Írnek születni talán még annál is rázósabb és kacifántosabb ügy, mint magyarnak születni. Fonák kiváltság, bődületes móka, huncut csapás – és életfogytiglani alkalom Guinness-szel locsolgatott trécselésekre, az angolok szapulására, persze ízes angolsággal, mert ellenségei nyelvében él a nemzet… Istencsapásának azonban nem nevezhetjük, mert ahogy az írek mondják, Isten semmilyen közösséget sem vállal Írországgal, teremtéséhez nincs köze, az írek szigete „csak úgy kipottyant az égből”.
Oscar Wilde-ot, „Vad Oszkárt” az a kiváltságos csapás érte, hogy újarisztokrata ír családból – lovaggá ütött orvos apa és népszerű írónő anya gyermekeként – 1854-ben Dublinban született; 1900-ban halt meg Párizsban. Ahogy írta magáról: írnek született, hajlamai szerint francia volt, és az angolok arra ítélték, hogy Shakespeare nyelvét beszélje. Szülei a nevek egész füzérét aggatták a kis Oszkárra, akiből a XIX. század végi viktoriánus Anglia híres-hírhedt különce, dendije, l’art pour l’art esztétája, költője, színmű-, tanulmány-, regény- és meseírója, főként pedig botrányhőse lett. „1897 márciusának első napjaiban tagadhatatlanul ő volt az angol irodalom egyik vezéralakja”, írta róla egy rosszmájú kritikusa, fittyet hányva a mester szentenciájára, miszerint „a kritikus legfőbb kötelessége, hogy mindig és mindenről fogja be a száját”.
– Eleinte Oscar Fingal O’Flahertie Wills Wilde volt a nevem – mesélte nemegyszer. – Kettő kivételével mind az öt nevet kidobtam a homokzsákból. Hamarosan még egy névtől megszabadulok, utána már csak úgy fognak emlegetni az emberek: „a Wilde” („a Vad”) vagy „az Oszkár” – és igaza lett: Shakespeare-t leszámítva ma „a Vad” a legnépszerűbb angol szerző szerte a világon. Ahogy remélte is, holtában sok-sok új barátra tett szert. Szellemét sűrűn megidézik, szellemességei a legváratlanabb helyeken és alkalmakkor kísértenek, az angol nyelvkönyvekben a makulátlan angolság gyöngyszemeiként szerepelnek a meséi. Mestere volt az ékesszólásnak, és minden elképzelhető témáról tudott valami metszően szellemeset, olykor mélyenszántóan okosat vagy legalábbis valami elképesztőt mondani. „Mi, írek a ragyogó kudarcok népe vagyunk, de a görögök óta mi vagyunk a legjobb társalgók.”
Egész életében csillapíthatatlanul szomjúhozta mások figyelmét. Egy ízben azt mondta egy oxfordi diáktársának:
– Így vagy úgy híres leszek, vagy ha nem híres, hát hírhedt.
Wilde a kamaszos önimádat torreádora, a narcizmus matadorja volt. Életének és műveinek az volt a lényege, hogy színre vitte Oscar Wilde-ot: „Hé, emberek, én vagyok Oscar Wilde!” Mindennél jobban szerette volna, hogy komolyan vegyék, és mindent megtett, hogy ne vegyék komolyan. Lángelméjét az életébe (no meg a tündöklő sziporkáiba) fektette, műveibe „csak a tehetségét”. George Bernard Shaw azt mondta róla, hogy „ő volt korának legjobb társalgója – vagy talán minden idők legjobb társalgója”. Párbeszédbe elegyedni vele olyan volt, mint Cyrano de Bergerackal párbajozni vagy Papp Lacival bunyózni.
Kendőzetlenül, szinte hivalkodva vitte nyilvánosság elé fiatal fiúk iránti „szexuális elfogultságát”, emiatt – „bűnös illetlenség” vádjával – perbe fogták és két év kényszermunkára ítélték: kócot kellett tépnie foszlott hajókötelekből. „Nemi irányultsága” ma aligha számítana véteknek, legföljebb az, hogy társadalmi helyzetével visszaélve kényszerített fiatal fiúkat „szexuális szolgáltatásokra”.
A börtön sokat ártott az egészségének, anyagilag is tönkrement bele, felnőttebbé azonban nem tette, már csak azért sem, mert Oscar eszménye az örök fiatalság volt: „Éretlennek lenni annyi, mint tökéletesnek lenni.” Esze ágában sem volt „megjavulni”. „A hazafi, akit börtönbe vetnek, mert szereti hazáját, bizony szereti a hazáját, és a költő, akit börtönbe vetnek, mert a fiúkat szereti, bizony szereti a fiúkat. Megváltoztatnom az életemet azt jelentette volna, hogy elismerem: az égi szerelem nemtelen. De én nemesnek tartom, nemesebbnek a szerelem egyéb formáinál.”
Kiszabadulása után három és fél évig élt még, kiátkozottan, álnéven, önkéntes emigrációba vonulva, meglehetős nyomorúságban. Nyugat-Európában téblábolt, egyszer Magyarországra is el akart utazni, „de nem találta meg a térképen” (azt hitte, valahol Nyasszaföld és Patagónia között keresendő). Zarándokútja végén Párizsban kötött ki. Az előkelő angol szalonok egykori hőse kávéházakban vedelte az abszintot, régi barátaitól és új ismerőseitől tarhálva egy-két frankokat. Volt annyira ír, hogy élete végén katolizáljon. De azért utolsó pillanatáig megmaradt polgárpukkasztó fenegyereknek, aki a halálos ágyán is pezsgőt kortyolgat.
Minden idők egyik legszellemesebb emberéhez, a csípős ír humor géniuszához, aki alig nyitotta ki úgy a száját, hogy ne jött volna ki rajta valami pompás élc, nagyon is illett, hogy egy halhatatlan sziporkával távozzon az élők sorából. A legenda szerint így is történt.
„A Vad” utolsó szavai többféle változatban maradtak ránk. Néhányan úgy tudják, hogy miközben azon marakodtak körülötte a hitelezői, hogy kinek mennyivel tartozik, Oscar kinyilatkoztatta:
– Akárcsak éltemben, holtomban is továbbnyújtózkodom, mint ameddig a takaróm ér.
Ezt csakugyan mondta, de napokkal a halála előtt. Mások másként tudják:
– Ez a tapéta a halálom. Vagy a tapéta, vagy én – szólt a kényes ízlésű egykori világfi, és távozott az örökkévalóságba. Jóval a halála előtt egy látogatójának csakugyan panaszkodott ötödrangú párizsi hotelszobájának tapétájáról:
– A tapéta meg én halálos viadalban állunk egymással. Vagy nekem, vagy neki, de egyikünknek mennie kell.
Robert Ross, Oscar jó barátja végig ott volt a haldokló mellett. Az ő tanúságtétele szerint Wilde néhány órán keresztül öntudatlan kábultságban feküdt. Egyszer csak megmozdult, fölemelte a fejét, és körülnézett.
– Átok reá, aki idézi a mondásaimat, vagy tárcát mer írni rólam a Magyar Nemzet Magazinjába! – mormogta, aztán hátrahanyatlott, és kiszenvedett.
Keresztrejtvény
Napi sudoku
