Csaknem négy évtizedet várt arra, hogy a megkésett pályakezdés óta meglévő forgatókönyvből mozifilm lehessen, és hosszú éveken át vesztegelt a partvonalon, míg kedvére való megbízatást kapott. Közben szerencsésebb kollégái jobbnál jobb munkák közül válogathattak. Mit gondol, miért kellett, hogy így legyen?
– Talán mert soha az életben nem tartoztam semmiféle filmes csoportosuláshoz. Soha nem volt semmilyen érdemleges funkcióm, leszámítva azt a minimális megbízatást, hogy mostanában a történelmi filmalapítvány kuratóriumának a tagja vagyok. Ami tehát egy magasabb tisztségből egykettőre elintézhető lett volna, számomra soha nem volt adott. Más hibám is akadt: megpróbáltam független maradni. Van egy sajátos látásmódom, mindig azt gondoltam, nekem az a feladatom, hogy ezt érvényre juttassam. Ez a látásmód azonban soha nem találkozott az éppen időszerű irányzatokkal, számomra mindig más volt érdekes. Ha valamelyik munkámnak ennek ellenére mégis sikere lett, azt valamilyen felszíni dolognak köszönhettem. Világéletemben létdrámákat akartam filmre vinni. Amikor azonban rádöbbentem, hogy ez az út – számomra – végképp járhatatlanná vált, dupla fenekű filmeket próbáltam összehozni. Olyan műveket, amelyeknek volt mindenki számára felfogható történetük, ám aki ennél mélyebbre merészkedett, a jelentését is megtalálta a filmjeimnek.
– Negyvenévesen lett filmrendező, friss diplomásként a hetvenes években négy mozifilmet rendezhetett (Prés, Végül, Déryné hol van?, Teketória), egy-két televíziós produkciót, aztán hosszú csend következett. A nyolcvanas években három játékfilm megrendezésére kapott lehetőséget (Első kétszáz évem, Malom a pokolban, Felhőjáték), aztán ismét a kényszerű tétlenség éveit élte. A kilencvenes évek termése két mozifilm (Hoppá!, Balkán! Balkán!), pár televíziós feladat, van, amelyik tudomásom szerint képernyőre sem kerülhetett, és sok-sok év után elkészült a most látható Töredék. Hogy lehetett ezt a töredékes pályaívet ép ésszel kibírni?
– Egy betegség mindig elkerült: sosem akartam borzasztóan tündökölni. Egyébként is sok mindennel el tudtam magamat foglalni. Nem szeretnék ítélkezni azok fölött, akik nem tudtak szuverének maradni, akik kénytelenek voltak ilyen-olyan kompromisszumokat kötni. Én is kötöttem, nem is egyet. Nekem azonban volt mögöttes bázisom, így anyagilag nem kényszerültem rá, hogy teljesen feladjam a függetlenségemet. Nem arról szólt az életem, hogy mindenáron mindent el kell vállalnom, mert fönn kell tartani egy háztartást. Nem volt könnyű hétéves forgatási szüneteket átélni, de nem kellett belerokkanni sem. Ha azt kérdezi, voltak-e rossz vagy akár nagyon rossz korszakaim, azt kell válaszolnom: voltak, igen. Tisztában voltam azzal, hogy mik azok a körülmények, amelyek miatt nem tudok dolgozni, hogy inkább az elutasítás működik az irányomban, mint a támogatás, az elfogadás, ugyanakkor a Törőcsik Marival való élet szellemi pezsgést, társadalmi mozgást is hozott az életembe. És ez engem többnyire megtartott. Megtart ma is. Azt azonban egyelőre még nem tudom, hogy az utolsó fordulóban, amikor az öregséggel sok minden megváltozik, pontosan mi fog történni…
– Az öregedés számvetésre készteti az embert, végig kell gondolni, hogyan gazdálkodtunk az életünkkel, a képességeinkkel, mit hagyunk itt, és mi az, amit magunkkal viszünk, mert nem voltak olyanok a lehetőségeink, hogy a feladatainkat elvégezhettük volna.
– Rendszerezve még nem gondoltam át, hogy milyen mérleget készíthetnék az életemről. Idáig az öregedés sem igen foglalkoztatott. A gondolkodásomból eleve kizártam ezt a kérdést, noha az agyam tudta, hogy az öregségnek nincs alternatívája. Nagyjából megtettem – most azt hiszem –, amit azok a szituációk, amelyekben éltem, megengedtek a számomra. Életrevalóságból, kétségtelen, nem vizsgáztam jelesre. Nem próbáltam a magam útját egyengetni, keresgélni azokat az összeköttetéseket, amelyek kinyitottak volna előttem egy-két fontos ajtót. Nem török pálcát azok fölött, akiknél ez természetes gyakorlat volt. Más kérdés, hogy mint mindent, ezt is lehetett igen gusztustalanul előadni. Volt bennem egy mostanra már végzetes tévedésként értékelhető gondolat is: azt hittem, az életművem idővel majd kiharcolja magának az őt megillető helyet. Ma már egyáltalán nem vagyok ebben olyan biztos. Az életműveket is az adott kor építi meg. Az rendkívül ritka, hogy ami a saját korában nem volt az értékének megfelelő helyen, később valamilyen módon oda kerülhessen. Irodalmi, képzőművészeti hagyatékkal olykor-olykor megesett efféle, néha még a zenével is. De a film esetében? Sokat töprengtem azon is, vajon a film technikai fejlődése hogyan függ össze a film minőségével. Korábban azt gondoltam, az egyszerűbb eszközökkel felvett képsor kevésbé ragad meg az emlékezetünkben, mint a modern technikával rögzített. Ma arra hajlok, hogy a remekművek értékét azok az eszközök is pontosan tükrözik, amelyekkel készültek. Federico Fellini művészetét soha nem fogja lefokozni, ha technikailag ezt-azt még kitalálnak.
– Mint megfontoltan kiválasztott foglalat, úgy keretezi be eddigi munkásságát a legelső és a legutóbbi filmje, a Prés és a Töredék. Mind a kettőt Majkon forgatták, mintha nem is világfordító évtizedek teltek volna el a két forgatási időpont között.
– Nagyon szeretem az első filmemet, a Prést, amely sok tekintetben rokonítható a Töredékkel. Szellemiségében is közel áll egymáshoz ez a két munkám, a Töredék forgatókönyvét közvetlenül a Prés befejezése után írtam. Már akkor tudtam, amikor pontot tettem a végére, hogy nincs hová benyújtanom, nincs kitől segítséget kérnem hozzá.
– Jó, hogy így történt, a második világháború utáni zavaros időkben játszódó történetben a saját zavaros korára ismerhet az ember…
– Az igazi inspirációt Simone Weil adta, a francia misztikus társadalomfilozófus…
– … akinek írásaihoz, kiváltképpen a modern ipari társadalom nyomorát, a totalitárius hatalom borzalmait elemző dolgozataihoz a hetvenes évek elején Kelet-Közép-Európában közönséges földi halandó hozzá sem jutott.
– Én akkor ismerkedtem meg vele, Pilinszky János fordítása révén, és nagy hatással volt rám az az önmagában véve gyönyörű és koherens, ugyanakkor meglehetősen utópisztikus gondolatvilág, amelyet Simone Weil képviselt. Még csak azt sem merem mondani, hogy mindent pontosan értettem Simone Weil írásaiban.
– És mégis „feltálalja” a felkészületlen nézőnek a Töredékben, méghozzá meghökkentő figurák társaságában. A jó és a rossz mint ellentétek tulajdonképpen egylényegűek egymással – idézi Simone Weil egyik alapvető megállapítását a filmbeli szerzetesi kolostor egyik lakója. A néző megbocsátható reakciója, ha a film bizonyos pontjain beismeri, a gyönyörűen fotografált jeleneteket nem mindig érti.
– Nem okvetlenül fontos, hogy az ember mindent értsen. Gyakran az életünk jelenségeit sem értjük. A létdrámákat sem, akár a közvetlen közelünkben, akár a vetítővásznon szembesülünk velük. A filmbeli történet a koalíciós időkben játszódik, amikor pár igen képzett ember és a nagypolitika már pontosan tudta, hogy merre tart a világ, de az átlagemberek még azt hitték, a játszma nem dőlt el. Keresték a helyüket annak a képzeletbeli kolostornak a lakói is, amelyet a film megmutat. Egyikük külön világot épít maga köré, ő van a legkevésbé kiszolgáltatva a megszentelt falakon kívüli történéseknek. A másik, aki egyenlőségjelet vél felfedezni az őskereszténység és a kommunizmus elvei között, és erre akar építkezni, szeretné megkeresztelni a mozgalmat. Elgondolásának van bizonyos realitása, de annyi érdeket sért, hogy az első pillanattól fogva tudható, tragédiába torkollik ennek a fiatalembernek az útja.
– Mennyi köze van a filmbeli naiv fiúnak a fiatal Maár Gyulához, aki saját bevallása szerint három hónapig kommunista volt, hogy aztán nem is politikailag, de filozófiailag mondjon ellent a rendszernek?
– Fiatalon a saját családja ellen lázad az ember a legszívesebben. Az én apám úgynevezett tehetős ember volt, az Új Időket járatta, s a könyvespolcán ott volt Herczeg Ferenc minden műve, A-tól Z-ig. Számomra szűkösnek tűnt ez a családi légkör. Tizenhat éves voltam, amikor – nyilván politikai meggondolásból – úgy államosították azt az igen magas színvonalú egyházi iskolát, ahová a szüleim beírattak, hogy ne legyen látványos a minőségi változás, ezért aztán érdekes tanárokat kaptunk pap tanáraink helyett. Az igazgató például, aki a francia ellenállási mozgalom harcosa volt, és kitűnően beszélt franciául, németül és angolul, nagy tiszteletnek örvendett a diákok körében. Amikor megtudtuk, hogy az egyik diáktársunknak, Pongrácz grófnak megengedte, hogy az igazgatói szobából telefonáljon a Svájcban élő édesanyjának, még jobban lelkesedtünk érte. Azt hiszem, ma sem lehet elítélni érte, hogy megfogott az a – mellesleg szólván igen rövid ideig uralkodó – szabad szellem, amelyet az ilyen típusú, felvilágosult baloldali értelmiségiek a cisztercita gimnázium falai közé hoztak.
– Egyetlen olyan filmje sincs, amelyikről azt lehetne mondani, igazodni próbált ahhoz a világhoz, amelyben élnie kellett.
– Klasszikus esete voltam annak az értelmiségi rétegnek, amely a part mellett hajózhatott, olyannyira, hogy igazán komoly politikai nehézségeim nem is voltak. Apróságok igen: ki kellett vágni bizonyos részleteket a filmjeimből, fesztiválsikereimre, mert azért elvétve ilyenek is voltak, nem engedtek építkezni, és más effélék. De még az ellenem irányított támadásoknak sem igen tudtak politikai színezetet adni. Olykor arra gondolok, talán nem is értették odafönt, hogy miről szólnak a filmjeim. A szocializmus tabuit feszegető kitételeket nem találtak bennük, a lényegüket föl sem fogták, az ügyeimet nem tudtam drasztikusan képviselni, az élvonal közelébe sem engedtek, de életben hagytak. A tűrt kategóriába soroltak.
– És mi történt 1990 után?
– Nemzedékváltás. Felnőtt egy új filmrendezői nemzedék, amelyiknek a miénktől szinte mindenben eltérőek az elképzelései, a saját sorsuk érdekli őket, és igen alaposan megtanulták az új életforma játékszabályait. Nem ítélem el őket, sőt. Tudomásul veszem, hogy az a küzdelem, amelyet ma a filmesnek, de másnak is az érvényesülésért folytatnia kell, nem fér bele abba az erkölcsi szabályzórendbe, amelyhez én világéletemben igazodtam. Nem akarok panaszkodni, s ha valaki azt kérdi tőlem, szerencsésnek tartom-e magamat, a pályámat, vagy sem, nem tudnék neki válaszolni. Óriási szerencsének érzem, hogy filmrendező lehetett belőlem. Azt viszont „maradandó” szerencsétlenségnek tartom, hogy – noha többször is a közvetlen közelében voltam – nem szabadott az európai élmezőnybe bekerülnöm. Szerencseként könyveltem el, hogy az 1990-es fordulat után forgathattam néhány filmet, de szerencsétlen esetnek tartom, hogy mindegyik elsikkadt, hogy mással volt a világ akkoriban elfoglalva, nem az új magyar játékfilmekkel.
– És ne felejtsük el, az a Maár Gyula, aki főiskolai diplomája szerint „csak dokumentumfilmek rendezésére alkalmas”, vagy negyed század után, a kilencvenes években végre dokumentumfilmeket is készített.
– Ahhoz, hogy élni tudjunk, mindannyian valamiféle illúziórendszerrel dolgozunk. Kilencvenben az volt az illúzióm, ma már erősen hibáztatom magamat emiatt, hogy ha a kommunizmus múmiái végre eltűnnek a látókörünkből, olyan élet köszönt ránk, amilyenben mindig is élni szerettem volna. Ebben a hitben fogtam hozzá A kommunizmus múmiái című dokumentumfilm forgatásához. Annak a számomra érthetetlen ellentmondásnak szerettem volna a végére járni, hogy az olyan materialista alapelvű társadalomfilozófia képviselői, mint a kommunisták, a szocialisták, miért akarnak az örökkévalóság számára is isteneket gyártani. A szkipetárok földjén című filmemnek az Albánia zárt világa iránti érdeklődésem volt a mozgatórugója. A Moszkvai képeslapnak pedig az a története, hogy amíg Törőcsik Mari Vasziljev moszkvai színházában dolgozott, én sem akartam tétlenkedni, s a hatalmas változásokat megélő világváros izgalmas filmes témának ígérkezett.
– A ma már jól kivehető jelekből ki tudja olvasni a nem is olyan rég még Magyarország tekintélyét növelő hazai filmművészet lehetséges jövőjét?
– Nagyon szerencsétlen helyzetben vagyunk. Mesterségesen olyan nézői várakozást gerjesztettek, amelyet az igazi minőség már nem elégít ki. A befogadók tömegét olyan mű-élményekkel tömték tele, amelyeknek semmi közük nincs a valósághoz, a mai magyar társadalomhoz, az átlagember életéhez sem. Sokan mondják, hogy a politika termeli – termelteti – ki azt a tömegkultúrának nevezett műanyag világot, amely a média hatásos közreműködésével az emberek sokaságát fogva tartja. Én ezt nem hiszem, de azt igen, hogy a politika kedve szerint való az olyan típusú ember, amelyiknek nincs más vágya, mint a napi meló után egy üveg sör társaságában valamelyik kereskedelmi adó műsorát figyelve feledni a mindennapok terheit. Félreértés ne essék, nem a szórakoztató filmek létjogosultságát vitatom, hanem az igényesség és ízlés nélküli, egymást alullicitáló produkciókét. A tehetséges embereknek is elképesztően le kell értékelniük magukat, hogy a mai médiapiacon egyáltalán labdába tudjanak rúgni. Aki akarja, gyorsan elsajátíthatja, hogyan kell álsztárocskákat képbe hozni, majd reklámkampányt, mozifilmet építeni rájuk, fantáziátlan forgatókönyv és a képességeit szögre akasztó rendező közreműködésével. Az „akció”, úgy, ahogy van, embertelen, ugyanis az egyetlen, minden körülmény közt birtokunkban lévő képességünktől is megfoszt bennünket: a figyelmünktől. Jelenlegi formájában nagyon kegyetlen a hazai filmtámogatási és filmgyártási rendszer. A pénz uralkodik fölötte, s az legalább olyan könyörtelen, mint amilyen a politika uralma volt. Lassú sorvasztással öl, nem koncepciós perek által, és mi vitatkozhatunk azon, hogy a kimúlásnak melyik a rettenetesebb változata.
kampánykörút
magyar-peter-video-terjed-pofon-vaosag
