Naggyá nőtt kistigrisek, csenevész puma

Szingapúr társadalombiztosítási rendszerét ismertette a Magyar Nemzet 2007. október 17-i számában Lovas István. 1959–1990 között uralkodott miniszterelnökként Li Kuan Ju, aki az országot modernizálta, és Szingapúr volt az egyike a japán modellt követő-másoló kistigriseknek (Hongkong, Makaó, Tajvan, Dél-Korea). Ennek a modernizációnak döntő eleme a humán tényezőbe történő nagyarányú tőkebefektetés volt. Ezek az országok az 1960-as években fölvett hiteleket nem termelőüzemekbe fektették, hanem az infrastruktúrába, utakat, kikötőket építettek, nyugati egyetemekre küldték diákjaik százezreit, saját egyetemeket, középiskolákat hoztak létre, megszervezték a szakemberképzést, gyors ütemben kiépítették a telefonhálózatot, de jelentős összegeket fordítottak az egészségügy fejlesztésére is.
Csak emlékeztetnék rá, hogy ezzel szemben a szovjet tömb országai az 1970-es években fölvett hiteleket nem olyan „jóléti dolgokra” költötték, mint oktatás, egészségügy, telefonhálózat stb., hanem termelő beruházásokra. Kohászat és textilipar rekonstrukciója, eocénprogram, liászprogram stb., vagyis csupa szerkezetkonzerváló beruházás. Mint amilyen ma a gumiipari nagyhatalommá válásunk tragikomikus története. Egykor a szén és acél országa akartunk lenni, most meg a gumi országa.
Azt, amit a kistigrisek csináltak, Theodore W. Schultz Nobel-díjas közgazda úgy fogalmazza könyvének címében: Beruházás az emberi tőkébe. Miután hatalmas eladósodás árán a kistigrisek kiépítették országuk infrastruktúráját, létrehozták a képzett szakemberek (szorgalmas) társadalmát, jött a külföldi működő tőke, épültek a gyáróriások, és a termelőkapacitások bevételéből visszafizették a hiteleket. Egy dolgot le kell szögezni: csak akkor működik jól bármiféle társadalombiztosítási rendszer, ha mögötte egészséges, versenyképes gazdaság működik. A világ legcsodálatosabb, legjobb társadalombiztosítási rendszere is csődöt mond egy olyan, elavult szerkezetben termelő, alacsony hatékonyságú gazdasággal a háttérben, mint amilyen a mai magyar gazdaság. Először tehát a gazdaságot kell átalakítani, utána van értelme bármiféle egészségügyi, oktatási stb. reformnak. Szingapúrban nem egy központi szervezet (egészségbiztosítás, nyugdíjbiztosítás) számlájára folyik be a pénz, hanem a munkavállaló számlájára. A dolgozó egészségbiztosítási számlájára befolyó összegből fizetheti a dolgozó a saját és családtagjai orvosi ellátási költségeit.
De van a dolgozónak egy másik számlája is, ide folyik be a nyugdíjjárulék. Ennek kamataiból fogja ő maga saját nyugdíját fedezni öregkorában. A dolgozó mindkét számlára növelheti befizetéseit, és a gyakorlat az, hogy az idő előrehaladtával ezt meg is teszi, ahogy javul az anyagi helyzete. De van egy harmadik társadalombiztosítási szempontú, kötött felhasználású számlája is minden szingapúri állampolgárnak: ház- és lakásvásárlás céljára történő megtakarítás. Tudniillik az a rögeszméjük, hogy az embereknek valahol lakniuk is kell, a lakáshoz jutás állampolgári jog. Csakhogy itt ez az állampolgári jog nem „elvontan” működik, hanem ennek anyagi fedezetét maga az állampolgár teremti meg. De azért, mert teheti.
Mondhatná valaki, hogy minek ez, hagyják az embereket, hogy arra költsék a pénzüket, amire akarják. De ez már nálunk sem így van, elvégre minden munkavállaló tb-járulékot fizet, amiből nyugdíját és egészségügyi ellátását finanszírozzák. Szingapúrban úgy gondolják, hogy a lakáshoz jutást is hasonlóképpen kell biztosítani, mint az orvosi ellátáshoz és a nyugdíjhoz való jogot. Lássuk be, hogy ez a logikus: a lerobbant hajléktalan orvosi szempontból is többletköltséget okoz, csak az ő ellátását a társadalom fizeti. A szingapúri rendszerben a családtagok szolidaritása is érvényesül, ha a hozzátartozó megsegítéséről van szó. A családtagok a saját számlájukról fizethetnek a rokon ellátására. Nyilván, szélsőséges eseteket leszámítva, ez kölcsönösen működik. Van ugyanakkor egy központi biztosítási alap is, ez a Medi-Shield, de az csak a különleges(en) drága kezelések költségeinek térítésébe száll be. Ebbe is fizet minden állampolgár egy kisebb havi összeget. Ha olyan betegség áll be, ami meghaladja az egyén, a család teherbíró képességét, akkor ez a biztosító lép be a rendszerbe kiegészítő jelleggel. Így nem fordulhat elő olyan, hogy pénz hiányában elmarad a kezelés. Az ilyen eseteket leszámítva az orvosi ellátás döntő része a saját elkülönített számláról történik.
Működik a társadalmi szolidaritás és az egyéni felelősségvállalás szerencsésen kombinált elve. Szingapúr is átélt modernkori történelme során egyensúlyi zavarokat, de soha eszükbe nem jutott, hogy a humán tényező rovására, nadrágszíj-öszszehúzással akarjanak egyensúlyt teremteni. Mikor jutunk el oda, hogy gazdaságpolitikusaink megértik: a humán tényező leértékelésére alapozott gazdaságpolitika megbukott nálunk, erről szólt az elmúlt három évtized története, az első nadrágszíjmeghúzástól, tehát 1979-től kezdve napjainkig? Magyarország példája mindenben az ellenkezője Szingapúrénak: szociálisan érzéketlen politika és társadalom, gazdasági versenyképtelenség, lefelé csúszás.

A szerző közgazdász, egyetemi docens