Egy valamire való buleszenésznek legyen legalább két megcsalt exfelesége, minden városban szeretője, elnyűhetetlen sármja, síró gitárja, reggelente tömény szeszszel gargarizáljon, priccsen aludjon, bőrgatyában, rolók mögött, s onnan pöccintse a csikkeket örök démona, a másnap két vérvörös szeme közé; a sztereotípia szerint. Mert a kemény fősodorból, ahol Johnny Cashtől, Stevie Rayen át Joe Cockerig erősen tarolt a rock and roll, akadt azért, aki kimaradt, s akit a zenetörténet blueselőadóként a nagyok között mégis számon tart. Chris Rea a hetvenes évek második felében, éppen harminc éve robbant be a köztudatba, és sohasem szedálta magát roncsra a „rockbiznisz” miatt, talpon maradt. Talán mert nem akart mindenáron belehalni a rock and rollba – zenélni akart. Kezdettől a blues napfényes oldalán járt, country és folk alapokra, rythm and bluesra ültette a slide gitárt, hogy beszéljen helyette, ő meg csendben, inkább mellesleg, alatta, bariton-blues énekhangján. Első szólószámát, a Foolt 1978-ban rögtön az év legjobb dalának járó Grammy-díjra jelölték, aztán pechére jött a punk korszak, és Anglia évekig nem vágyott andalogni, inkább zúzta a gitárokat a Sex Pistolsszal. A nyolcvanas évek döccenősebb félsikerei után Anglia első számú ír–olasz gitárosa kicsit rockosabbra hangolta a gitárt, csavart egyet sármos imidzsén, az 1989-es Road to Hell-lel visszatért, sőt, egyetlen albummal letett az asztalra egy egész életpályára szóló eszenciát.
A lemez minden száma sikerlistás lett, Chris Rea körbeturnézta vele a világot, a kritika a mennybe emelte. Magasra tette a lécet, nem kellett keresnie, mi van felette – a klasszis státushoz elég volt, hogy a kilencvenes évek további sikerlemezeivel, az Auberge-zsel, az Espresso Logickal, vagy a The Blue Caféval szépen megfejelte. Közel harmincmillió lemezt eladott már, elkényelmesedhetett volna a rockbiznisz csúcsán, amikor 2001-ben súlyos beteg lett, s milyen cinikus a sors; új életre lelve, felépülve talált csak magára igazán.
Megfogadta, ha újra gitárt foghat, visszatér a blueshoz, és hátat fordít az eladási számokban mért sikerekért teperő biznisznek. Így lett. Chris Rea a 2002-es Stony Roaddal, vagy már saját kiadója, a JazzeeBlue gondozásában megjelent dzsessz-blues albumaival, a Blues Streettel, és a The Blue Jukeboxszal lett az, aki – ha a kiadók nyomása a poposabb hangzás felé nem tereli – a slágeresre csiszolt örökzöldek alatt valójában mindig is volt; klasszis blueszenész, megalkuvások nélkül. Bár 2006-ban elhatározta, inkább az egészségét óvja, befejezi, úgy tűnik, csak nem tette még el a gitárját a tokba. Egy rendhagyó, mégis sikeres kiadványcsomag, a Blue Guitars után tavaly decemberben The Return of the Fabulous Hofner Blue Notes címmel újabb retroízű bluesözönnel jelentkezett. Turné is lett belőle, persze, a nagy példakép, BB King előtt tisztelegve, most végre úgy, ahogy mindig szerette volna: a biznisz szorítása nélkül, csak a bluesért, két óra tiszta zenével, egy szál gitárral, és néhány zenész cimborával. Chris Rea két évvel legutóbbi budapesti koncertje után, éppen egy nappal ötvenhetedik születésnapja előtt, március 3-án fél nyolctól a Papp László Budapest Sportarénában lép fel.
Jelentkezett a kormányülésről Orbán Viktor
