az állami szubvenciókból élő elsorvadását. Ezért is kapom fel a fejemet, ha ma az ügyeskedő privatizátorokra orrolók, a pöffeszkedő újgazdagoktól szenvedők mintha kezdenék fejben rehabilitálni az előző rezsimet. Azt, amelyik eladósította az országot, a drágán felvett dollárhitelt eocénprogramokba vagy hangulatjavító intézkedésbe ölte: Gorenje-kiruccanást finanszírozott 1989-ben, a maradék devizatartalék terhére.
Mondjuk ki: a rendszer reménytelenül versenyképtelen volt. Ne legyen kétségünk: a rendszerváltozás nem oka, inkább kiváltója a nagy visszaesésnek (nálunk, vagy a keletnémeteknél, a lengyeleknél, oroszoknál): felszínre hozta a bürokratikus, állampárti rezsim termelési szerkezetének minden ismert, sejtett és váratlan deficitje és selejtje. Zseniális politikusokkal, megértő és áldozatkész külső segítőkkel kisebb lehetett volna az átállási krízis – a kéttucatnyi rendszerváltoztató nemzet zöme sokat szenvedett; legtöbbjük a miénknél is többet.
No, de mindenkinek megvan a maga múltképe. Lóránt Károly okolhatja a nagy visszaesésért a változásokkal együtt járó gyors külkereskedelmi liberalizálást. Legfeljebb Bogár László, aki 1990-től négy évig az érintett minisztérium államtitkára volt, megvédhetné a piacnyitás stratégiáját – főként, mivel az európai struktúrába visszakapaszkodó nemzeteknek nem maradt túl sok választása: az addig kialakult nyugati játékszabályokat el kellett fogadni. Az élet már csak ilyen: a járási bajnokságból a fővárosi elitklubba bekerülő ifinek sok méltánytalanságot kell eltűrnie a csapat hangadóitól; azután ha ügyes és szívós, ő is válhat sztárrá idővel. Az írek Európa szegényeként léptek be a közösségbe, és három évtized alatt az angolok elé kerültek gazdasági fejlettségben. De van közelebbi példa: a szlovének egy kis szerencsével és sok kemény munkával, a nagy nemzeti kérdésekben
összetartva a volt tervgazdaságok közül a legtehetősebbek lettek, és elsőként vették át a közös európai valutát. Jól tudják, hogy kereskedelemtől, turizmustól függő nyitott kis ország, bizonyos öröklött külső adóssággal, jól jár az euróval, amely stabil, kis kamatozású, nem inflációs pénz.
Vannak tehát sikeres példák, és vannak kevésbé sikeresek. Az utóbbiak azzal nem segítenek magukon, hogy a rajtuk kívül álló világerőkre hivatkoznak. Mai kudarcainkra az nem magyarázat, hogy „ez az egész nem is rendszerváltozás, csak impériumváltás”. Arra tessék inkább választ adni, hogy a megoldható feladatokat (mint az euró átvételét, amit az Orbán-kormány 2006-ra időzített!) miért képtelen megoldani Magyarország, ám teljesíti Szlovénia, Málta, Ciprus? Mit kellene tenni a munkanélküliek, az inaktívak értelmes munkához juttatásáért, a korrupció visszaszorításáért? Azért, hogy az emberek jobban értsék az őket körülvevő világot; hogy jobb idegennyelv-tudással, naprakész szakmai ismeretekkel, jobb mentális és fizikai állapotban vegyenek részt a társadalom életében, az uniós tagságból adódó lehetőségek megragadásában. Mert pénz végül is valóban jön majd az uniótól. De ha útközben elszivárog… Ha betonba öntik, és nem az alkotó emberbe fektetik… Ha presztízsberuházás lesz belőle megint, új magyar eocénprogram…
Menjünk vissza a kiinduló vitakérdéshez. Valóban lehetséges néhány év alatt a sor végére csúszni? De még mennyire! A szemünk előtt zajlanak az események, nem kellene ezért kétes mítoszok és felelősségelhárításra alkalmat adó teóriák traktálásával félrevinni a gondolkodást. Talán nem lesz elég négy–hat esztendő a hibák helyreütésére, de már most dolgozni kellene azon, hogy miként fognánk neki, ha alkalom nyílna.

A szerző közgazdász, egyetemi tanár

Lóránt Károly Magyar gazdaság: tovább, lefelé a lejtőn című vitacikkéhez (Magyar Nemzet, 2008. január 16.) eddig hozzászólt. Komár Lajos: Feje tetejére állított gazdaságpolitika (február 1.); Bogár László: Teljes adósságeltörlés és rendszerkritika (február 9.).