Azért megnyugtató, hogy
a bulvárfilozófus szerint
„a középosztályi fiatalságnak egyébiránt szociálisan igaza van: nem lesz állása, nem lesz pénze, mehet málhát hordani Máltára”. Most jövök Máltáról: ne tessék velük viccelődni. Elhatározták, hogy bevezetik az eurót, és bevezették. Az egy komoly ország
Kérem, ne várjanak átfogó értékelést tőlem a minapi Orbán Viktor-féle évértékelés szivárványos sajtóvisszhangjáról. A feltűnően szűkszavú Metro újságot kivéve szinte minden balliberális orgánumnak valóságos szómenése támadt e hálás tematikával kapcsolatban. Kezdődött a menet a mind szenilisebb benyomást keltő Friderikusz Sándorral, aki az Orbán-beszéd előestéjén (!) elemezte ATV-show-jában az Orbán-beszédet. Posztmodernből is megárt a sok: ez az időjáték még a logikai extremitásoktól korántsem mentes Fiala János rádióműsorában is kiverte a biztosítékot. Sőt, Orbán kénytelen volt beszédében utalni arra az evidens tényre, hogy nem mondhatott évértékelést azt megelőzően, mielőtt a száját kinyitotta volna.
Mindez persze csak akkor volna maga az őrület, ha egyáltalán még számítana valamicskét Orbán Viktor megítélésében, hogy mit mond, vagy mit tesz. A belőle élő politológus- és kritikushad ezt úgyis jobban tudja. A Political Capital nem is rejtette véka alá, hogy „a beszéd nem szemlélhető önmagában; értéke és jelentősége annyi, amennyit a Fidesz népszavazási kampányához és ezáltal az orbáni politikához hozzá tud tenni”. Ha nem mondják, ostobán halunk meg. Azt is képesek voltak kiizzadni: „A Kádár-rendszer iránti nosztalgiára fogékony, többségében baloldali választók megszólítása a 2004-es nemzeti petíció óta folyamatosan jelen van a Fidesz kampányaiban.” Erős a gyanúm, hogy ez a cég a kútfeje a most épp választási csalásban sáros SZDSZ elfuserált óriásplakát-kampányának, miszerint nemmel kell szavazni a narancssárga ötágú csillagos „Fidesz-szocializmusra”. Szólhattak volna a szabad demokratáknak, hogy ők már 1994 óta folyamatosan igent mondanak a szocializmusra.
Az Index.hu Síklaki István szociálpszichológussal elemeztette a beszédet, aki kisütötte, hogy Orbán Viktor begyakorolja a kézmozdulatokat, szereti meglovagolni a nevetést, és bár sokat bakizik, de jól áll neki. Mit nem adna e zseniális meglátásokért Bajor Imre vagy Gálvölgyi János! Síklaki szerint Orbán többször próbálta kicsikarni hatásszünettel, mosollyal vagy nevetéssel a közönség reakcióját, tapsát vagy kacagását, majd szándékosan nem várta meg, hogy elcsituljon a morajlás: inkább gyorsan megismételte a mondatot. Mindezzel olyan hatást igyekezett kelteni, mintha a közönség szűnni nem akaró tapsviharának engedve, mintegy ráadásként ismételne. Bár Shakespeare óta tudjuk, hogy színház az egész világ, azt azért nem gondoltuk, hogy a politika a mechanikus színházi masinéria szerint működne. (De ha mégis, már értem, miért fütyülik ki folyton a ripacs Gyurcsányt…)
A Hetek című hitgyülis közlöny szerint Orbán Viktor megjelenésekor „a taps korrekt, de semmiképpen nem kitörő” volt. Mielőtt belebonyolódnánk, milyen a taps, ha korrekt, eligazít bennünket Molnár Gál Péter színháztudor a Népszabadság színeiben. Ebben az országban, ahol a besúgóként lebukott Tar Sándor műveit állami pénzből tüntetően megfilmesítették, szinte természetes, hogy a diktatúra ügynökei nem bujdosnak el hamut szórva a fejükre, hanem osztják az észt: milyen színész is Orbán Viktor. „Ki-ki legjobb teljesítményéről ítélendő meg. Ez kritikai alapszabály. Nem balsikerei, félrefogásai jellemzik, hanem csúcsformája. 1989. június 16-án, a Hősök terén tartott temetési szertartáson kiállt az emelvényre egy borostás fiatalember, az eresz alá vörös kakast hajító harsány hangon cokit kiáltott egy birodalomnak, és hazaküldte ideiglenesen 44 éve itt állomásozóit” – szól a felütés; de nem árt gyanakodni, ha egy spicli dicsér. Nem is csalódunk. „Majdnem húsz évvel később egyórás beszédet tartott. Nem lángolót, elemzőt, osztályfőnöki hangon és iskolaigazgatói önfegyelemmel. (…) A színész és mindenféle – így politikai – előadó arcán nemcsak az látszik, amit közölni akar, hanem amit elhallgat.” Ő már csak tudja. „Orbán dikciója sokat fejlődött, habár a sziszegői nem tiszták. Nem hadar. Szépen tagol. Jól és finoman poentíroz. A gondolatokat szuggesztíven kalapálja hallgatói fejébe. (…) Nemecsekből tizenkilenc év alatt Boka generális lett. Nem hízta ki arcát. Megtartotta személyiségét. (…) Boka generális nem gyújt szalmatetőt. Nem akar bezúzni ablaküveget, és nem kerget ki mostohatestvéri (sic!) tankokat. (…) Ha viccet mond, komolyan mondja, csak a szeme sarkában bujkál némi huncutság. Ennyi nemecsekit őrzött meg Bokává férfiasodottan. Minden politikai ripacsság nélkül beszélt.” Most mondjam azt az ellenségeimnek: dicsérjen meg téged Molnár Gál Péter?
Azért a Szabad Nép megmondóembere, a Heti Magyarország érdemdús likvidátora, a gyurcsányi szenvedélyes igazságbeszéd forradalmi fogalmának keresztapja, Nagy N. Péter nem hagyja annyiban. „Bemondta Orbán az összes lócára ültethető (?) okosságot arról, hogy csak egészség kell meg tudás, és fejlődik is a gazdaság, a tőkétől a morálig terjedő ívet egy mozdulattal lelapítva és betolva a pad alá, hiszen ezekről még nem lesz népszavazás. Egyetlen célnak volt alárendelve minden mondat: tessék leszavazni a vizitdíjat, napidíjat és tandíjat. (…) Látszik, rosszak ezek a beszédek, mert bántóan leegyszerűsített propagandacéljaival már-már kamaszos ellenkezést váltanak ki. Az együtt nem működés polgári dacát.” Megfejtéseket a kiadóba kérünk.
A desszertet a végére tartogattam. Ha Friderikusz az aperitif, akkor Tamás Gáspár Miklós a minyon. Szerinte „amit hallhattunk, az színvonalával kínos föltűnést keltett volna bármely XVIII. kerületi csehóban”. Ki hova jár. Mivel Somogyi Zoltán, a Political Capital főnöke szerint Orbán úgy beszélt, ahogy épp kellett, komolyan aggódom: Tamás Gáspár Miklós kap-e tőlük elemzői státust, ha netán utcára kerül? A magát filozófusnak állító szórakoztatóipari vállalkozó szerint „az egykor értelmesnek tetsző jobboldali politikusnak az a baja, hogy már most mindent megnyert – mellette van a magyarországi honpolgárok elsöprő többsége (mármint a szavazni óhajtó kisebbség zöme), a legtöbb intézmény, a civil társadalom legtöbb önkéntes társulása, győzni fog a következő (és minden eljövendő) népszavazáson –, ámde az alkotmányos szokásjog miatt még évekig várnia kell, ameddig elkezdhet kormányozni, addig valamivel ki kell tölteni az időt, senkivel nem szabad összeveszni, barátkozni kell a Nyugattal, még mielőtt elterjednének a hazai fasizálódás valóságos méreteiről beszámoló hírek.” Ez így, együtt. Különösen tetszik, hogy Gyurcsányék fasizálódnak, ezért fájjon az ellenzékben győztes Orbán feje. „A szociálliberális ellenfél a földön hever – mit hever? Fetreng” – szól a diagnózis: látszik, hogy szerzőnk bele-belelapoz a Magyar Nemzetbe. Azt is vélelmezi, hogy „lelkiállapota az esztékában az elkerülhetetlenre várakozó nyugdíjasé: ez a nyugdíjas esetében a trombózis, Orbán esetében az elbutulás és a hatalom”. Úgy tűnik, a szellemi aljasság nem ismer határokat. Megtudjuk továbbá, hogy „a zűrzavar politikai haszonélvezője az, aki épp arra jár, és nem Gyurcsány, azaz esetünkben az unatkozásra ítélt Orbán Viktor”. Aha. Most világosodtam meg a politikai váltógazdaság természetéről.
Azért megnyugtató, hogy a bulvárfilozófus szerint „a középosztályi fiatalságnak egyébiránt szociálisan igaza van: nem lesz állása, nem lesz pénze, mehet málhát hordani Máltára”. Most jövök Máltáról: ne tessék velük viccelődni. Elhatározták, hogy bevezetik az eurót, és bevezették. Az egy komoly ország: nem csak a futballpályán vernek meg bennünket. Persze javukra szól, hogy nincs Tamás Gáspár Miklósuk, Síklaki Istvánuk, Nagy N. Péterük és Friderikusz Sándoruk…
