Fahrenheit 2/17

Bár háborús helyzetről szerencsére nincs szó, a február 21-i szerbiai zavargásokat követően így is elkezdődött az összeesküvés-elméletek gyártása Belgrádban. Ezek egyike: szándékosan hagyták, hogy a feldühödött tömeg felgyújtsa az amerikai nagykövetséget, hogy aztán a CNN képein a tengerentúlon barbár, erőszakos népként mutathassák be a szerbeket.

E hét elején tényként közölte a www.pressonline.co.yu szerb internetes portál azt az értesülést, miszerint az amerikai Központi Hírszerző Hivatal (CIA) rendezte meg a belgrádi amerikai nagykövetség február 21-i ostromát azzal a hátsó szándékkal, hogy aztán a CNN és a többi hírcsatorna segítségével vandálokként jeleníthessék meg a szerbeket, erősítve ezzel Washington Koszovót támogató politikáját. (Nyitólapján a portál annak a húszéves szerb fiatalembernek, Zoran Vujovicsnak a képét közli, aki a gyújtogatáskor bennégett a külképviseleten.)
A közlés nagy sajtóvisszhangot váltott ki, hiszen az 1999. márciusi eseménysornak a logikáját idézte, amikor az amerikai televíziók szintén napokon keresztül folyamatosan közvetítettek Belgrádból, majd miután a közvéleményt sikerült ráhangolni a háborúra, megkezdődtek az első légicsapások.
Még szerencse, hogy ezúttal nincs szó ilyesmiről. A szerb sajtó most „magas rangú kormányzati illetékesre” hivatkozva, de konkrét név említése nélkül fogalmazta meg elméletét, miszerint „érdekes”, hogy Nagy-Britannia kivételével az összes fenyegetett nyugati nagykövetség elutasította a szerb rendőrségnek az épületek különleges védelmére vonatkozó ajánlatát.
Való igaz, amint annak február 21-én tudósítóként magam is szemtanúja lehettem, a helyi hatóságok nem tettek túl sokat azért, hogy megvédjék a célkeresztbe került nyugati érdekeltségű üzleteket, hiszen amikor a tömeg törni-zúzni kezdett, rendőr gyakorlatilag nem is volt az utcákon. Igaz, az amerikai nagykövetség bejáratánál a nem túl nagyszámú rendőri alakulat egy ideig közelharcot vívott az erőszakos tüntetőkkel, de végül nem tudta megakadályozni, hogy a feldühödött emberek bejussanak az épületbe, ahol aztán tüzet is okoztak. (A csatát és az incidens kezelését látva a magyar tudósítóknak óhatatlanul a budapesti tévéostrom képei jutottak eszükbe.) Emlékezetes például annak a szerb rendőrnek a látványa, aki egy ideig magányosan próbálta visszaverni a támadókat pajzsával és gumibotjával, de a túlerő miatt végül feladta, s visszaszaladt hátráló alakulatához.
Aznap délután még az amerikai gyorséttermek körül is gyűrűt vontak a rendőrök, ám amikor a tüntetés kezdett elvadulni, az egyenruhások többsége eltűnt, a többiek pedig ölbe tett kézzel nézték végig, amint a suhancok pillanatok alatt rommá változtatják a helyiségeket. Az egyik McDonald’s előtt egy autót is felgyújtottak. (Ám amint azt itthon is többször láttuk, a tiltakozók vérmérséklete korántsem egyforma. Erről tanúskodik az, hogy a lángokat megfékező tűzoltók tapsot kaptak munkájuk végeztével.) Más kérdés, hogy mintegy két óra múltán – mikor a tüntetők viszonylag szűk csoportját képező vandálok helyi tulajdonú üzleteket, köztéri tárgyakat is rombolni kezdtek – annál nagyobb erőt demonstrálva lepték el az utcákat a fekete ruhába bújt, állig felfegyverzett rohamrendőrök, akik könnygáz bevetésével és a leghevesebb zavargók kiemelésével hamar rendet vágtak a városban. Sorfalaikat messziről látni lehetett, hiszen a fehér sisakok valósággal világítottak a belgrádi éjszakában. Indokolatlanul durva tömegoszlatás viszont nem történt, ártatlan járókelőket sem vertek agyba-főbe, gumilövedék nem oltotta ki senkinek a szeme világát, csak a csípős gáztól „fulladoztunk” egy ideig.
Nos, valóban arról van-e szó, hogy a szerb és az amerikai kormány is saját érdekből hagyta elfajulni az eseményeket, vagy pedig kár belebonyolódni az ilyen összeesküvés-elméletekbe?
Mindenesetre hihetőbb az a verzió, miszerint a belgrádi hatóságok politikai okokból nem tettek meg rögvest mindent az erőszak megfékezésére, az amerikaiak pedig a diplomáciai bonyodalmakat elkerülendő még a követség „elfoglalásakor” is jobbnak találták, ha láthatatlanok maradnak. A helyi sajtó szerint ugyanakkor felvetődik a kérdés, miért tettek így, ha tudták, hogy a tüntetés napján óriási lesz a biztonsági kockázat. A lapokban nyilatkozó források ráadásul úgy vélték, hogy az épületbe bejutott „huligánok” ki lehettek képezve, és figyelemre méltó „operatív ismeretekkel” rendelkezhettek, máskülönben nem tudták volna elérni céljukat ilyen rövid idő alatt.
Nógrádi György is egyetért azzal, hogy a nagykövetség védelme nem zajlott szakszerűen, ám a biztonságpolitikai szakértő hangsúlyozza: a diplomáciai létesítmények megóvása mindig a fogadó állam kötelessége, jelen esetben a belgrádi hatóságoké, amelyek azonban láthatóan teret engedtek az erőszakos tüntetőknek. Az adott helyzetben persze nehezen tehettek volna mást, elvégre a lakosság egésze az Egyesült Államokat tartja a fő felelősnek Koszovó elvesztéséért. A szakértő szerint az amerikai követséget belülről védő tengerészgyalogosok jól döntöttek, amikor nem bocsátkoztak tűzharcba, hiszen egy esetleges fegyveres incidens mindkét oldalról áldozatokat követelhetett volna, tovább mélyítve a két ország közötti egyébként is súlyos diplomáciai válságot.
Valószínűleg sosem tudjuk meg, milyen taktikában állapodtak meg az érintett felek Koszovó február 17-i egyoldalú elszakadásának kinyilvánítására, majd a február 21-i tüntetésekre készülve. Az azonban sejthető, hogy a képlet nem egyszerű: legalábbis nehezen hihető az a pristinai magyarázat, miszerint az Egyesült Államok pusztán jótéteményként szabadította fel a „szenvedő albán népet” a szerb iga alól. Így gondolhatta az a belgrádi tüntető is, aki a Bush-kormányzat Irak-politikájának leleplezését célzó Michael Moore-filmre utalva egy „Fahrenheit 2/17” feliratú táblával vonult az utcára, az Amerikát ért terrortámadás dátumára utaló 9/11-es számot Koszovó egyoldalú elszakadásának időpontjára cserélve.