Végállomás

Castrót két hónapja jegelik a languszták mellett, és néha a vezető orvos leküldi Josét, a kórboncnokjelöltet, hogy nézze meg, él-e még – szól a kubaiak már szakállas vicce. Annyi bizonyos, a Comandante szöveggondozóinak fontossága nő, és az elvtársak egyre nagyobb nyomás alatt dolgoznak. Nemcsak Fidel utolsó napjai ezek, hanem egy „még nem, már nem világéi”, valahol a mítosz és valóság határán.

2008. január 12.

Négyszáz kilométerre Havannától, néhány arasznyira az óceántól és pár lépéssel az isten háta mögött, a Cayo Romano és a Cayo Pardón Grande közt, a mítosz és valóság határán, két sziget között állok, a senki földjének mámorában, ahol egykor Hemingway is előszeretettel hajózott számos rumosüveg és még több kétes elem társaságában, német tengeralattjárókra is vadászva. Enrique Cirules könyvének állítása szerint a későbbi Nobel-díjas nem volt kezdő: miközben szem előtt tartotta a birodalomépítő haza – az Egyesült Államok – érdekeit, előre látta a Lukács György családi hagyományain alapuló felfogást, hogy az a helyes, ami sikeres. Így a havannai amerikai követtel is egyeztetett a napidíja kapcsán, amelyet vélhetően előre és készpénzben vett fel: ugyanis közérdekű feladatra indult.
Miután megrakta a jachtját néhány gyorstüzelő kézifegyverrel, a Cayo Romano menti vizeken szép reményeket táplált, hogy a rózsaszín flamingók lábai közt feltűnik végre egy nemzetiszocialista periszkóp és a mögötte leskelődő ellenség.
A nagy író még nagyobb szerencséjére, ez az álma nem vált valóra.

Ma, a XXI. századi szocializmus építésének kezdetén a határt, vagyis az óceánt egy drótkötélen lógó, hagyományőrző lakat jelzi, a kötelet gyakorlatiasan két rozsdás, földbe szúrt csőhöz erősítette a Forradalmi Fegyveres Erők helyi képviselője.
Amúgy ki is lehet kerülni az egészet, de egy arra járó halász segítségével bekiabálok Carlosnak, hogy nyissa ki.
Carlos a vártnál sokkal gyorsabban jön elő a kora délelőtti árnyékból, mint gondolnám, és akár ki is nyitná, de nem ajánlja, hogy elmenjek a Diego Velázquez világítótoronyhoz.
Közben egy taxi érkezik, és egy fiatal katonát hoz, aki a kubaiakra nem éppen jellemző világfájdalommal az arcán, teljes menetfelszerelésben ül az anyósülésre betonozva. A sofőr is figyelmeztet, hogy erősen figyeljek az útnak nem nevezhető lukakkal telített földsávon, mert egyhamar nem fog értem jönni senki.
A hely szelleme iránti vágyat tehát lehűti a valóság, ahogy korábban Cojímarban, az Ambos Mundos szállodában és a Marina Hemingwayben is, ahol a búcsúzás szavai már kínaiul is felkerültek a homlokzatra.
Mégsem vágok neki az értelmetlennek tetsző útnak a világítótoronyhoz.
Visszafelé a Cayo Guillermóra újra átmegyek a Cayo Romanón, és most a változatosság kedvéért jobbról hagyom el a Kubai Kommunista Párt helyi irodáját, a közösségi házat és az építőmunkások felvonulási épületeit.
A bennszülöttek élettere nem éppen vág egybe az időt itt múlató kanadai középosztályéval: az errefelé ritkábban négy-, inkább ötcsillagos szállodák elvétve szerepelnek csak a magyar utazási irodák kínálatában is. (Mivel az egyhetes nyaralás ára a magyar havi minimálbérnek legalább a tízszerese, a hazai felső tízezer sem tolong a környéken.) Egy magyar cég internetes honlapján mindenesetre a szövegírók megnyugtatják a potenciális fizetővendéget, hogy a kubaiak már a mintegy 27 kilométer hosszú, a szárazföldről a cayókra, homokos szigetekre vezető töltéshídra is csak munkavállalókként tehetik be a lábukat.
Gond tényleg nincs és nem is nagyon lehet a bennszülöttekkel, mert a hídfőállásnál rendőrök állnak, és az útlevélvizsgálat mellett a csomagtartót is kinyittatják.
Ezután a földi paradicsom következik: képeslapszerűen tiszta tengerrel, hisz – a terület kiterjedéséhez képest – alig van szálloda.
A cayókon nem látni rendőrt, a biztonságért a SEPSA, egy őrző-védő társaság emberei felelnek, akikről messziről üvölt a különböző fegyveres testületeknél begyakorolt viselkedéskultúra. A készülődés a rendszerváltásra rég nem készülődés, hisz a biztonsági cég már most is profitcenterként működik, mert ez valaki vagy valakik érdekében áll. A tulajdonosi szerkezet már minden bizonnyal kész a váltáshoz: mi, későn jövő magyarok – Ady után szabadon – ezúttal előbb éltünk meg egy történelmi fintort, és a helyi pártapparátus tagjai szemmel láthatón már hatékonyan kamatoztatták a magyar tapasztalatokat.
Kifelé jövet is két konvertibilis kubai pezó (CUC, ejtsd: széuszé) híddíjat kell fizetni, de a fülkében ülő ember nem fárasztja magát vele, hogy adjon egy, a Havanna–Matanzas autópálya használatáról szóló bizonylatot.
Ez az ő üzlete.

2008. január 17.

Apanachynál, akit polgári nevén Maribelnek hívnak, egy spanyol pszichológus lakik a friss kubai feleségével, akivel interneten keresztül ismerkedett meg.
Az asszonynak egy ideig várnia kell a kiutazási papírokra. Szent elhatározása, hogy addig a kubai fiújával múlatja az időt, mert az is van neki. Megesküszik arra, hogy kiviteti az egész családját, és az unokahúgait és a barátnőit is férjhez fogja adni Spanyolországban.
A jólelkű lélekbúvárnak Asturiasból sejtelme sincs, mi vár rá.

2008. január 20.

Ma Kubában választások vannak – ezt már a Havanna melletti Jaimanitasban van szerencsém végigkísérni. Itt, a Nagy Szigeten a választás nem csupán állampolgári jog, de kötelesség is. A listákon minden választó szerepel, és ha nem megy el szavazni, számíthat némi kellemetlenségre.
A jelölt elvtársak és elvtársnők csak a legritkább esetben nem tagjai a Kubai Kommunista Pártnak és a Forradalmi Védelmi Bizottságnak, de többnyire díszíti az életüket egy munkástanácsi tagság vagy egy internacionalista misszióban szerzett harcászati tapasztalat, Angolától Etiópiáig, mert ennyiről tájékozódhat a közvélemény.

A mai esemény mégsem ez, hanem a Kopasz – magyar származású helyi kontaktom – lélekemelő meséje egy mojito mellett. Kopaszt megkörnyékezte szakácsnőjének egyik barátnője, hogy nincs mit ennie a gyerekének, és a férje szegénynek egész nap döglik, szóval szívesen lefeküdne a Kopasszal egy szerényebb összegért. Bár a történet elemeit a barna bőrű leányanya ügyesen rakta össze, az üzlet nem jött létre. A Kopasz ugyanis inkább azt javasolta, hogy a fiatal nő szóljon az apjának, aki egy orientei majom, kelet-kubai és palestino, azaz egy alacsonyabb társadalmi rétegből származik, és közrendőr, hogy menjen ki a Quintára, az Ötödik sugárútra, és büntessen meg egy hülye turistát saját zsebre.
Néhány órával később egy palestino meg is bírságol bennünket saját zsebre az Ötödik sugárúton. Kicsit fél, de aztán erőt vesz magán, és próbálkozni kezd, hogy a kollégája ott bujkál a bódéja mögött, annak is kéne egy kis pénz, de ezt már nem akarjuk megérteni.

A nap második felében, a mítosz és valóság részeként, Jaimanitasban, az udvarunkban kutyaviadal zajlik, légvonalban száz méterre a szavazóhelyiségektől, ahol le lehet adni a voksot a Népfront jelöltjeire.
A két háztáji véreb módszeresen tépi szét egymást: először fülre harapnak, aztán szájra, és amikor a vesztes hátán fekve hörög, akkor elmegyek egyet sétálni, és útközben visszasírom a kakasviadalt, amelynek legalább annyi értelme van, hogy a vesztesből kiváló levest főznek.
A tenger és a klub között az El Viejo y el Mar – Az öreg halász és a tenger – négycsillagos szálloda áll, amelyben az Operación Milagro résztvevői az ingyenes szemműtétükre várnak és laknak.
A napokban megérkezett az egymilliomodik beteg is e program keretében, amelynek szintén Fidel az ötletgazdája, és amelyet a gerillaharcos alkotói vénájának hitelesítésére inkább Csoda hadműveletnek kell fordítani, de „a látvány és látás csodájaként”, mint műtéti beavatkozást kell értelmezni. Latin-Amerikából, a karibi térségből és Afrikából egymillió szegény embernek adták vissza kubai orvosok – ingyen – az egészségét, ami a rendkívüli nagyvonalúság mellé hatékony piáreredményeket is szolgáltat.
A mítosz és a valóság itt sem fedik egymást, mert a kubai kórházakban nincs elég orvos, hisz aki megteheti, elmegy internacionalista misszióra néhány dollárért, az itthon maradottak pedig a kontraszelekció árnyéktörvényei szerint többnyire szerényebb szakmai színvonalat képviselnek, bár ez sem akadályozza meg őket abban, hogy elfogadják a konvertibilis pezókban mért kenőpénzeket.
Ami a XXI. századi szocializmus építésének egy további erőfeszítését illeti, az ugyancsak a Comandante kiapadhatatlan ötletládájából származik. A főparancsnok megszabta az új irányvonalat, a hazának és a nagyvilágnak most éppen betegápolók kellenek. Mivel a szükség nagy, a fiúk és a lányok egy hat hónapos gyorstalpaló tanfolyamon sajátíthatják el a szakmát.

Adaris apja, aki választási biztosként is aktív, elmondta, hogy a forradalom előtt hatmillió kubai élt a szigeten a mostani majdnem tizenkétmillióval szemben, nem számítva azt a legalább kétmilliót, akik azóta elmentek.
Ki így, ki úgy. Adaris élettársa és második fiának apja, Eduardo is elment, néhány szomszéddal együtt. Mexikói embercsempészek vitték ki az országból jutányos áron: ötezer dollárt fizetett a vélt szabadságért, a teljes ár tízezer lett volna. Ám mivel Eduardónak az egyik ismerőse az embercsempészek felhajtója volt, és ő is elment a szállítmánnyal, Eduardónak nem kellett a közvetítő részét kifizetnie.

2008. január 21.

Jaimanitasban felszállok egy ESCOLAR felirattal közlekedő félig rozsdás iskolabuszra, amelyen a sofőr és a kalauz géemkáznak. Rutinosak, és a gyakorlat nem azt mutatja, hogy a magánvállalkozások korának hajnalán lennénk.
A Playa Terminálig viszik el az utasokat, aztán felfelé kanyarodnak, és tovább lehetne menni velük valahová, amit a legtöbben nem kockáztatnak meg. Mindenki leszáll, mert érzi, hogy így biztosabb. Én is ezt teszem.
A Playa Terminálon, a végállomáson begurul egy PI jelzésű régebbi darab, ugyanolyan sofőrrel.
Beállok utolsónak a felszállók sorába, amely nyugodtan araszol előre – senki sem tolakszik –, aztán adok egy pezót a kalauznak, és nem kérek vissza belőle, mert az alumíniumból megálmodott nemzeti aprópénz különös előnyeinek egyike, hogy mindent, amivel kapcsolatba kerül, beszínez.
Az ablakból méretes reklámok suhannak el: többek közt egy svájci multié, amely a XXI. századi szocializmusra épít.
Már Havannában, a nemzeti könyvtárban kitöltök egy formanyomtatványt, megmutatom az útlevelemet, és kifizetek három konvertibilis kubai pezót, mai árfolyamon hatszáz forintot az egyéves szakmai tagsági igazolvány fejében.
A beiratkozás után Tomáshoz küldenek, de a pontosításra nem helyeznek súlyt, így az egyik Tomás egyik helyettese, Jorge tájékoztat, hogy a könyvtárban négymillió kötet található.
Ez olyan, mint egy város, mondja, és felfelé mutat. Lukács György is arra lesz, legalábbis ezen a helyen, és nekiállunk a keresésnek. A meglepetés nem lesz meglepetés, de az elképzelt néhány cím helyett az egykori körözött komisszár és marxista esztéta negyvennyolc általa írt vagy róla szóló kötettel képviselteti magát a José Martí Nemzeti Könyvtárban, Havannában. Az első könyv 1947-ből való, az utolsó 1983-ból. A spanyol, mexikói és hazai kiadásokat többen, az olasz kiadásokat a kétes és szélsőbalos kapcsolatairól ismert Feltrinelli, valamint az egyéb kategóriába sorolható Editori Riuniti nevű cég jegyzi. A francia kiadások is jelen vannak az interjúkötetekből, a szalonelvtársak vélhetően nem fukarkodtak az adományozással.

2008. január 22.

Fidel állítólag jól van, és a tegnapi Granmában nekrológot jelentetett meg Iris Dávila halálára, aki váratlanul távozott az élők sorából. Egy házban laktak a forradalom előtt, a tv-híradó bemondója fátyolos hangon olvassa fel az újságot. Aztán a Gázai övezet emberi katasztrófájának képét festi elénk egy flamencotáncosnőnek álcázott, öntudatból jelesre vizsgázó lény.

2008. január 24.

Castrót két hónapja jegelik a languszták mellett, és néha a vezető orvos leküldi Josét, a kórboncnokjelöltet, hogy nézze meg, él-e még – tájékoztat Roberto a közszájon forgó viccről, amelynek már szakálla van ugyan, de a havannaiak humortermelése a XXI. századi szocializmus építésének idején sem szünetel.
A valóság azonban más: Fidel él, és a Granma első oldalán Lula – Első rész címmel üzen a világnak. Egyes szám harmadik személyben mesél a Kubába látogató, az eddigieknél baloldalibb brazil elnökről, és a biztos magaslatról intézi hozzá a szavakat.
Fidel ezután felvezeti a globalista világuralom kritikai analízisét: a tőle megszokott, nem kimondottan rövid formában. A Comandante mindezt 2008. január 22-én veti papírra. A második részt a következő Granma fogja közölni, a harmadik részt szintén.
A cikk végére a 2007. július 26-ról 27-re virradó éjszaka eseményei maradnak, amikor a Comandante úgy érezte, itt a vég, de az ügyeletesével még javítgattak egy sort a Cien horas con Fidel, Száz óra Fidellel című interjúköteten, amelyet a Monde frontembere, Ignacio Ramonet készített vele. A könyv Kubában is bestseller lett, ami azért talán nem véletlen.


2008. január 25.

Manuelnek, a szivarbolt vezetőjének zsebbe fizetek, hisz régóta ismer, tőlem el lehet fogadni így is.
A 89 éves Alejandro Robaina, aki már csak azért is élő legenda, mert az egyetlen még élő kubai, akinek a nevét világhírű szivar viseli, ma személyesen megjelenik a négycsillagos Melía Habana egyik bemutatóján. Az estet a sajtó is előre jelzi a maga módján, a Granma mai számában az utolsó oldalon a világhírű dohánytermesztő fényképe mellett a családi hagyományba öntött jóslatot is közli, hogy ez egy jó év lesz, mert szeptember 21-én (tavaly) északi szelek fújtak.
Amikor a kamerák kereszttüzében bemutatkozom Alejandro Robainának, és elmondom neki a magyar szivarosok dicséretét, felcsillan a szeme, és azonnal rávágja: „Ismerem a nagykövetet.”
A kóstolón a mojito és az egy idő után fáradtnak ható személyzet által szorgalmasan kitöltött rumok társaságában az öregúr rendíthetetlen jókedvvel dedikálja a humidorokat és szivardobozokat, amelyekben a fekete alapon arany színű R betűvel dombornyomott gyűrűkbe foglalva, az elmaradhatatlan 1845-ös évszámmal, sorban lapulnak a legszebb, közepesnél egy árnyalattal mélyebb barna borítólevelekbe burkolt szivarok.
A családi márkavédjegyet és a hagyományt a Comandante sem kérdőjelezte meg, bár Robaina a róla szóló életrajzi írásban szerény visszafogottsággal beszél a forradalom előtti időkben betöltött szerepéről.
Robainával mindent aláíratnak, ami nem mozog. A Cohiba-doboztól a Che Guevara-óriásplakátig. Rezzenéstelen arccal állja a sarat, mintha a filmművészeti főiskolán végzett volna. A konkurencia anyagát egy átlagos, de nem szegénynek tűnő észak-amerikai turista viszi oda neki, akinek viselkedéskultúrája vetekszik a mai magyar politikai elitével.

2008. január 27.

Este a tv-híradóban egy gyérülő fejszőrzetű szívtipró macsó a Lula harmadik részét olvassa fel teljes mellbedobással: a szöveg holnap fog megjelenni a Granma első oldalán.
A világ egyéb híreire ma nem jut idő. Nehéz nem olvasni a sorok közt: a Comandante szöveggondozóinak fontossága nő, és az elvtársak egyre nagyobb nyomás alatt dolgoznak.

2008. január 28.

A kötelező séta alatt az Obispón a megszokott globalizált tömeg hömpölyög, és egy Rádió 88 Szeged feliratú trikó tulajdonosának hátát látom magam előtt. A társaság már meg is barátkozott egy mulatt lánynyal, aki a koránál fiatalabbnak és a bőrszínénél fehérebbnek akar látszani.
Átmegyek egy párhuzamos utcába, ahol még a XX. századi szocializmus hangulatában omladoznak a házak, a kapualjakból dominócsörgés hallatszik, mert napközben errefelé a férfiak sem dolgoznak, és ahol a Nemzeti Propagandairoda központi raktára is megtalálható.