MI A MAGYAR?

Hajdani váraink, a mennyire nem hegyen feküdtek, védelmi erejüket nem csekély mértékben a víznek köszönték, azért vízárkokkal, tavakkal, mocsárokkal oly annyira körül voltak véve, hogy majdnem hozzáférhetlenek valának. Figyelembe véve, hogy váraink száma a múlt századokban nem csekély vala, bámulni kell, hogy ezen víztömeg mind hová lett. Nézzük csak meg a régi várak rajzait, és kétség nem fog felmerülni, hogy itt egészen más módja a víz felhasználásának forog fenn, mint midőn ma valamely község a maga határát körülárkolja. Szigetvár mellett az Almás lecsapolása következtében a tavak és posványságok mind eltűntek, és most e helyet szép rétség veszi körül. Tata vára egészen tóban állt, egyik része ma is Tóvárosnak neveztetik. Tokaj, Kanizsa, Nagyvárad, Hatvan, Pécs, Gyula, Léva, Eszék, Érsekújvár nem kevesebbet bíztak a víz által vetett gátakba, mint védelmezőik hősi karjaiba. Midőn Báthory Zsigmond 1596–1597-ben Temesvárt ostromoltatta, az erdélyi seregnek a Temesvár vidékét behálózó vízlabyrinth kimondhatlan akadályára volt; ugyan ezt tapasztalhatta Frigyes Ágoston szász választófejedelem is, ki mint császári hadvezér 1696-ban szintén kísérletté Temesvár bevételét. Megtörtént, hogy vagy az ostromló, vagy az ostromlott sereg egy-egy közvitéze az ellenfél hatalmába esett, mert a víztömkelegben nem találta meg az utat, mely az övéihez vezesse. A pestis idejekor (1738) az a parancs adatott ki, hogy a halottak megégettessenek, mert a föld oly iszapos volt, miszerint a halottakat nem eléggé mélyen lehetett eltemetni. Még 50-60 évvel azelőtt a külvárosok lakosai a mocsárok miatt igen nagyot voltak kénytelenek kerülni, midőn a várba mentek. De nem szükséges éppen az országos hírű várakra hivatkozni. Bereg megyében a dédai határban, egy régi földvárnak nyoma látszik, mely árkokkal volt körülvéve.
Ez volt a kirvai vár, melyhez éjszakról és délről az átgázolhatlan posványon át 300-400 lépésnyi palló vezetett, ennek tölgyczölöpei máig is léteznek egyenes vonalban. Az ősrégi Szent-Grót Zala megyében csak a török invasiók korában alakíttatott végvárrá, de noha a védőrség rendesen csak 600 emberből állt, ezen vár posványos és ingoványos körtere miatt elég tekintélyes védponttá vált a török becsapások ellen. A Hagymásiak mint várparancsnokok a várőrség szabad legényeinek 1644. évben 39 articulusból álló, belügyeiket rendező polgári törvénykönyvet adtak, és annak 16-ik artikulusában szigorúan parancsolják, hogy minden ember háza elé árkot ásson és reá bürüt építsen, az árkot pedig tisztán tartsa, a ki nem cselekszi, egy forint büntetés ipso facto megvétessék rajta. Az utczákon nagyszerű hidak állhattak a közlekedés fenntartására a vár ingoványos és vizenyős belterületén, ezt nemcsak az általános hagyomány bizonyítja, de ennél még inkább azon erős czölöpök maradványai erősítik, melyeket most is az utczákon a földbe verve találhatni.
Az ecsedi láp hajdani terjedelmének nagyobb részét elveszté, ezen láp képezte a híres ecsedi vár erősségét, oly annyira, hogy megvehetetlenek tartatott. A vár, mely Anonymus korában Sárvárnak, ö előtte Tassvárnak neveztetett, a Kraszna vizének szigetjére építtetett, a város felől egy más szigeten állott a templom, mely most is látható, a bejárás abba hidon át történhetett csak. A fővárat külső erősségek is vették körül, őrházak, vigyázó dombok stb. mindnyájához csak hidakon át folyt a közlekedés. Ezen természetszülte mocsárokat azok, kik e vidék egyes pontjainak védelmezéséről gondoskodtak, nemcsak fentartották, sőt inkább öregbítették is, úgy hogy ezen mocsár, mely 1730. évben felméretvén 7 mérföld hosszu, és 4 mérföld szélesnek találtatott, a szabályozás erőlködéseinek igen keveset engedett. Walther László a Tudománytárban mint kétségen kívüli dologról szól arról, miszerint az ecsedi láp Dománhida és más helységeken kívül Vársziget, Sárvár, Ecsedvár, Tatárvár és Kocsordvár hajdani erősségeket elnyelt, és hogy azoknak romjai nagy aszálykor a láp fenekén láthatók. Ha ezen állítás történeti tény, úgy az ecsedi láp szélein fekvő Domahida, Tatárfalva, Kocsord nevű helységek új telepekül volnának veendők. Mindenesetre ezen faluelnyelés kérdése egy kis helybeli nyomozást tenne szükségessé, miután azon állítás is, mintha a Fertőtavába 1230. évben öt falu, név szerint Feketetó, másképp Schwarzlaken, Jakabfalva, Fertő, Sárvölgye, másképp Kottingthal és Kendervölgye elsüllyedt volna, az újabb kritika világánál meg nem állt, noha ezt oly tekintélyek, mint Schönwiesner, Rómer, Szalay László stb. tették magukévá.
(Pesty Frigyes: Magyarország vízhálózata a régi korban. Századok, 1867)