Viszockij lengyel testvére

A hét végén Moszkvától Varsóig sok helyen megemlékeztek a 42 éves korában elhunyt orosz színész-költő-énekesről, Vlagyimir Viszockijról, aki január 25-én töltötte volna be 70. életévét. A még életében legendává magasztosult bárdról az orosz sajtóban csak „Viszockij lengyel testvérének” nevezett, ismert színésszel, Daniel Olbrychskivel beszélgettünk régi emlékeket felelevenítve kettejük barátságáról s e tragikus életútról.

(Varsó)

A Podkowa Lesna-i lakásban relikviák között lépkedünk. Fényképek, festmények, nyergek és apró emléktárgyak. Egy életút állomásai. Ezek között is kiemelt helyet foglalnak el a Viszockijhoz kapcsolódók. A két karizmatikus kelet-európai színész viszonyát jól érzékelteti az a néhány sor, amit „mindenki Vologyája” írt az egyik lemezborítóra: „Kedves Daniel, köszönöm a barátságodat, amelyben mindegy, hogy lengyelek vagy éppen oroszok vagyunk. Szeretettel: Vologya.”
A két színész még 1969-ben ismerkedett meg a moszkvai filmfesztiválon. – Vodkát iszogatva ültem az étteremben, amikor a mellém rendelt „tolmács” felcsillanó szemmel mutatott a terembe belépő Viszockijra, akit aztán úgy mutatott be nekem mint Oroszország legendáját, s később kacsintva még hozzátette, hogy egyébként ő Marina Vlady szeretője. Én akkor már hallottam Viszockijról, hiszen Bulat Okudzsava és az ő dalai Varsóban ismertek voltak. Vologyával első pillanatban megszerettük egymást, s mondhatni, testvérek lettünk – meséli Olbrychski.
A Viszockij-kultusz Budapesttel ellentétben ma is kitapintható Varsóban. E barátság kialakulását is segítette, hogy Olbrychski generációja számára az orosz bárdok dalai meghatározó élményt jelentettek, míg Viszockij nemzedéke Andrzej Wajda filmjein nőtt fel. – Teljesen természetes volt, hogy ezekből a találkozókból barátság lett. Így kerültem közel még korábban Nyikita Mihalkovhoz, s értettük meg fél szavakból egymást rögtön Viszockijjal is. Ehhez a barátsághoz nem volt szükség vodkára – emlékezik „Pan Daniel”.
A vodka szó már utal a gyertyát két végén égető Viszockij életének tragédiájára is. Az amúgy erős szervezete sem bírta sokáig tartani magát az alkohol és a drog szorításában. – Évente többször is találkoztunk. Sokat jártam Moszkvába, s Vologyáék is mindig megálltak Varsóban néhány napra, ha Marinával kocsin mentek Párizsba, ahol szintén össze-összefutottunk. Mellettem azonban Viszockij sohasem ivott. Nagyon erős embernek tartott, s szégyellte volna, ha társaságomban megmutatkozik emberi gyengesége. Tudta ugyanis magáról, keveset nem képes inni, s tisztában volt azzal is, hogy ilyenkor magából kivetkőzve dúvaddá válik. Mondta is néha: majd egyszer, úgy 50 évesen, valahol Szibériában mulatunk egy nagyot. Jól érezte azonban, hogy ezt a kort ő már nem éri meg – réved el Daniel Olbrychski, hozzátéve, hogy ő sajnos csak közvetlenül barátja halála előtt tudta meg, hogy mennyire elhatalmasodtak rajta a káros szenvedélyek. Mint megjegyzi, e gyengeségében már annyira a vég felé rohant, hogy nem volt olyan erő, amely megállíthatta volna az öngyilkos úton. Nem volt erre képes már sem a szerelme, Marina, sem pedig azok a barátok, akik tényleg nem csupán az alkohol miatt voltak a társaságában. A gitározó Viszockij körül mindenki ivott, ám ilyenkor ő csak játszott. – Micsoda erő kellett ehhez egy beteg embernek, aki tudta, hogy közeledik a vég! – hívja fel a figyelmet Olbrychski.
Viszockij láthatóan nem akart megöregedni, mondja maga elé meredve a lengyel barát. Ha viszont élne, biztosan nem hallgatna, tépné a húrokat, s kígyóként csavarodna rá a mikrofonzsinór. Keresné az igazságot, tiltakozna a butaság ellen, kinevetne bennünket. Az ő humora ma is időszerű lenne.