Nagy események történnek mostanában nálunk a kertben. Az egész akkor kezdődött, amikor először befagyott a kerti tó. Kedves ismerősöm a látványtól mindjárt jézusmáriázni kezdett, hogy nagy baj ám az ilyen, merthogy a tóban lévő halak – van vagy harminc-negyven – oxigén hiányában megfulladnak, vagyis kéne nekik gyorsan valami lék, ahonnét levegőhöz jutnak. Szaladtam is mindjárt nagy lendülettel a kerti ásóért, s ütöttem a jégen akkora léket, hogy a medence fóliája is kilyukadt, következésképpen leeresztett a tó, legalábbis majdnem, pár centi azért még maradt, ott tátogtak a szívósabb halak.
Jön a második felvonás. A haláriát fölhevülten nézték a kutyák, közülük a legmarkánsabb, Júlia (néhai Betyár vizslám jegyese, szintén vizsla) leindult a megfeneklett tóba halászni, de messzire nem jutott, mert az elferdült jégen akkorát perecelt, hogy azt Rodnyina is megirigyelte volna. Magam megyek érte, mondtam a parton álló kedvesemnek, ami nagy bátorságra vallott, ismerve testsúlyomat meg a korábban elfogyasztott szeszmennyiséget. Történt persze, ami várható volt, én is talajmintát vettem a jégen, nagyjából kötésig ért a víz, mindenem kisebb lett, a helyzet drámaivá. Ha nincs ott a legkedvesebb szomszédom – a jégrobajra rohant ki szegény a házból –, tán ma is ott állok mirelit formában.
A zárójelenetben már kevesebb a tragikus elem, csak a kerti vízcsap fagyott el, amit elfelejtettem még az őszön légteleníteni, úgyhogy most nem jön belőle semmi sem, ám a mesteremberek azt mondják, ha megjön a tavasz, onnan is megered majd a víz. Orrán-száján.
Tegnap egyébként ásni szerettem volna, sajnos az ásó beletörött a még fagyott talajba, a tartalék ásót pedig nem tudtam kicibálni a földből, mert az még ősszel befagyott a talajba, amikor – egy Kóka-beszéd után – belehajítottam a humuszba. Nyugi, március 9-e után kiolvad…
Napi sudoku
