Soha a betegség kultúrtörténeti szerepe rendkívül jelentős, magával a pestissel kapcsolatban rengeteg kérdőjel maradt mind a mai napig. A közelmúltban ausztrál genetikusok harminckét országból származó házi patkány örökítőanyagának vizsgálata alapján hat csoportot különböztettek meg. E csoportok ősei Indiából, Kelet-Ázsiából, a Himalája vidékéről, Thaiföldről, a Mekong folyó deltavidékéről és Indonéziából származnak. A patkányok elterjedése révén rekonstruálni lehet e térségek nagy ókori kereskedelmi útvonalait is. A felfedezés egyik jelentősége, hogy a különféle patkányvérvonalak képviselőinek elterjedése más-más betegségek, járványok felerősödését eredményezte. Ezek közül a legjelentősebb a patkányok bundájában megbúvó bolhákkal terjesztett pestis volt. Amint Horányi Ildikó, a Démoni ragály: a pestis című kiállítás rendezője kérdésünkre elmondta, a járvány XIX. századi visszaszorulása is a patkányalfajok megváltozásának volt köszönhető: a pestist terjesztő bolhák elsősorban a házi patkány (Rattus rattus) bundájában tenyésztek, ám ezt az alfajt kiszorította az agresszívabb vándorpatkány (Rattus norvegicus), amelyik azonban már kevésbé alkalmas gazdaállat a pestisbolhák számára.
A járványokért felelős baktérium, amelyet Yersin és Kitasato fedezett fel 1894-ben, rendkívül ellenálló, csupán a napfényre, hőre és bizonyos fertőtlenítőszerekre érzékeny. Könnyen elszaporodik a rágcsálók vérében, majd elpusztítja a gazdaállatot is.
Bár számtalan kérdés van még a betegséggel kapcsolatban, a feljegyzések alapján úgy tűnik, három nagy hullámban pusztított a ragály. Az ismert adatok szerint a pestis először 542-ben érte el Európát, és a lakosság negyede esett áldozatul a járványnak. Sokkal nagyobb veszteséget követelt a XIV. századi fekete halál, s valószínűleg ennek a hullámnak lett a legtöbb maradandó következménye. Már a kór terjedése is legendákba vész, de a történetben a bosszú motívuma erkölcsi tanulságokat tartogat. A baktérium évszázadokon keresztül zavartalanul és meglehetősen izoláltan tenyészett a Közép-Ázsia ritkán lakott vidékein, elsősorban a nagy tavak környékén élő rágcsálókban. Valamilyen környezeti katasztrófa – egyesek szerint rendkívüli szárazság, mások úgy vélik, földrengés – miatt a patkányok 1338-ban vándorolni kezdtek, és a betegség hamarosan Kínában, Indiában, Egyiptomban és Kis-Ázsiában is megjelent, néhány év leforgása alatt már a Krím félszigeten szedte áldozatait.
A betegség Gabriel de Mussis krónikája szerint szabályos biológiai fegyverként érte el Európát. A Krím félszigeten ugyanis élénk kereskedelem zajlott, ám az itáliai kalmárok és a helyi mozlimok között előbb nézeteltérés támadt, majd ennek nyomán kisebb-nagyobb csetepaték törtek ki. A mozlimok elmenekültek ugyan, de nem adták fel pozícióikat, hanem segítséget kértek a mongol fejedelemtől. A tatár seregek körülfogták Kaffa városát, és szabályos ostromba kezdtek, amikor kitört a pestis. A járvány a zsúfoltság és a rossz higiéné miatt rendkívül gyors lefolyású volt, és a betegségtől elgyengült ostromlók kénytelenek voltak dolgavégezetlenül visszavonulni. Mielőtt azonban elvontatták volna a faltöréshez felállított ostromgépeket, bosszúból nem köveket, hanem a pestisben meghalt tatár katonák tetemeit lőtték át a falakon, így a védők egész hullahegyeket találtak falaikon belül. A betegség azonnal megfertőzte Kaffa védőit, és a kereskedők minél gyorsabban igyekeztek elmenekülni a szörnyűségek elől. Szicíliában állítólag csak a kötelet vetették ki, a fertőzöttek itt sem szállhattak partra, ám a patkányok a szárazföldre másztak a hajóköteleken. Gabriel de Mussis leírásának hitelességét néhányan kétségbe vonják, ugyanis más források szerint Genovából és Velencéből indult el az európai pandémia. A lakosság harmada, körülbelül 30 millió ember esett áldozatul.
Természetesen Magyarországot is elérte a kór, méghozzá túlságosan gyorsan: 1347 májusában Nagy Lajos csapatokat küldött Itáliába, és novemberben maga a király is útra kelt Nápolyba, hogy bosszút álljon öccse, András herceg haláláért, és megszerezze a királyi címet. Vállalkozása nem eredményezett tartós sikert, bár rövid időre felvette a Szicília és Jeruzsálem királya címet. A katonák azonban behurcolták az országba a kórt, és ettől kezdve egészen a XIX. századig 30–50 éves rendszerességgel felütötte fejét a járvány, nem kímélve gazdagot és szegényt, szabad rendűt vagy szolgát.
Azazhogy talán ez a járványok idején kialakult képzet – amely bizonyos szempontból a demokratikus gondolkodás „előfutárának” tekinthető – mégsem egészen így van. Veszélyeztetettebbek voltak a túlzsúfolt városokban élők. Egy londoni pestistemető vizsgálata során Sharon DeWitte, az Albanyi Egyetem antropológusa és James Wood, a Pennsylvaniai Állami Egyetem professzora arra a következtetésre jutott, hogy a betegség nem sújtott mindenkit egyformán, a járványban elhunytak többsége a fertőződés előtt sem volt egészséges: a fogak és a csontok tulajdonságaiból alultápláltságra, hiánybetegségekre és korábbi fertőzésekre lehet következtetni. A túlélők közül sokan, a teljes elszigetelődésnek köszönhetően, vidéki, erdei magányban meghúzódva kerülték el a halált. Annak, aki megtehette, és hosszabb-rövidebb időre távol költözött embertársaitól, nagyobb esélye lett az életben maradásra. Ugyanakkor a járványügyi rendszabályok igyekeztek akadályozni a lakóhely elhagyását, hogy gátat vessenek a betegség terjedésének. A városokat lezárták, a betegséggel fertőzött házak ajtaját lepecsételték, elfalazták, hogy a falakon belül tartsák a ragályt. Így aki bent szorult, azt lényegében biztos halálra ítélték, de úgy gondolták, hogy a betegség is bent marad az épületben. Persze a patkányok szabadon vándorolhattak, és szállították a kórokozókat hordozó bolhákat. Eredmény tehát kevés volt, viszont aki egy lepecsételt pestises házban rekedt, tehetetlenül a betegséggel szemben, mindent elkövetett, hogy szabaduljon a végtől. Sokan az ablakokon ugráltak ki félelmükben, mások az őrök megvesztegetésével igyekeztek elmenekülni. Szörnyű tömegpszichózis uralkodott el a társadalmon, amely erős világvégevárással társult. Ekkor tűntek fel Európa útjain a flagellánsok, akik kemény böjttel, önostorozással akarták kiesdekelni az isteni irgalmat. Eleinte Róma is támogatta mozgalmukat, Itáliában püspökök, papok is a vezeklők közé álltak, ám nem sokkal a járvány kitörése után, 1349-ben olyan visszaélések történtek, amelyek miatt VI. Kelemen pápa elítélte a flagellánsok mozgalmát. A pápai ítélet, majd a konstanzi zsinat (1417) határozott tiltása ellenére a mozgalom még hosszú évszázadokon keresztül fel-felbukkant; Magyarországon még 1813-ban is előfordult, hogy Nagyboldogasszony ünnepének vigíliáján a hívek magukat korbácsolva vonultak a körmenetben.
VI. Kelemen pápa (1291–1352) Avignonból hasztalan igyekezett megfékezni a járványt. Orvosai előre jelezték, hogy közeledik a fekete halál, ám megoldást nem sikerült találniuk a kór elkerülésére. Maga a pápa orvosa is megbetegedett, ám csodával határos módon, önmagát gyógyítva túlélte a kórt. Eljárásának lényege a köpölyözés volt: forróra hevített kupákat rakott a kelésekre, hogy kihúzzák belőle a bajt. A pápa állítólag úgy menekült meg a pusztulástól, hogy orvosai tanácsára hatalmas tüzet raktak köré, és napokig táplálták a lángokat. Ha így volt, a bolhák bizonyára elkerülték a nagy hőséget.
Hatékony gyógyszeres megoldás nem volt az antibiotikumok felfedezéséig, ugyanakkor az orvosok évszázadokon keresztül alkalmaztak különféle eljárásokat, többnyire sikertelenül. A gyógyszerek gyakran költségesek voltak, a segíteni akarók sok mindent ajánlottak az arany- és gyémántportól kezdve az egyszarvú reszelt szarváig. Kérdéses persze, hogy a feljegyzésekben szereplő nagy járványok minden esetben pestist jelentettek-e.
A Liverpooli Egyetem két járványkutatója néhány évvel ezelőtt publikálta azt a feltételezését, hogy a betegség terjedési mintája inkább emlékeztet az ebolavíruséra, mint a pestisére. Ez persze feltételezés. Ami biztos, hogy a betegségtől való félelem átformálta az európai emberek gondolkodását. Nemcsak a hit megerősödése volt jellemző, hanem megjelent az egyháztól való elfordulás és a fennálló társadalmi rend mind hangosabb bírálata is. Sokan irracionális megoldásokat kerestek a járvány leküzdésére, Európa-szerte felerősödött az antiszemitizmus, mivel a zsidókat tették felelőssé a pusztulásért.
Különleges helyi megnyilvánulási formája volt a pestissel kapcsolatos hiedelmeknek az elsősorban szlavóniai, bánáti és dél-erdélyi falvakban elterjedt s a XVIII. század elején erőteljesebben fellángoló szláv és román vámpírhit, amelyet Augustin Calmet francia bencés szerzetes értekezéséből Nyugat-Európában is jól ismertek. Az eredetileg a kór terjesztésével nem feltétlenül összekapcsolódó hiedelem szerint a sírjukból éjszaka felkelő és az elevenek vérét szívó halottak felelősek a betegségért, ám garázdálkodásuk ellen tenni nemigen lehet. A babonás megoldási javaslat viszont épphogy nem segítette a járvány izolálását, hiszen a halottak kiásása és szívük átszúrása további súlyos fertőzésveszéllyel járt.
Nagyobb baj, hogy évszázadokon keresztül nemcsak a babonás félelem szülte elgondolások, hanem maga az orvostudomány is csak sötétben tapogatózott. Igaz, az egyik korabeli megelőzési módszer, a füstölés, különösen, ha nagy tűzrakással járt együtt, elpusztíthatta a bolhákat, viszont meggyorsíthatta a tüdőpestissel fertőzöttek halálát is. Hasonló a helyzet a járványorvosok csőrszerű maszkjába tett erős illatszerekkel is: talán a bolhák egy része csakugyan idegenkedik az erős illatoktól, ez azonban önmagában kevés a fertőzéstől való megmenekedéshez. Nem beszélve arról a tényről, hogy a baktérium a hordozó bolhák nélkül is képes életben maradni a fertőzött területeken, illetve emberről emberre is terjed.
Viszont a járványnak alighanem szerepe volt a nemzeti nyelvű felvilágosító orvosi irodalom kialakulásában. A sok száz fennmaradt pestistanulmány közül számos íródott nemzeti nyelven, és jó néhány latinul született munkát fordítottak le, hogy minél több ember nyerjen védelmet a könyvek, tanulmányok tanácsai által. Noha a tanácsok jelentős része hatástalan volt, a népnevelő munkák révén az anyanyelvi orvosi nyelv kialakulásában tagadhatatlanul jelentős szerepet játszott az évszázadokon keresztül rettegett, mind a mai napig pusztító betegség.
