Furcsa búcsú

Az első számú vezető távozása Oroszországban az alkotmány módosítása nélkül is egyet jelent a politikai rendszer változásával és az állam gazdasági szerepvállalásának erősödésével, véli lapunk rendelkezésére bocsátott írásában a nemzetközi hírű orosz szerzőpáros.

Roj Medvegyev–Zsoresz Medvegyev
2008. 03. 10. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Az 1925-ben született szerzők ikertestvérek, az évtizedekig belső emigrációba menekülő történész Roj és az 1973 óta Londonban élő biológus, történész Zsoresz nevéhez több híres biográfia, elemzés fűződik. Roj az utóbbi években több könyvet is írt Vlagyimir Putyinról.


Oroszországban a politikai vezetők cseréjét majdnem mindig jelentős politikai és gazdasági változások kísérték. A nyugati típusú demokratikus kapitalizmus, az úgynevezett piacgazdaság sajátja, hogy a politikai és a gazdasági hatalom jelentős mértékben elválik egymástól. A gazdasági természetű válságok, a recesszió, a devalváció vagy az infláció normális esetben nem az elnök vagy a kormányfő távozásához kapcsolódnak. Az autoriter típusú berendezkedésben az ország vezetőjének nagyobb és közvetlenebb ráhatása van a gazdasági és pénzügyi szféra működésére. E rendszerben a politikai és gazdasági feszültséget kiválthatják a vezetőcserével szinte automatikusan járó reformok, átrendeződések.
Putyin országlásának alkotmányos értelemben vett vége, a második elnöki ciklus lejárta és várható kormányfői kinevezése szintén egyfajta politika reformnak tekinthető, még ha ez nem is szembetűnő. Ez a váltás ugyanis a speciálisan Jelcin számára létrehozott elnöki intézmény mindenhatóságának a végét, egyúttal a végrehajtói hatalom, a kormány hatáskörének erősödését is jelenti. Az elnöki hatalmi monopólium megerősítése, amellyel együtt járt, hogy az államfőnek joga van a törvényerővel rendelkező normatív utasítások, az úgynevezett ukázok adására, még 1993-ra datálódik, amikor a „fehér ház” ostroma, a legfelső tanács szétzavarása után új alkotmány született. Mindez azonban nem a gazdasági növekedés gyorsítását, hanem az üzemeket, gyárakat és az ország hatalmas természeti kincseit is magában foglaló szovjet ipari infrastruktúra privatizációját, pontosabban lerablását szolgálta. Az elnöki aktivitás eme irányát az ország élére Borisz Jelcin 1999. december 31-i, idő előtti távozásával kerülő Vlagyimir Putyin tudta megállítani, majd megváltoztatni. Az új elnök népszerűségének meredek emelkedése ebben az időben nem a gazdasági programoknak köszönhető, hanem a második csecsen háborúnak, az orosz hadsereg győzelmének. Putyin elnökké választása azonban túl későn történt ahhoz, hogy meg lehessen akadályozni az egyébként sok tekintetben működőképes ipari és szociális rendszer sokkterápiának köszönhető összeomlását. Oroszország berendezkedése 2000-ben kapitalista volt, ám korántsem hosszú átalakulási folyamatot és tőkefelhalmozást feltételező demokratikus, hanem a legvadabb oligarchikus kapitalizmus. Ebben a rendszerben kolosszális vagyonok halmozódtak fel, s nem generációk alkotómunkája nyomán, hanem évtizedek során nehéz körülmények között felépített egész szektorok kisajátításával. Magánkézbe kerültek a természeti kincsek kiaknázásával foglalkozó, különösebb befektetés nélkül is gyorsan nagy hasznot hozó ágazatok az olajipartól a nikkel- és nemesfém-kitermelésen át az alumíniumiparig. Más, az ország jóléte és a lakosság foglalkoztatása szempontjából fontos, ám jelentős rekonstrukcióra, így tőkebefektetésre szoruló területeket, mint a hajó-, a vonatszerelvény- vagy a repülőgépgyártást, az útépítést, a textil- vagy a gépipart, a mezőgazdaság egyes ágazatait, például az állattenyésztést, egyszerűen azért kaparintották meg, hogy használják az épületeket vagy kiárusítsák a felszereléseket. A kereskedelmi flotta egyes darabjai az új tulajdonosokkal sokszor egyszerűen elúsztak más országokba, s ma már más kikötőkben állomásoznak, más felségjelek alatt hajóznak. Közben az állam nem volt képes hatékonyan működtetni a kezében maradt vállalatokat, hiszen a cégeiket külföldön, különböző off-shore zónákban bejegyeztető új oligarchák úgy döntöttek, hogy nem adóznak. A költségvetés hatalmas bevételektől esett el, az egyre szegényedő lakosság pedig nem tudta ezt ellensúlyozni. A büdzsé jelentős részét ráadásul elvitte a Szovjetuniótól örökölt rekordméretű külső adósság törlesztése.

Ám amikor 2000-ben Putyint elnökké választották, az ipar lerombolása, a források privatizációja még nem fejeződött be teljesen. Az állam tulajdonában még ott voltak a gáz- és olajvezetékek, valamint a Gazprom. Még nem magánosították az atomerőműveket, az villamosenergia-ipart és a hőszolgáltatást, hiszen ezek a szocialista gazdálkodás körülményei között hasznot nem nagyon termeltek. Az Egyesült Államokban vagy Nagy-Britanniában ezek is magántulajdonban vannak, az elszegényedett orosz lakosság azonban nem lett volna képes piaci áron kifizetni a korábban ingyenes szolgáltatásokat. Megmaradt az állam kezében a stratégiai katonai ütőerő, az űrszektor, a légierő és a flotta. S még nagyrészt épen maradt a Szovjetunióban globális jelleget öltő külső felderítés. Éppen ez segített Putyinnak megkezdeni a katonai blokk reorganizációját és fejlesztését, amely elengedhetetlen volt az ország stabilitásának biztosítása szempontjából.
A 2000-től 2003-ig terjedő időszakban sem a gazdaságban, sem pedig a kormány összetételében nem zajlottak igazán nagy változások. Az ország költségvetése ekkor még nagyon szerénynek nevezhető. Az államkincstár bevételei csak az adó- és vámtarifarendszer megújításával, a kimenekített tőke visszacsábításának egyébként nem túl sikeres kísérletével kezdtek el növekedni. A kormány liberális közgazdászai nem értettek egyet az állam fokozott gazdasági szerepvállalásával. A nagy állami vállalatok léte ellentmondott a piacgazdaság dogmájának. A hazai és a külföldi magántőke azonban nem sietett befektetni a gyors haszonnal nem kecsegtető ágazatokba. A lakosság fogyasztási igényeit nagyrészt importáruk elégítették ki. Putyin népszerűségének újabb emelkedését az hozta meg, hogy az oligarchákat határozottan eltávolította a bel- és külpolitikából. Elvágták az elvesztett pozíciók visszaszerzésére tett kísérleteket. E kemény harc epizódjai közé tartozik Berezovszkij emigrálása vagy az adókerüléssel vádolt Jukosz olajcég államosítása. Ez a fordulat vezetett Mihail Kaszjanov kormányfőnek és a Kreml adminisztrációját vezető Alekszandr Volosinnak a távozásához. Az utóbbi helyére Putyin az akkor 38 éves szentpétervári jogászt, Dmitrij Medvegyevet nevezte ki.
Putyint 2004-ben nagy fölénnyel választották meg második elnöki ciklusára. Erre elsősorban nem az akkor még szerény gazdasági növekedéssel szolgált rá. A lakosság azonban értékelte a stabilitás megteremtéséért tett erőfeszítéseket, a korrupcióval, a bűnözéssel és a terrorizmussal szembeni fellépést. Oroszország a korábbiaknál jóval határozottabban állt ki érdekei mellett a nemzetközi porondon is. Moszkva határozott szembenállásának köszönhető például, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa nem legalizálta Irak amerikai és brit megszállását.

A második elnöki ciklus első számú prioritása lett a gazdaság növekedésének felgyorsítása, elsősorban az állami és a költségvetési szektor fejlesztése. Megemelkedtek a természeti kincsek exportjára kivetett illetékek és adók. Nem titok, hogy a költségvetés bevételeit folyamatosan duzzasztotta a nemzetközi konjunktúra, az olaj világpiaci árának egyenes vonalú emelkedése. Ám ez nem tekinthető egyszerűen égi adománynak. A zömében az ország távoli területein lévő természeti kincsek kiaknázása minden szempontból folyamatosan nagy erőfeszítéseket igényel. Az infrastruktúra jelentős része még a Szovjetunió hagyatéka, így modernizációra szorul. Az olaj és az olajtermékek, valamint a földgáz exportja 2001-ben a kivitel 53,9 százalékát adta, s mintegy 50 milliárd dollárt hozott a büdzsének. Barrelben vagy köbméterben az energiahordozók exportja 2005-ben sem nőtt, az ebből származó bevétel azonban megháromszorozódott, és az idén már 290 milliárd dollár körül várható. Az is szembetűnő, hogy míg 2001-ben összesen 2,5 trillió rubel folyt be a költségvetésbe, addig tavaly ez az összeg már meghaladta a hattrillió rubelt. Természetes módon megkezdődött a vita e bevételek minél hasznosabb és hatékonyabb felhasználásáról. A liberális közgazdászok, German Gref gazdasági és Alekszej Kudrin pénzügyminiszter külföldi bankokban elhelyezett stabilizációs alapot hoztak létre. Azzal érveltek, hogy a magas olajárakra nem lehet mindig alapozni, ráadásul a tartalékok is kifogyhatnak húsz év alatt. A kormány más tagjai azt javasolták, hogy a büdzsé megnövekedett bevételeiből elsősorban szociális programokat finanszírozzanak, emeljék a fizetéseket. Ez az út azonban az import és az infláció növekedését vonta volna maga után. A Putyin és Medvegyev által is favorizált harmadik út lényege, hogy e dollármilliókból elsősorban az ipari és közlekedési infrastruktúrát, valamint az Oroszországban hiányzó, magas technológiát igénylő szektorokat fejlesszék. Az eszközök egy részét pedig a hadsereg és a katonai ipari komplexum modernizációjára fordítják. Elengedhetetlen a sokkterápiában összeomlott élelmiszeripar felélesztése is, ráadásul ez mindennél korábban termeli ki a befektetett tőkét. Oroszországban nagy számban találhatók rosszul megművelt földek, miközben az élelmiszerek ára gyorsabban nőtt, mint a gázé vagy az olajé. Logikus tehát e területen az importfüggőség csökkentése.

E terv megvalósításának azonban előfeltétele a gazdaság állami szektorának elsődleges fejlesztése, ennek megfelelően a kormány hatáskörének kiszélesítése. Eme elképzelések tavaly megkezdődött realizálása a régi szovjet rendszer minisztériumainál is nagyobb önállósággal rendelkező különleges állami programok és korporációk sorának létrehozásához vezetett a repülőgépgyártás, a nanotechnológia vagy az atomenergia-ipar területén. Az erre vonatkozó ukázokat Oroszország elnökeként Vlagyimir Putyin adta ki, ám a ma már több mint húsz korporáció strukturális és személyi feltételeinek megteremtésére csak a pénzalapok felett rendelkező kormány képes. Jelentősen megnőtt a tudományfejlesztés, a felsőoktatás, az egészségügy és a fiatal családok támogatása. Ez utóbbiaktól függ ugyanis a mára tragikusan negatívan alakuló demográfiai trend megfordítása. A Putyin által megfogalmazott terv az elnöki adminisztrációval szemben jelentősen megnöveli a kormány súlyát. Sőt még külpolitikai téren is fontosabbak lesznek az új kereskedelmi megállapodások, mint a politikai csúcstalálkozók.
Oroszország múlt századi történelmében voltak időszakok, amikor a miniszterelnök szerepe fontosabb, befolyása nagyobb volt, mint az állam mindenható fejéé. Ez a helyzet állt elő 1906 és 1911 között, amikor Pjotr Sztolipin, illetve 1965 és 1979 között, amikor Alekszej Koszigin volt a kormányfő. Az ország e periódusokban az átlagosnál gyorsabban fejlődött. Ezek a vezetők anélkül valósítottak meg nagyszabású gazdasági reformokat, oldottak meg sikeresen súlyos nemzetközi konfliktusokat, hogy az állam alkotmány szerinti első emberei lettek volna. Sztolipinnek köszönhetjük egyebek mellett Szibéria betelepítését, Kosziginnak az olaj- és gázlelőhelyek feltárását és több ezer kilométeres vezetékek kiépítését. Koszigin kezdte el a Szovjetunióban valamiféle piaci reformok bevezetését, s ő volt a kezdeményezője a togliatti autógyár létesítésének. Sztolipin és Koszigin is az adott kor első számú vezetőivel ütközve, nemegyszer konfliktusok közepette érték el céljukat. Sztolipin harcban állt még a dumával is. Putyinnak a miniszterelnöki székben ilyen gondjai aligha lesznek.
Fordította: Stier Gábor

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.