(mi lehetséges )

Én nem tudom, politikai értelemben mennyire vagyok elfogult. Abban sem vagyok biztos, hogy ez a szóösszetétel: „politikai értelem”, valójában mit jelent. Váltig úgy érzem, egykori ellenszenvemnek, amit a kommunista metódus iránt éreztem, nem volt ellentétpárja, nem is lehetett, mivel nem ismertem más társadalmi rendszert, csak azt, ami nekem adatott, a létező szocializmust. Magamat, bár nyilván belül voltam, kívülállónak képzeltem, aki lélekben helytelenít, testben azonban részt vesz. Egyetlen külső igazodási pontom maradt: az irodalom s annak erkölcsisége, illetve egy nagyobb belső, bizonyos határozatlan istenfélelem. De ennek magához a politikához nem sok köze volt, bár valami kiismerhetetlen ösztön folytán Churchillt és Adenauert nagyra becsültem, míg Togliatti és Jacques Duclos szellemisége taszítóan hatott rám.
Pártrokonszenvem 1989-ig nem is lehetett, volt egy alapállásom és alapértelmezésem, s a rendszerváltozással létrejövő politikai csoportosulásokkal kapcsolatos magatartásomat ez az értelmezés befolyásolta. Antall József felébresztette ugyan szunnyadó rokonszenvemet és tiszteletemet, de az MDF iránt különösképpen nem rajongtam, nagyjából és egészében azonban a fórumban felismerni vélt szellemiség állt hozzám legközelebb. Fenntartásaim voltak, de kezdetben más választásom nem is lehetett, s minden bizonnyal a Magyar Nemzetnek sem. Ennyi „részrehajlás” a demokráciába belefér, ugyanis a különböző eszmeiségű pártok vetélkedése, valamint a különböző vélekedésű választópolgárok jelenléte nélkül parlamentáris demokrácia elképzelhetetlen. Amikor a 90-es évek első felében a jobb- vagy nemzeti oldal már-már szerkezetileg megsemmisült, a Fidesz arculatváltozása volt az egyetlen esély arra, hogy Magyarországon a politikai-hatalmi váltógazdaság fennmarad. Mulatságosan és nagyképűen hangzik: de nem én váltottam arculatot. Ugyanakkor a kiüresedett MDF helyett logikusan az alapértelmezésemhez közel álló Fidesz, majd Polgári Szövetség iránti bizalomra kellett építenem politikai és ideológiai rokonszenvemet. Ez szervesen egybeesett a Magyar Nemzet értékrendjének és elkötelezettségének alakulásával. Amennyire erőmből és képességeimből telt, ezt az újságot próbáltam védeni a baloldali-pszeudoliberális befolyástól, kivívva ezzel számos hajdani kollégám rosszallását.
Az ország jelenlegi állapota, tehetetlen kormánya, a szocialista– szabad demokrata szövetség retrográd teljesítménye, a magyar sajtó ijesztő, már-már lidérces állapota, egyes szegmenseinek a hatalommal való, szervezettnek tűnő összefonódása, a rendszer hazugságai és túlkapásai mind azt bizonyítják, hogy döntéseimben, okfejtéseimben nem követtem el túlzottan nagy hibákat. A Magyar Nemzet létezése, s a „belőle sarjadt” médiacsoportosulás jelenléte a magyar közéletben, befolyása a közgondolkodásra hasznos, úgyszólván nélkülözhetetlen. Jelenleg tisztán kirajzolódnak a politikai erővonalak. Tizennyolc év alatt lényegében eldőlt, ki hová tartozik, mit szolgál és milyen Magyarországot vizionál. Ebben a „tisztaságban”, ahol sok bűnre, hazugságra, önérdekű manipulációra fény derült, elképedve látom, hogy a Medián felmérése szerint az ország fővárosának, a művelt és felvilágosult Budapestnek lakossága, bár negyvenhat százaléknyi többségben a Fideszt támogatja, harminckilenc százalékban nem vonta meg bizalmát az MSZP-től, sőt ha számolunk az SZDSZ hét százalékával, a „küzdelem” jelenleg is csak döntetlenre áll. Hogy ismerve a főváros nyomorúságos helyzetét, Demszky impotenciáját, a kormányzat bornírtságát, ez miképpen lehetséges, én nem tudom…