Étlap

A Szabadság, szerelem, az S. O. S., szerelem! és a Kilenc és fél randi főszereplője, Fenyő Iván nem késik az interjúról. Az Amerikát megjárt színész, aki az Oscar-díjas Sam Mendesszel dolgozott, az egyik pillanatban szelíd ember benyomását kelti, a másikban elszánt vagány.

Új filmjének népszerűsítése miatt állandóan úton van. Hová megy legközelebb?
– Mórahalomra, most magáncélból. De nem csak az utazásaim akadályoztak meg abban, hogy előbb találkozzunk. Nehezen mondtam igent a felkérésre, mert aki jobboldali újságnak nyilatkozik, azt a mai világban sajnálatos módon hajlamosak jobboldalinak bélyegezni az emberek. Persze ha erősen baloldali sajtóorgánum kér fel, ugyanígy vacilláltam volna. Ebben az ügyben legtöbbször szűk látókörűek az emberek. Én pedig nem szeretnék állást foglalni semelyik oldal mellett. Fontos, hogy legalább a művészek ne osszák ketté az országot vagy önmagukat. Tehát a találkozásunkat precedensértékűnek tartom.
– Amerikában nincs két oldal?
– Nem válaszolok, nem megyek bele semmilyen politikai színezetű kérdés taglalásába. Egy művésznek nem ez a feladata. Úgy gondolom, a művész, így a színész is maradjon távol a politikától. Emberekkel foglalkozzon, segítsen rajtuk, és áttételesen az országon. Emberekről beszéljen embereknek!
– Máté Gábor és Horvai István osztályában végzett 2003-ban. Egyszer azt mondta a tanulóéveiről, arra voltak jók, hogy kapcsolatba lépjen önmagával.
– Nagyon fontos, hogy megtudjuk, kik vagyunk valójában. Akkor mozdulhatunk el akármilyen irányban, akkor tudjuk megformálni a figurát, ha középen ott vagyunk mi magunk. A színészet alapja az önismeret. A szerepek is arra jók, hogy közelebb vigyenek saját lényegünkhöz.
– Amerikával kapcsolatban nyilatkozta, hogy fiúként ment ki, férfiként jött vissza. Mi történt a Sam Mendes rendezte Bőrnyakúak forgatása alatt? (A film egy Irakot megjárt amerikai katona nagy sikerű regénye alapján készült – K. E.)
– Olyan élményeket szereztem, amilyeneket itthon addig nem. Az a filmes világ profi. A szerep eljátszása előtt igazi kiképzésen vettem részt egy sivatagban, valódi fegyverekkel kerültem kapcsolatba. Idegen nyelven kellett kommunikálnom. És fél évig távol voltam a barátaimtól, a szerelmemtől, a családomtól. Addig soha nem voltam ennyi ideig távol. Borzasztó nehéz volt.
– Mi volt benne a legnehezebb?
– Nincs ilyen. Az más világ. Minden nehéz volt.
– Úgy tudom, először gúnyolták is. „Pinco!”, mondták. Ami azt jelenti a szlengben, hogy komcsi.
– Igen, és ezzel vérig sértettek. Aztán elkezdtem beszélni, és végül minden a helyére került. A kigyúrt, kemény csávóknak lazán megmondtam, amit akartam. Erős vagyok, nem hagyom lenyomni magamat. Küzdő típus vagyok.
– Sam Mendes kellett ahhoz, hogy felfedezzék itthon?
– Persze, hozzájárult, de nincs ezzel baj. A világ ilyen.
– Kapott már újabb szerepajánlatot?
– Még nem. De minden megy a maga útján, semmi sem véletlen. Olyan ez, mint egy hólabda, amely mindent maga alá gyűr, miközben egyre nő. Felszedegeti az újabb és újabb lehetőségeket.
– Soha nem félt, hogy megáll az a bizonyos hólabda?
– Nem féltem. Még ha leállna, az is természetes volna. A leállás sem rossz, azzal is számolni kell. Biztos, hogy lesznek hosszabb-rövidebb szünetek, de ettől nem kell félni. Tudom, a színészek legtöbbje fél, hogy majd nem keresik. Hogy nem kap több szerepet, ezért inkább elvállal mindent, magához méltatlan szerepeket is, és aztán sokan panaszkodnak a színészbüfében, hogy „harminc estéből huszonötöt játszom”. Közben meg rosszul érzik magukat, mert a szerepek nem az igaziak, és mégis minden idejüket lefoglalják. Nincs idejük élni. Ezért szerződnek társulatokhoz is. Hogy biztonságban tudják magukat. Pedig nem feltétlenül a biztosra kell menni. Meg ha nyugaton élnének, nem tudnának hová szerződni, hiszen ott két-három államilag támogatott társulat van. A színészek legtöbbje egy-egy előadásra szerződik.
– Ott más a díjazás. Itthon nem lehet megélni évekig az egy előadásért kapott összegből. Mi van, ha önt sem hívják sokáig?
– Csak lesz valami.
– Egyik színháznak sem tagja, de ott látni a fényképét a Katona József Színház tablóján.
– Ha tartozni akarnék valahová, az csak a Katona volna. De strukturálisan nem úgy dolgozom, ahogy általában Magyarországon a színészek dolgoznak. Zsámbéki Gábor (a Katona József Színház igazgatója – K. E.), úgy érzem, elfogadja, hogy most másfelé tartok a világban. Én meg büszke vagyok arra, hogy mégis ott vagyok a Katona tablóján, amelyről nagyon könnyen le lehet kerülni. Ennek valószínűleg az a minőségi munka az oka, amelyet nyújtok, meg az, hogy amit gondolok a színészetről, egybevág az ő elképzelésükkel. Nem mondok és teszek olyat, ami alapjában ellentmondana a Katona szellemiségének.
– Akkor miért nem játszik a Katonában?
– Mert szabad akarok lenni. Különben meg játszom. Tavaly nyáron Máté Gábor felkért, hogy zongorázzam a Dzsesztetés című darabban az A38-as hajón. Ascher Tamás pedig az Ivanovban számít rám. Nagy Ervin szerepét veszem át.
– Úgy hírlik, hogy társalkotó lett a Kilenc és fél randi forgatásán.
– Ha nem is társalkotó, de báb biztos nem vagyok. Lehet másképp filmet csinálni? Ha a rendező élő színészekkel dolgozik, ez előbb-utóbb bekövetkezik. A film, a színházi előadás csapatmunka. Ha valaki egyedül akar dolgozni, és azt akarja, hogy a színészek kérdés nélkül azt tegyék, amit ő gondol, készítsen rajzfilmet. Ott úgy mozognak a figurák, ahogy akarja, nem kérdeznek vissza, mert nincsenek gondolataik. A filmkészítés kreatív részében szerintem nincs abszolút főnök.
– Nincs főnök? Nem is olyan rég még azt mondta, itthon úgy kell beszélni a kis színházi élet nagyságaival, hogy közben összecsinálja magát az ember.
– Mert olyan légkört teremtettek. Emlékszem, végzős főiskolásként én is felmentem Zsámbékihoz, hogy nagyobb szerepeket szeretnék. Zsámbéki látta, hogy egy porszem áll előtte, hiszen reszkettem. De legalább felmentem! Sokan csak zúgolódnak magukban, közben meg nem csinálnak semmit.
– És most? Hogyan beszélgetnek?
– Egyre inkább elfogad, mert látja, hogy érvényes ember áll vele szemben, aki tiszteli őt, és nem akar neki ártani.
– Összefügg ez a felnőttségével?
– A felnőttség nem úgy van, hogy felnő az ember, és kész. Ez egy folyamat.
– Zsámbéki Gábor valamiféle példaképe?
– Általában nincs példaképem, bár tisztelek egy csomó színészt. A szakdolgozatomat Anthony Hopkinsból írtam. De Al Pacino vagy Robert De Niro játéka is tetszik. Ám most, hogy kérdez, Máté Gábor arca ugrott be. Régen láttam, és hiányzik. Jó lenne beszélgetni vele. Mesteremnek tartom. Egyike azoknak az embereknek, akik meghatározóak voltak az életemben.
– Komoly dolgokról beszélgetünk…
– … másról nem is érdemes…
– … miközben itt van a filmje, amely romantikus vígjáték Debreceni Dávidról, a kitalált híres íróról, akit túl magasra repít a siker. Nagyot esik. Van valami hasonlóság maguk között?
– Jaj, ne! Úgy örültem, hogy nem kérdez ilyesmit. Tudja, hányan feltették ezt a kérdést az utóbbi hetekben? Na jó. Van hasonlóság, igen. De én nem vagyok olyan nagyképű, elszállt barom, mint amilyen ő eleinte.
– Azt mondta egyszer, hogy Amerikában nem a más kultúra idegesítette, hanem a kultúra hiánya. Miért akar mégis újra kimenni?
– Hogy tanuljak, és amit összeszedtem, hasznosítani tudjam itthon. Mert profin működik a szakma. Több a lehetőség. Olyan ez az egész, mintha itthon négy évig folyamatosan tojásrántottát ennénk, aztán egyszer csak virslit mustárral. Amerikában megnézem az étlapot, és lám, más is van. Úgy behoznék más ételeket is! A kultúrára visszatérve: most úgy gondolom, rendelkezhetnénk annyi kultúrával, hogy átvegyük azt, ami jó, akár Amerikától, akár más országokból, kultúrákból. Valójában mindenhonnan át kellene vennünk azt a valamit, amire szükségünk van. És azzal építeni saját magunkat.