A tandíj sorompó a felemelkedés előtt

Mi a március 9-i népszavazás tétje, túl azon, hogy amennyiben győz a „három igen”, nem lesz vizitdíj, kórházi napidíj és tandíj? A legfontosabb kérdés az, hogy meg lehet-e mindent csinálni a magyar emberekkel. Meg lehet-e azt csinálni, hogy a választások előtt adót csökkentenek, ingyendiplomát ígérnek, tagadják, hogy vizitdíjat vezetnének be, majd megemelik az adót, tandíjat és vizitdíjat iktatnak törvénybe. Ezt a hazug korszakot zárhatja le a referendum, amelynek jelentősége tehát az, hogy végre megtisztulhat a közélet. A manipulatív, propagandával és hirdetésekkel mindent megmagyarázó marketingpolitika időszaka helyett őszintébb, hitelesebb, tisztább korszak kezdődhet, amelyben az adott szónak súlya, a tetteknek pedig ismét következménye lesz.
A tandíj magyarországi története
A tandíj története mindenki előtt ismert: a Horn-kormány idején – Bokros Lajos mellett – Magyar Bálint kultuszminiszter és Draskovics Tibor pénzügyminisztériumi államtitkár bábáskodott megszületésénél, amelyet a Világbankkal kötött szerződéssel is megpróbáltak szentesíteni. Az 1998-as kormányváltást követően a polgári kormány – ígéretéhez híven – eltörölte az általános tandíj-kötelezettséget. A 2002-es kormányváltás után ismét felvetődött a tandíj bevezetésének ügye, ám a 2006-os országgyűlési választás előtt valamennyi parlamenti párt úgy nyilatkozott, nem vezet be tandíjat. Sőt a baloldali kormányzó erők még ezen is túlléptek, amikor a felsőoktatási törvényt módosítva nemcsak az első diplomát, hanem – függetlenül attól, hogy az hányadik végzettség – általánosságban egy diplomát tettek ingyenessé. Aztán a győztes választás után visszavonták ezt az ígéretüket is, s általánossá tették a tandíjfizetést.
A tandíj mostani bevezetése kapcsán az az érzésünk támad, ez egyszer már megtörtént velünk. Ugyanezektől az emberektől, ugyanezeket az érveket már hallottuk egyszer. S ahogyan tíz évvel ezelőtt, úgy most is egyértelmű, hogy a magyar családok, a magyar fiatalok nem kérnek a tandíjból.
Nézzük, mivel is érvel a kormány a képzési hozzájárulás mellett. Álláspontjuk szerint a tandíj bevezetése azért igazságos, mert így azok fizetik meg a tanulás költségeit, akiknek abból hasznuk származik. A második érv, hogy a tandíjjal a hallgatók megrendelői pozícióba kerülnek, ezáltal javulni fog az oktatás minősége. Gyakran hangoztatják azt is – különösen a felvételi jelentkezések idején ijesztgetik azzal a fiatalokat –, hogy a magyar felsőoktatás tömegesen képez diplomás munkanélkülieket. A mostani vita során elhangzott az is, hogy a tandíj nem a szegényebbeket sújtja, nem őket szorítja ki az egyetemekről, főiskolákról, mert az államilag finanszírozott, támogatott helyekre úgyis a gazdagabb, jobb helyzetből induló családok gyermekei jutnak be. Végül meg szokták említeni, hogy – szerintük – mindenütt van tandíj, és Magyarországon túl sokat költünk a felsőoktatásra.
Igazságos a tandíjmentesség biztosítása
Azt, hogy létezik közjó, léteznek közszolgáltatások, talán senki sem vitatja. Senkinek nem jut eszébe azt firtatni, miért nem csak az fizet a közvilágításért, aki igénybe veszi, s az sem, hogy a rendőrség fenntartásának költségét ne közösen álljuk, hanem csak azok, akiket kiraboltak, vagy akiknek ellopták az autóját. Ugyanígy közjó az ingyenes közoktatás, s meggyőződésünk szerint a részben tandíjmentes felsőoktatás is.
Az az érv, hogy igazságtalan, ha olyanok pénzéből is finanszírozzuk a felsőoktatást, akiknek nincs diplomájuk, sőt, gyermekük se tanul majd egyetemen, már akkor megdől, ha a felsőoktatásra a közjó részeként tekintünk. Ebben az esetben az eddigi közmegegyezés (vagy társadalmi szolidaritás) érvényesül, amely arról szól, hogy a közkiadásokhoz való hozzájárulás lehetőségeinkkel (jövedelem, vagyon, fogyasztás) arányos módon történik, míg a közszolgáltatások igénybevétele a szükségletek alapján valósul meg. Akinek van gyereke, az tanulhat, aki beteg, az igénybe veszi az egészségügyi ellátást, a metrójegyben nem kell kifizetni a teljes beruházás ránk eső részét.
Kétségtelen, aki diplomát szerez, magasabb jövedelemre számíthat élete során. Az azonban már nem igaz, hogy a diploma megszerzése csak az egyén számára jár haszonnal. Egy felsőfokú végzettséggel rendelkező ember ugyanis többet is adózik majd, lényegesen kisebb a kockázata, hogy munkanélküli lesz, vagy más okból szorul segélyre, kedvezményre, magasabb értéket hoz létre, egészségesebb, s a sort lehetne folytatni. Összességében azt mondhatjuk, hogy egy diplomával rendelkező fiatal kétszer-háromszor viszszafizeti élete során taníttatásának költségeit. Egyértelmű tehát, hogy az egész társadalom és a gazdaság is jól jár azzal, ha az állam egy-egy korosztály legtehetségesebb fiataljainak oktatási költségét magára vállalja.
A tandíjtól nem lesz jobb a minőség
Alapvető különbség van a vásárló és a megrendelő között. A vásárló bemegy a boltba, és abból választ, ami van. A befolyásoló képessége közvetett, bizonyos esetekben nem is létezik. A tandíjjal a hallgató nem kerül megrendelő pozícióba, éppen úgy, ahogyan a vonaton vagy a BKV-val utazó, jegyet, bérletet váltónak sincs befolyása a menetrendre, a tisztaságra. A megrendelő ezzel szemben az, aki bemegy az úri szabóhoz, rendel egy öltönyt, kiválasztja az anyagot, a fazont, amit a méretére szabnak, varrnak.
A tandíj fizetésétől a felsőoktatásban sem válik megrendelővé a hallgató, legfeljebb vásárlóvá. Az intézmények bevételének túlnyomó részét a tandíj bevezetése után is az állam állja majd. Így a megrendelő továbbra is az állam lesz.
A tandíjpártiak unalomig ismételt érve, hogy a fizetős képzés jobb minőségű lesz, mint az ingyenes. A tapasztalatok nem ezt igazolják. Magyarországon több mint tíz éve van fizetős képzés, s azt látjuk, hogy minőségi problémák elsősorban ezen a területen vannak, és nem az államilag finanszírozott képzések esetében. A tandíjat fizető diákok élete annyiban változik, hogy mostantól fizetniük kell azért, amiért eddig nem kellett. A felsőoktatás minőségének garantálása kiemelt feladat, de erre a tandíj alkalmatlan eszköz. Sokkal inkább az akkreditációs és minőségfejlesztési eljárások megerősítésével, vagy éppen a felvételi rendszerének korrekciójával javítható a színvonal.
Magyarországon megéri tanulni
Magyarországon a diplomások között a munkanélküliség aránya lényegesen kisebb, mint a középfokú vagy alapfokú végzettséggel rendelkezők között. Ezt nemzetközi összehasonlító vizsgálatok (pl. OECD) eredményei és a magyar kutatások is kiemelik. A KSH szerint a felsőfokú végzettséggel rendelkezők között a munkanélküliség 2,9 százalékos, míg a középfokú végzettségűek között ez az arány 6,6 százalék, az alapfokú végzettséggel rendelkezők esetében pedig 17,5 százalék.
Ugyanakkor – s ez is nemzetközi kutatási eredmény – Magyarországon (a más végzettségűek jövedelmével összevetve) a legmagasabb a diplomások kereseti előnye az OECD-országok között. Ha 100 egységnek vesszük a középfokú végzettséggel rendelkezők jövedelmét, akkor a felsőfokú végzettségűeké 235 egység, míg a középfokú végzettséggel sem rendelkezőké 80 egység. Azaz a felsőfokú végzettség közel két és félszeres, illetve háromszoros kereseti előnyt jelent az alacsonyabb végzettséghez képest. Ugyanez a mutató Németországban vagy az Egyesült Államokban csak valamivel több mint másfélszeres, illetve kétszeres előnyt ír le.
Magyarországon tehát megéri diplomát szerezni mind a várható jövedelem, mind az elhelyezkedési lehetőségek miatt. Diplomával ki lehet emelkedni. Ha nincs tandíj, akkor ez a lehetőség csak a tehetségtől és a szorgalomtól függ. Ha van, akkor a felemelkedés csak azok számára nyitott, akiknek a szülei ezt megengedhetik nekik.
Kinek árt a tandíj?
Nyilvánvaló, ha csökken az ingyenes keretszám – s ez tandíj nélkül is több mint 20 százalékkal lett kevesebb az elmúlt évek alatt a főiskolai és egyetemi diplomát adó képzések esetében –, az tovább csökkenti a szegényebb családok gyermekeinek esélyeit. A most bevezetett tandíjrendszer azt jelenti, hogy száz gyerekből mindössze hét tanulhat majd ingyen, szemben a korábbi ötvennel. Ha az a gond, hogy a tehetősebb családból származók nagyobb eséllyel szereznek többletpontokat a felvételin, akkor a megoldás nem a tandíj, hanem a közoktatási tehetséggondozási programok (például a sikeres Arany János-program, ahol a felsőoktatásba bejutók arány 80 százalék felett van) bővítése, illetve a felvételi rendszer finomítása.
Nincs mindenütt tandíj
A tandíj egyáltalán nem általános Európában. Nagyon sok országban nincs vagy csak jelképes összegű a tandíj, ahol azonban létezik, ott az állam nagyon komoly támogatásokat ad a felsőoktatási tanulmányokhoz ösztöndíjak, mentességek, kedvezmények révén. A tandíj bevezetését követően Magyarország azon országok közé kerül Európában, ahol a legtöbbe kerül a diploma megszerzése (s ez még inkább igaz, ha vásárlóértéken számolunk). Másrészt az is látható, hogy Magyarország GDP-arányos állami felsőoktatási ráfordítása megegyezik az OECD-országok átlagával, az egy fiatalra eső állami támogatás azonban lényegesen elmarad az OECD átlagától.
Mondjunk igent a tanulásra!
Az MSZP–SZDSZ-kormány kizárólagosságot ad a haszon-befektetés típusú elvnek. Ennek következménye az általános tandíjfizetési kötelezettség, ami a társadalom kettéosztottságát erősíti. Egy modern, stabil demokráciában a tanulás az egyetlen, nagy biztonsággal felemelkedést biztosító út. A tandíj erre az útra állít sorompót. A polgári kormány azért törölte el 1998-ban az általános tandíj-kötelezettséget, mert fontosnak tartottuk, hogy minden fiatal számára esélyt teremtsünk a felsőoktatásban való részvételre, függetlenül az egyén, illetve családja anyagi lehetőségeitől. A diákhitel bevezetésekor szintén ezt az elvet tartottuk követendőnek.
A véleményünk nem változott, mi ma sem mondunk mást! Igennel szavazunk március 9-én, hogy tanulhasson mindenki, aki tehetséges, és ne csak az, aki annak árát meg tudja fizetni.

A szerző országgyűlési képviselő (Fidesz),
volt oktatási miniszter