Egyes források szerint az apostolok által megkeresztelt, a katonaságot elhagyó Longinus sokáig őrizte az üdvösséget tanúsító eszközt, majd Szent Péter vagy Pál apostolnak ajándékozta, így került a birodalom fővárosába. Egy legenda úgy tudja, Longinus később püspök lett Kappadókiában, majd valamelyik keresztényüldözésnek esett áldozatul. De az is lehet, hogy Caesareában ölték meg hite miatt. A történet tehát meglehetősen bizonytalan, bár Longinus létezését hiba volna megkérdőjelezni. Az apokrifekben és a hagyományban megőrzött neve azonban, amely nagyon hasonlít a görög ’lonkhé’, lándzsa szóra, azt mutatja, hogy e fontos személlyel kapcsolatos történetek és hagyományok valódi jelentése nem okvetlenül az, amit első ránézésre gondolnánk.
Mindenesetre a római katona lándzsájának sorsa másként is alakulhatott. Egy hagyomány szerint a szent kereszttel és a szögekkel együtt Jeruzsálemben maradt a lándzsa is: Jézus Krisztus hívei rejtették el illetéktelenek elől az Úr feltámadása után. Ezt találta meg 325 körül Szent Ilona, de a szent kereszt feliratával, a titulussal, a szögekkel és a kereszt egyik gerendájával ellentétben nem vitte Rómába, hanem Jeruzsálemben hagyta, ahol a Szent Sír-bazilika előcsarnokában őrizték. Innen azonban Antiochiába került, s csak 1098-ban találták meg a keresztesek, és vitték tovább Konstantinápolyba.
A megtalálás körülményeiről szóló történetek azonban hagynak némi kétséget afelől, hogy valóban a százados lándzsája került elő. Amíg ugyanis Szent Ilona expedíciójánál joggal feltételezhető, hogy a jeruzsálemi keresztények megőrizték emlékezetükben a legszentebb ereklyék elrejtésének helyét, és ezt közölték is a császárnéval, addig Antiochiában mintha csak a város sikeres ostroma érdekében került volna elő hirtelen a lándzsa.
A várost bekerítő keresztesek hamar felélték a környék teljes élelmiszerkészletét, és ezúttal nemcsak az ostromlottak között tört ki éhínség, betegség, pusztulás, hanem az ostromlók között is. Mindennapos volt, hogy a legyengült katonák egyszerűen összeestek, és meghaltak az éhségtől, a mendemondák szerint helyenként még a holttesteket is felfalták. Az ostromzár szétesése előtti utolsó pillanatban jelent meg egy zarándok, Pierre Barthelémy, aki megosztotta álmát a sereg vezetőivel. Eszerint megjelent neki Szent András, és arra buzdította: a keresztesek keressék meg a Szent Péter-templomban elrejtett lándzsát, s ezzel felvértezve induljanak az ütközetre, mert így a mennyei seregek is bekapcsolódnak majd a küzdelembe a keresztesek oldalán, s a siker sem lehet kétséges. A katonák ásni kezdtek, és a templom mélyén meg is találták Longinus lándzsáját, amelynek oltalmában bízva szétverték a hatalmas túlerőben lévő mozlim sereget. Később a lándzsa segítségével hódították meg Jeruzsálemet, de az ereklye „hatalma” ahhoz már nem volt elegendő, hogy Konstantinápolyt is megvédje a veszedelemtől: 1453. május 29-én a törökök betörtek a városba, és hatalmas öldöklés közepette elpusztították, megszentségtelenítették a szent tárgyakat. A legenda szerint amikor a mozlimok betörték a Hagia Sophia kapuját, az egyik oltárnál miséző papot váratlanul elnyelte az épület fala. Amikor Konstantinápoly ismét keresztény kézre kerül, a pap kilép a falból, és ott folytatja a szertartást, ahol 1453. május 29-én abbahagyta.
Ám a lándzsa nem esett a hatalmas pusztítás áldozatául, és II. Bajazid szultán – akinek csapatait Kinizsi nemegyszer futamította meg – Rómába küldte VIII. Ince pápának, nyilvánvalóan diplomáciai megfontolásból. Most is ott őrzik.
Persze van egy másik hagyomány is. Eszerint a lándzsa kétélű hegyét már 614-ben Konstantinápolyba szállították, majd a velenceiek közvetítésével 1241-ben Szent Lajoshoz került, és egészen a francia forradalom rombolásáig Párizsban őrizték a Sainte-Chapelle-ben. A forradalom után, 1796-ban a nagy zűrzavarban veszett nyoma.
Ez már két lándzsa, csak az egyik eltűnt. De ez még nem minden, van még egy különös fegyver, a „végzet lándzsája”, amelyet Budapesttől nem is olyan messzire, Bécsben őriznek, a Weltliche Schatzkammerben. E szintén becses ereklyének egyik felirata ez: Lancea et clavvs Domini, vagyis az Úr lándzsája és szege. Vajon melyik lándzsa az „igazi”?
Lehetséges, hogy egyik sem. Mindenesetre egy sokadik legenda szerint a „végzet lándzsája” az a tárgy, amelyet Szent Ilona megtalált Jeruzsálemben, csakhogy – az előző történettel ellentétben – nem hagyta a jeruzsálemi templom előcsarnokában a különleges ereklyét, hanem fiának, Nagy Konstantinnak küldte a szent kereszt szögeiből kovácsolt zablával együtt, hogy győzelmet hozzanak neki veszélyes csatáiban. Az Úr lándzsája később még sokakat vezetett győzelemre: segítségével verték viszsza Nagy Theodorik csapatai Attila seregeit, Nagy Károlynak nem kevesebb, mint negyvenhét győzelmet szerzett, mígnem 814-ben kiesett a kezéből, és ezt követően hamarosan meg is halt a nagy uralkodó. A német-római császárok birodalmi jelvényévé vált lándzsát hordozták a seregek előtt 955-ben az Augsburg melletti Lech mezején – a csata számunkra lesújtó végeredménye ismeretes. Általánosan elterjedt szokássá vált nemcsak ütközeteknél, hanem ünnepélyes menetben, hatalmi szimbólumként is a császár előtt hordozni a szent lándzsát. Amikor például 996-ban Ottó Regensburgból Rómába utazott, szokás szerint a császári lándzsa járt előtte.
A fegyvernek a magyar történelemhez is köze lett, ugyanis Szent István hatalmának megerősítését követően Ottó engedélyt adott a magyar uralkodónak, hogy mindenütt maga előtt hordoztassa a szent lándzsát, és e célból – ahogy Ademarus feljegyezte – 996-ban saját lándzsájából engedett át neki ereklyéket, az Úr szegeiből és Szent Móric lándzsájából. E hatalmi szimbólumot látjuk Szent István pénzein, sőt a koronázási paláston is.
Valószínűleg ez az adat vezet legközelebb a „végzet lándzsájának” titkához: nem Longinus fegyvere ez, hanem olyan ereklyetartó harci eszköz, amelybe beledolgozták a thébai kapitány, Szent Mór lándzsájának egy darabját és egyet a Krisztus megfeszítésekor használt szögekből. Egy IV. Henrik korából származó felirat még csak Szent Mór lándzsájának nevezi az ereklyét, és csupán IV. Károly császár uralkodása alatt készült el az az aranyfoglalat, amelynek szövege szerint az ereklye az Úr lándzsája. És – mivel a korábbi és későbbi feliratok mindegyike Szent Mór lándzsájaként tartotta számon a tárgyat – talán szintén IV. Károly korából származik a kézenfekvő magyarázat: az Észak-Afrikában szolgáló thébai parancsnok a szentföldi őskeresztényektől kapta meg Longinus lándzsáját, és hozta magával Európába.
Ez a vélekedés azonban minden alapot nélkülöz. Szent István ereklyéjének sorsa ismeretlen, azt viszont érdemes megemlíteni, hogy egyes források szerint Ottó nem holmi ereklyedarabokat küldött a magyar uralkodónak, hanem magát a lándzsát, és később ez került vissza a német-római császárokhoz. Ez azonban Szent István szerepét, fontosságát kiemelő nyilvánvaló túlzás, ami abból a tényből is kitűnik, hogy Vitéz Boleszláv lengyel fejedelem is kapott egy másolatot Szent Móric lándzsájáról, amelyben szintén elhelyeztek egyet az Úr szögei közül. Vagyis a német-római császárnak a baráti és hűbéri viszony fontos kifejezési eszköze volt a lándzsával kapcsolatos ereklye ajándékozása, és talán ez magyarázza azt a tényt is, hogy Szent István az évek múlásával egyre inkább a Szent Koronát tekintette hatalma szimbólumának, olyannyira, hogy az Intelmekben már meg sem említik a nevezetes lándzsát.
A „végzet lándzsáját” – amelynek őrzési helyéül V. Márton pápa Nürnberget jelölte ki – IV. Károly császár 1350-ben Prágába vitette, 1800-tól pedig Bécsben, a Hofburgban őrzik. Gazdag legendáriumában ott található az európai történelem számtalan fontos eseménye. Állítólag elvitték 1805. december 2-án az austerlitzi ütközetbe is, és mindössze néhány percen múlott, hogy nem került Napóleon kezébe. Mindenesetre Napóleon sikere nem ezen múlott, későbbi bukását viszont összefüggésbe hozták az elszalasztott ereklyével.
Így aztán érthető, hogy Hitler nem akart hasonló hibát elkövetni: amikor 1938-ban bevonult Bécsbe, remegő kézzel maga vette ki a Hofburg tárlójából a fontos birodalmi ereklyét, majd Nürnbergbe vitette, hogy ezen a módon is biztosítsa a német birodalom legyőzhetetlenségét. Tévedett. A „végzet lándzsáját” 1945. április 30-án foglalta le kormánya nevében William Horn hadnagy egy Nürnberg alatti rejtekhelyen. Alig másfél órával később Hitler öngyilkosságot követett el berlini főhadiszállásán. Mindenesetre a Szent Mór-ereklyével ellátott lándzsa a háború után visszakerült eredeti őrzési helyére, Bécsbe.
origo.hu
Az egész internet Magyar Péteren röhög - mutatjuk a legjobb mémeket
