Tükörreflex

Két első díjat is nyert az idei World Press Photo pályázatán a világutazó magyar fotós, Gárdi Balázs. A fiatalember 2001 óta többször megfordult Afganisztánban, mint mondja, nagyon megszerette az embereket és a kultúrát, úgyhogy hamarosan ismét visszatér. A kockázatokkal tisztában van, de állítja: képtelen lenne irodában tölteni a munkaidejét.

Magyarországon sajnos egyelőre kevés fotósnak és újságírónak adatik meg, hogy olyan szabadon élhesse ki művészi ambícióit, mint Gárdi Balázs. A fotóriporter azonban nem keveset kockáztatott, amikor feladta biztos budapesti állását, s úgy döntött, a napilapos hajtás helyett a maga ura lesz.
Afganisztánban 2001-ben járt először, akkor még a Népszabadság fotóriportereként, így szemtanúja lehetett, ahogy a közép-ázsiai ország az amerikai inváziót követően megszabadult a tálib rémuralomtól. Megtetszett neki az ország, főleg az ott élő emberek és kultúrájuk kezdte érdekelni, úgyhogy már akkor eldöntötte, hogy visszatér. „Annyi meglepetés és szürreális élmény még sehol sem ért, mint Afganisztánban” – meséli, hozzátéve: érdekes volt látni, milyen változások zajlottak ott az elmúlt években. 2004-ben – amikor immár szabadúszóként hosszabb időt töltött kint – kedvező jelek mutatkoztak, viszonylagos béke honolt, az ország választások előtt állt, a lakosság pedig bízott abban, hogy végre új fejezet kezdődik életében. Mostanra azonban az álmok nagy része szertefoszlott, a helyzet Gárdi szerint is romlik. Délen kiújultak a harcok, amelyek olykor az eddig nyugodt északi területekre is átterjednek, az emberek pedig elvesztették a bizalmukat vezetőikben.
Ebben a helyzetben különösen nehéz kint dolgozni, sőt talán lehetetlen is, ha a nyugati tudósító nem rendelkezik megbízható helyi kapcsolatokkal az utazások megszervezéséhez és az információgyűjtéshez. A fotós főként fiatal afgán értelmiségiekkel barátkozott össze, s ismer több külföldi újságírót is, akikkel olykor együtt mozog az országban. Azokra a területekre, amelyeken hadműveletek zajlanak, gyakran csak katonákkal lehet eljutni, ezek a legkockázatosabb utazások. Az alakulatból, amellyel legutóbb a terepen járt, azóta egy összecsapás során három katona is elesett, hat súlyosan megsérült, de a harcok a harminc tálib halott mellett számos civil áldozatot is követeltek.
Gárdi Balázs kivételes helyzetben van tehát, hogy mindezt a saját szemével nézheti végig, ám valószínűleg az újságírók között is kevés az olyan megszállott, aki szívesen cserélne vele. „Szeretem az izgalmakat, az utazást, az emberekkel való találkozást. A magam útját járom…” – mondja Gárdi Balázs, aki ma már nehezen tudja elképzelni, hogy irodában üljön, vagy újra a napi robotot végezze, s rendszeresen megmondják neki, mit hogyan fotózzon. „Kell az alkotói szabadság, csak így lehet kiteljesedni” – teszi hozzá, elárulva, hogy egy közelgő New York-i utazást követően máris megy vissza Afganisztánba. Közben tagja lett a VII. Network fotóügynökségnek, reméli, ennek köszönhetően sokakhoz eljutnak a képei. A hazai pályáról szólva úgy vélekedik, Magyarországon is nagyon sok a téma, s bőven akadnak fiatal tehetségek, akik időről időre fel is dolgozzák őket. Szerinte a magyar fotográfusok egyedi munkáira egyre többen felfigyelnek külföldön is, a nemzetközi elismerés pedig nagyon fontos visszajelzés. Szavait alátámasztja, hogy a World Press Photo legutóbbi pályázatán soha nem látott számban taroltak a magyarok. Gárdi két első díjat is elvitt a hír kategóriában, az egyiket egy Afganisztánban készült képéért, amely egy sebesült fiút a karjában tartó afgán férfit ábrázol, a másikat egy fotósorozatért, amely tavaly októberben szintén a Hindukus lábainál fekvő országban készült egy katonai művelet során. Szigetváry Zsolt, az MTI munkatársa második díjat kapott aktuális közügyek (contemporary issue) kategóriában a tavaly nyári budapesti melegfelvonuláson készített képével, Berekai Juditnak pedig sportriport kategóriában ítélték oda a harmadik díjat egy lengyel fotóssal párban az észak-indiai Váránasziban készült, jógázó férfiakat ábrázoló képért.