Pop, politika satöbbi

Döcögve indul a popzenei évad, még Britney Spears sem villantott, viszont lehet, hogy összeáll a hatvanas évek pompás zenekara, a Kinks. Hogy addig se maradjunk muníció nélkül, az Alternative Reel irodalmi-filmes honlap gazdái összeállították minden idők tíz legpiásabb amerikai írójának toplistáját, amelyből kitűnik, hogy valamilyen formában mindannyian súlyos hatást gyakoroltak a rock and rollra.
Íme az illusztris névsor:
11. Charles Bukowski (1920–1994)
12. Ernest Hemingway (1899–1961)
12. és Hunter S. Thompson (1937–2005)
13. Willam Faulkner (1897–1962)
14. Edgar Allan Poe (1809–1849)
15. F. Scott Fitzgerald (1896–1940)
16. Jack London (1876–1916)
17. Jack Kerouac (1922–1969)
18. Harry Crews (1935–)
19. Frederick Exley (1929–1992)
10. Raymond Chandler (1888–1959)

Egész jó kis toplista, ráadásul mindannyiuktól odabiggyesztettek a szerkesztők egy kis aranyköpést is, úgy illik, hogy a győztestől idézzünk:
„Az ivás érzelmi dolog. Kiugraszt a mindennapokból, az egysíkúságból. Kiránt a testedből és elmédből, és falhoz vág. Úgy érzem, az ivás egyfajta öngyilkosság, amely után az ember végül visszatérhet az életbe, és másnap újrakezdhet mindent. Újjászülethet. Én tíz- vagy tizenötezerszer is újjászülettem már.”
Jim Morrison is lelkes olvasója volt. Ez onnan jutott eszembe, hogy közben Bertolucci Álmodozók című szofisztikus politikai szoftpornójának foszlányait hallom a televízióból, amely dugig van Doors-dalokkal. Morrison persze soha nem lett volna politikus, egyszerűen lázadó volt, tojt Maóra.
Nem úgy, mint Gilberto Gil (bár Mao azért őt is hidegen hagyta), akinek nemrég jelent meg Duetos című lemeze. Gil a hatvanas években a tropicalia nevű zenei irányzat képviselőjeként került be a nemzetközi köztudatba, amelyet úgy kell elképzelni, hogy a szerzők összeházasították a rockot a bossa novával és a brazil népzene egyes elemeivel, tehát világzenét hoztak létre, csak még nem tudtak róla. Gil mellett Caetano Veloso még a műfaj jeles képviselője, vele el is hangzik egy remek duett az albumon. Bizonyára a régi nehéz napok emlékére is, ugyanis a hatvanas évek végén a börtönben is duettet alkottak. A frissen hatalomra került katonai juntát egyáltalán nem hatotta meg, hogy a művész urak világhírűek, kormányellenes tevékenység miatt (engedély nélküli koncertek és villanygitár használata, de komolyan) hónapokra sittre vágták őket. Szabadulásuk után Londonba költöztek, majd a diktatúra bukása után Gil hazatért, és különböző közéleti funkciókat vállalt. 2003-ban kinevezték Brazília kulturális miniszterévé, és méltatói szerint egészen jól csinálja. Az első színes bőrű brazil miniszter agilitásának köszönhetően a kormány ötven százalékkal növelte a kultúrára szánt kiadásokat, Gil pedig utazó nagykövetként rengeteget tett hazája film- és képzőművészetének, irodalmának külföldi megismertetéséért. Számára a kultúra nemcsak művészet, hanem „ipar” is, amely normális esetben „húzóágazat” is lehet.
Közben persze jöttek sorban a turnék és a lemezek is, mint például a legfrissebb, igen kitűnő Duetos. Nálunk sajnos Rockenbauer Zoltán volt az utolsó kulturális miniszter, akinek köze volt a zenéhez (na jó, Bozóki léggitározott), fantasztikus punkgyűjteménynyel rendelkezett, és imádta az operát. A világban azért nem elszigetelt jelenség, hogy zenészből politikus lesz. A Mindenzenében is megírtuk, hogy a tavaly november végén megválasztott ausztrál kormányfő környezet- és örökségvédelmi, valamint a művészetekre ügyelő miniszternek nevezte ki Peter Garrettet, a Midnight Oil nevű rockzenekar énekesét. Neki azóta nehézségei támadtak saját magával, egykori antinukleáris, greenpeace-es radikalizmusa sokat finomodott. A világ megmentője, Bono viszont annak ellenére, hogy mostanában fejre hízik, mint a kan macska, változatlanul hiperaktív, miként a horvát–amerikai Krist Novoselic (Nirvana) is, aki a Demokrata Párt Washington állambeli választmányának tagja, miközben természetesen egy punkzenekarban bolondozik. Egy másik Bonót is adott egyébként a popzene a politikának, Sonnyt (Cher egykori másik fele, I Got You Babe, meg ilyesmik), aki előbb polgármester lett Palm Springsben, majd a képviselőház tagja republikánus színekben. És mit mondott erre? „Az utolsó dolog, amit gondoltam volna, hogy valaha is a kongresszus tagja leszek, tekintve, hogy korábban hiúzmellényt és eszkimó csizmát hordtam.” Na ugye.
Ritchie Blackmore is nagyot változott, amióta nem Jon Lordot szurkálja egy gitárnyakkal, és nem is a Rainbow színeiben pompázik. Candice Nighttal közös Blackmore’s Night című koncertlemeze, illetve DVD-je inkább egy Jethro Tull-megnyilvánulásra emlékeztet, mint a Deep Purple-re, bohócsipkás reneszánsz, kelta cuccok, szép középkor, mint egy Pasolini-féle Chaucer-feldolgozás. Canterburyi mesék gitárra, női hangra és még számtalan instrumentumra. A kiállítás is gyönyörű, könyvespolcra kívánkozik. Így kell tisztesen kiöregedni a metálból.

Gilberto Gil: Duetos (Warner, 2007) l l l l l
Blackmore’s Night (Warner, 2007) l l l l l


Rövidre vágva

Halloween filmzene (Universal, 2007) l l l l

Yeah. Rob Zombie filmjének hangszeres kísérete, a legjobb, amikor a Blue Oyster Cult nyomja a Don’t Feart, Alice Cooper az Only Women Bleedet és persze Iggy Pop az 1969-et.