Hetvenöt esztendővel ezelőtt, 1933. február 27-ről 28-ra virradó éjszaka történt a XX. század egyik legismertebb, mégis máig tisztázatlan politikai bűncselekménye, a Reichstag felgyújtása. Adolf Hitler 1933. január 30-i kancellári kinevezését követően Paul von Hindenburg birodalmi elnök február 1-jén feloszlatta a Reichstagot, és március 5-re kiírta a választásokat. A kíméletlen választási kampány hajrájában, február 27-én este kilenc óra körül riadóztatták a berlini tűzoltókat a birodalmi gyűlés épületében felcsapó lángok eloltásához. Annak ellenére, hogy a korszak legjobb tűzoltótechnikáját és az összes rendelkezésre álló erőt mozgósították, a hatalmas hőség miatt – a plenáris ülés termét nemesfával burkolták – csak jóval éjfél után sikerült eloltani az addigra jórészt kiégett épületben tomboló tüzet.
A vizsgálatot végző nyomozócsoport kezdettől fogva gyújtogatást feltételezett, mivel számos tűzfészket talált. A rendőri erőknek még a tett helyszínén, a Reichstag épületében sikerült letartóztatniuk Marinus van der Lubbét, a munkanélküli holland kommunista kőművest, aki bevallotta tettét kihallgatásakor. A gyújtogatást azzal indokolta, hogy ezzel kívánta „mozgósítani a német munkásokat a kapitalista uralom és a fasiszta hatalomátvétel ellen”. Van der Lubbe ellen szólt, hogy két nappal korábban, február 25-én megpróbált felgyújtani több épületet – köztük a berlin-neuköllni jóléti hivatalt, a városházát. Ugyanakkor épp ezek az amatőr módon meggyújtott, rendkívül könnyen eloltható tüzek táplálták az első kételyeket a Van der Lubbe által előadott magányos tettes változattal kapcsolatban. A közelmúltban szakértőkkel, fejlett technikával végrehajtott kísérletek – amelyekben a Reichstag korabeli berendezési tárgyainak éghetőségét vizsgálták – megerősítették azt a korábbi feltételezést, miszerint valószínűtlen, hogy egyetlen személy képes lett volna elhelyezni a tucatnyi gyújtószerkezetet.
A város különböző sarkaiból az égő Reichstaghoz siető nemzetiszocialista vezetők első megnyilatkozásaiból kiderült, számukra a helyzet kezdettől fogva egyértelmű volt. Mivel a náci vezetés egész választási kampányának középpontjába a marxizmus elleni harcot állította, az ő szemükben vitán felül állt, hogy a lángtenger nem jelent mást, mint a sarokba szorított, polgárháborút kirobbantani kívánó kommunisták hatalomátvételi kísérletét.
Hermann Göring ügyvezető porosz belügyminiszterként ezután rendelettel betiltotta a kommunista sajtót, bezáratta a párt irodáit, és utasítást adott vezetőségének letartóztatására. Paradox módon erre egy eredetileg éppen a nemzetiszocialista térnyerés ellen kidolgozott, de csak 1933. február 4-én életbe léptetett elnöki rendelet szolgáltatott jogalapot. A weimari köztársaság alkotmánya lehetővé tette, hogy az elnök rendkívüli helyzetben a birodalmi gyűlést megkerülve kormányozzon. (Ebből a tapasztalatból eredeztethető, hogy a német és ezen az áttételen keresztül a mai magyar alkotmányban igen gyenge köztársasági elnök és erős kancellár/miniszterelnök szerepel.)
Az eredetileg a randalírozó pártrohamcsapatok ellen kidolgozott rendelet alapján a közrend védelmére hivatkozva a belügyminiszter jelentősen korlátozta a polgári szabadságjogokat, többek között a sajtó- és a gyülekezési szabadságot. Még a gyújtogatás napján kihirdették a birodalmi elnök újabb, „a nép és az állam védelme érdekében” hozott rendeletét. Amelyet később maguk a nemzetiszocialisták neveztek a harmadik birodalom alkotmányának. Eszerint az „államot veszélyeztető kommunista erőszakcselekmények elhárítása érdekében” lehetővé vált a polgári szabadságjogok felfüggesztése, a küszöbönálló választásokon induló, a hatalom szempontjából nemkívánatos jelöltek úgynevezett védőőrizetbe vétele, a tényleges vagy állítólagosan veszélyt jelentő egyesületek, szervezetek feloszlatása. A több ezer letartóztatottat az ekkoriban felállított koncentrációs táborokba szállították.
Mindjárt az első napokban letartóztatták a birodalmi gyűlés szinte teljes kommunista frakcióját. Ernst Torgler, a képviselőcsoport vezetője önként jelentkezett, hogy ártatlanságáról meggyőzze a hatóságokat. (Torgler sorsa később igen kalandosan alakult, hiszen a harmincas évek közepétől a Gestapónak dolgozott, majd a Szovjetunió elleni támadást követően Goebbels bolsevistaellenes propagandagépezetének vezető szakértőjeként bántatlanul átvészelte a világháborút.)
A február 28-án hozott rendelet előrevetítette a tartományok belügyi jogainak csorbítását, s lehetőséget adott a birodalmi kormánynak az erőltetett központosításra. Mivel Marinus van der Lubbe vallomásában utalt a szociáldemokratákhoz fűződő kapcsolataira, az SPD lapjait is betiltották, sőt alig hat nappal a választások előtt két hétre eltávolíttatták plakátjaikat is.
Március 5-én a nemzetiszocialisták mégsem szereztek abszolút többséget, kénytelenek voltak megelégedni 43,9 százalékos, 288 mandátumot jelentő eredménnyel. A Reichstag március 8-i alakuló ülésén a február 28-i rendeletre hivatkozva érvénytelenítették a 81 kommunista képviselő megválasztását, s ezzel a lépéssel már megvolt az NSDAP, a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt többsége az 566 fősre zsugorodott parlamentben. Kormányzásuk kezdeti szakaszában az alkotmányosságnak legalább a látszatát megőrizni kívánó nemzetiszocialistáknak a parlament jogait radikálisan korlátozó úgynevezett felhatalmazási törvény elfogadásához azonban kétharmados többségre volt szükségük. (A polgárháborús viszonyok között született weimari köztársaság alkotmánya lehetővé tette, hogy világos időbeli korlátok között a végrehajtó hatalom gyakorolja a törvényhozási jogosítványokat is. Friedrich Ebert, az első köztársasági elnök hivatali idejének csaknem felében így kormányoztak a sűrűn váltakozó kabinetek.) Jórészt a Reichstag felgyújtása által szimbolizált polgárháborús hangulat következtében március 23-án a képviselők – az egyhangúlag nemmel szavazó szociáldemokraták kivételével – elfogadták A nép és a birodalom szükséghelyzetének felszámolásáról néven meghozott, a parlamentarizmust lényegében felszámoló törvényt.
A jogállamiság alapelvének lábbal tiprását jelentette a március 29-én visszaható hatállyal elfogadott lex Van der Lubbe, amely lehetővé tette a Reichstag felgyújtásával vádolt személy kivégzését. (Addig a birodalom területén a gyújtogatást nem lehetett halállal sújtani.) Az immár megerősödött nemzetiszocialista hatalom megkísérelte, hogy egy látványos kirakatperrel tőkét kovácsoljon a gyújtogatásból, és igazolja a diktatúra bevezetését. Mivel állambiztonsági kérdéseket is érintett az ügy, ezért annak tárgyalása szeptember 23-án a legfelsőbb bíróságnak számító lipcsei birodalmi bíróságon kezdődött Marinus van der Lubbe, illetve feltételezett felbujtói, Ernst Torgler és három, az internacionálé megbízásából Németországban tartózkodó bolgár kommunista, Georgi Dimitrov, Blagoj Popov és Vaszil Tanev ellen. Annak ellenére, hogy a berlini kormány erőteljes nyomást gyakorolt a bíróságra, még léteztek a jogállamiság maradványai, ezért 1933. december 23-án a bíróság Van der Lubbén kívül minden vádlottat felmentett. Pedig a tárgyalásra tanúként megidéztették magukat olyan nemzetiszocialista nagyságok is, mint Hermann Göring és Josef Goebbels is. Marinus van der Lubbe esetében a bíróság bizonyítottnak látta a bűnösséget, őt tehát 1934. január 10-én nyaktilóval kivégezték.
A Német Szövetségi Köztársaság bíróságai 1967 óta többször is kísérletet tettek a Van der Lubbe-ügy tisztázására. Végül 2008 januárjában azzal az indoklással helyzeték végleg hatályon kívül a halálos ítéletet, hogy a nemzetiszocialista jogtiprásra alapozták.
Máig lezáratlan a német történetírásban a Reichstag felgyújtásáról zajló, immár háromnegyed évszázados vita, máig nem sikerült egyik tábornak sem előállnia az összes nyitott kérdést megválaszoló elmélettel. Az már a lipcsei tárgyalásra készített vizsgálati anyagokból is kiderült: kétségek merültek fel azzal a változattal szemben, hogy a bűncselekményt a korlátozott fizikai és szellemi képességekkel rendelkező Van der Lubbe egyedül hajtotta végre. A nemzetiszocialista hatalomnak, amint az Lipcsében nyilvánvalóvá vált, nem sikerült bizonyítania a kommunista összeesküvés tényét sem. Számos történész szerint az a tény, hogy a kommunisták jelentősebb ellenállás nélkül hagyták letartóztatni magukat – csak Berlinben az első napokban közel kétezer főt vettek őrizetbe –, cáfolja a fegyveres felkelés előkészületének tézisét. Goebbels egyes későbbi megnyilatkozásai szerint ő maga is kételkedett a hivatalos változatban. Csakhogy ez az érv ugyanúgy cáfolja a másik, elsősorban a baloldali sajtóban, majd a világháború után a szovjet befolyási övezetben terjesztett változatot, miszerint a nemzetiszocialisták álltak a gyújtogatás mögött. Akik állítólag így kívánták előkészíteni a hatalomátvételüket, megőrizve a törvényesség látszatát. E változat hívei többek között az elkövető(k) kiváló helyismeretével érvelnek, jelezve, hogy Hermann Göringnek, a birodalmi gyűlés elnökének lehetett rá alkalma, hogy a gyújtogatókat észrevétlenül a Reichstagba csempéssze. Ezt a feltételezést annak ellenére sem sikerült (máig sem) bizonyítani, hogy 1945 után a kutatásokat döntően ebben az irányban folytatták.
Éppen ezért a német történészek többsége, elismerve az értékeléssel szemben létező jogos kétségeket, máig magányos, a politikai valóságot alapjaiban hibásan értékelő elkövetőt lát Van der Lubbéban. Akinek tette kapóra jött a totális hatalom megragadására készülő nemzetiszocialistáknak. Így lehetővé vált számukra, hogy kihasználják a polgárháború rémétől megrettent társadalom bénultságát, s a törvényesség látszatát megőrizve vehessék át a hatalmat.
Nem véletlen, hogy az 1933. év első hónapjaiban történtek, a demokrácia lassan, lépésenként történő felszámolásának tanulságai máig meghatározzák a német és az európai közgondolkodást. Egyben magyarázzák azt az éberségünket, ahogyan a szabadságjogok korlátozására reagálunk, még akkor is, ha az bizonyos esetekben, például a terrorizmus elleni küzdelem okán, talán érthetőnek tűnik.
origo.hu
Szentkirályi Alexandra levelet írt Lázár Jánosnak
