Az egészséges Chris Rea

Klementisz Réka
2008. 03. 09. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Egy valamire való buleszenésznek legyen legalább két megcsalt exfelesége, minden városban szeretője, elnyűhetetlen sármja, síró gitárja, reggelente tömény szeszszel gargarizáljon, priccsen aludjon, bőrgatyában, rolók mögött, s onnan pöccintse a csikkeket örök démona, a másnap két vérvörös szeme közé; a sztereotípia szerint. Mert a kemény fősodorból, ahol Johnny Cashtől, Stevie Rayen át Joe Cockerig erősen tarolt a rock and roll, akadt azért, aki kimaradt, s akit a zenetörténet blueselőadóként a nagyok között mégis számon tart. Chris Rea a hetvenes évek második felében, éppen harminc éve robbant be a köztudatba, és sohasem szedálta magát roncsra a „rockbiznisz” miatt, talpon maradt. Talán mert nem akart mindenáron belehalni a rock and rollba – zenélni akart. Kezdettől a blues napfényes oldalán járt, country és folk alapokra, rythm and bluesra ültette a slide gitárt, hogy beszéljen helyette, ő meg csendben, inkább mellesleg, alatta, bariton-blues énekhangján. Első szólószámát, a Foolt 1978-ban rögtön az év legjobb dalának járó Grammy-díjra jelölték, aztán pechére jött a punk korszak, és Anglia évekig nem vágyott andalogni, inkább zúzta a gitárokat a Sex Pistolsszal. A nyolcvanas évek döccenősebb félsikerei után Anglia első számú ír–olasz gitárosa kicsit rockosabbra hangolta a gitárt, csavart egyet sármos imidzsén, az 1989-es Road to Hell-lel visszatért, sőt, egyetlen albummal letett az asztalra egy egész életpályára szóló eszenciát.
A lemez minden száma sikerlistás lett, Chris Rea körbeturnézta vele a világot, a kritika a mennybe emelte. Magasra tette a lécet, nem kellett keresnie, mi van felette – a klasszis státushoz elég volt, hogy a kilencvenes évek további sikerlemezeivel, az Auberge-zsel, az Espresso Logickal, vagy a The Blue Caféval szépen megfejelte. Közel harmincmillió lemezt eladott már, elkényelmesedhetett volna a rockbiznisz csúcsán, amikor 2001-ben súlyos beteg lett, s milyen cinikus a sors; új életre lelve, felépülve talált csak magára igazán.
Megfogadta, ha újra gitárt foghat, visszatér a blueshoz, és hátat fordít az eladási számokban mért sikerekért teperő biznisznek. Így lett. Chris Rea a 2002-es Stony Roaddal, vagy már saját kiadója, a JazzeeBlue gondozásában megjelent dzsessz-blues albumaival, a Blues Streettel, és a The Blue Jukeboxszal lett az, aki – ha a kiadók nyomása a poposabb hangzás felé nem tereli – a slágeresre csiszolt örökzöldek alatt valójában mindig is volt; klasszis blueszenész, megalkuvások nélkül. Bár 2006-ban elhatározta, inkább az egészségét óvja, befejezi, úgy tűnik, csak nem tette még el a gitárját a tokba. Egy rendhagyó, mégis sikeres kiadványcsomag, a Blue Guitars után tavaly decemberben The Return of the Fabulous Hofner Blue Notes címmel újabb retroízű bluesözönnel jelentkezett. Turné is lett belőle, persze, a nagy példakép, BB King előtt tisztelegve, most végre úgy, ahogy mindig szerette volna: a biznisz szorítása nélkül, csak a bluesért, két óra tiszta zenével, egy szál gitárral, és néhány zenész cimborával. Chris Rea két évvel legutóbbi budapesti koncertje után, éppen egy nappal ötvenhetedik születésnapja előtt, március 3-án fél nyolctól a Papp László Budapest Sportarénában lép fel.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.