Térj vissza győztesen!

Az Aidáról a múlt héten írtunk. Most a Puritánok lesz soron, amelynek szövege fércmű, ha gálaszereposztással nem tudják kiállítani, ellenáll minden próbálkozásnak. Vincenzo Bellini szólamai brutálisak: Elvira többször megőrül a műben, ráadásul egyik rohama mintegy félórás. Régi korok operaszerzői csendes elmeháborodottaknak sose komponáltak, az eszement nőnek énekelhetetlenül magas hangokat, fürge figurákat írtak, s általában a fuvolistát, az őrület hagyományos hangszerének kezelőjét is kiborították. Rubini személyében ráadásul olyan tenor állt 1835 januárjában a párizsi Nagyopera színpadán, akinek kétvonalas F-je volt – ez már annyira nyüszítős terület, hogy akinek ma egyáltalán kijön, azok közül is csak párat lehet közönség elé engedni.
Egyszóval nehézség van bőven, de a Metropolitan nem jön zavarba. A legdivatosabb szoprán, a krasznodari Anna Nyetrebko kedvéért felújítják 1976-os produkciójukat (rendezés nulla, kosztümös képeskönyv az egész), és az intézmény tehetséggondozó programjában kinevelt Eric Cutlerre bízzák a légtornász tenorszerepet. Ő becsülettel helytáll, és bár lyukacsos matériája nem idézheti fel a múlt század legjelentősebb Arthuróját, néhai Luciano Pavarottit, a faltól falig vezetett dallamívek és a rettegett csúcsok lemezminőségben jönnek.
Ami pedig Nyetrebkót illeti, nem először következik himnikus szöveg. (Pedig a legjobb úton pörgeti afelé menedzsmentje és a média, ami Callas számára is végzetesnek bizonyult.) Amikor a Puritánok második jelenetében színpadra fut a modell alakú lány, a New York-iak elragadtatva tapsolnak bele a recitativóba, mintha kabaréban volnának. Elvira szólama par excellence nem Annáé, ám a legextrémebb magasságokat is kipréseli magából, rafináltan megüti a hangot, a tökéletes érzékelés minimumáig kapaszkodik belé, aztán szép pofilját oldalt vágva elnyírja a szálat. A népek tombolnak, pedig ami tényleg különleges Nyetrebkóban, az a normál szoprántartomány puha mivolta: nem macskás-üveges, mint a szerepet még ma, hatvanasan is éneklő Gruberováé, hanem sötétes-nőies.
És él az arca, tágra nyílt nagy szemek képernyőin át reagál apró zenei vagy érzelmi nüanszokra. S ne tagadjuk, velünk született esztétikai elfogultságunk révén ez a pozitívumhalom megsokszorozódik, ha szépségből szól kifelé. Mert szerettük a nagydarab, jeges és boszorkányállú Sutherlandet, a húsos, anyai Caballét is, de Anna a rajongás optimalizált tárgya. Még egyszer leírom Callas nevét: törékeny alkata, stílusokon átívelő zeneisége és énektechnikája, valamint az azonosulás ritka operai képessége rokon bennük. S a maga különös módján a nagy előd is megborzongatta a férfiakat.
Amiben Nyetrebko máris lepipálja a dívák többségét: babát vár. Tavaly január 7-én, lám, végleg bevette a Metet, és harminchat évesen ki mer szállni a mókuskerékből egy opera feletti csodáért. Bravó, Anna! Ritorna vincitor, térj vissza győztesen, remélem Aida szavaival – akár Aidaként.
(Bellini: I puritani – Deutsche Grammophon, 2 DVD, 2007.)