Mindig adni, akár zenével, akár szóval, ez számomra természetes dolog. Édesanyám egész élete a szolgálat. Általa éreztem meg a másokért élés szépségét, de a népdalok lélekmelegítő erejét is. Édesapám, Sapszon Ferenc közismert karnagy, akinek a vezénylés, a kórusmunka a lételeme. Ő ezt a „megszállottságot” örökítette át rám. Mindketten nagy gondot fordítottak két öcsém és jómagam nevelésére. Nemcsak zenei képzésünkre, emberi fejlődésünkre is. Ezért járattak bennünket Forrai Katalin zeneóvodai foglalkozásaira, később pedig az MRT gyermekkórusába.
– Zenei pályára szánták önöket?
– Nem. Csupán teljes embert akartak nevelni belőlünk. Egyébként sosem értettem, miért hiszik azt sokan, hogy a zenei orientációjú iskolákból törvényszerűen zenei pályára megy mindenki. Aki írni, olvasni tanul, az sem azért teszi, mert író, költő akar lenni, s a sport sem azért fontos, hogy élsportolók, olimpikonok legyünk. A szüleink azt vallották, amit Kodály Zoltán: „Csak boldog gyermekből lehet boldog felnőtt.” A zene pedig minket boldoggá tett. Engem a kosárlabdázás is. Gimnazista koromig kosárlabdázónak készültem, aztán a Radnóti-gimnáziumban megérett bennem a gondolat, hogy inkább zongoraművész leszek. Át is mentem a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolába, s ott Szűcs Ilona keze alatt értem muzsikussá. Ekkoriban kezdtek érdekelni az emberi sorsok is, s mire a tanárképző főiskolára kerültem, zongora–ének–szolfézs szakra, már az fogalmazódott meg bennem, hogy inkább az embereket szeretném alakítani a zene által. Döntésemhez azok az egyházi közösségek – például az Örök Imádás temploma és lelki vezetők, többek között Tompa Nándor atya – is hozzásegítettek, amelyekbe és akikhez akkoriban jártam. Általuk, tőlük tanultam meg helyesen gondolkodni, élni, értékeket teremteni és megbecsülni a hetvenes évek értékszegény Magyarországán. Közben persze elkezdtem gyakorolni a szakmát is. Mire a főiskoláról harmadik évben átjelentkeztem a Zeneakadémiára karvezetés szakra, már kórust is alapítottam. A pesti Jézus szíve templom közösségéből – ahol egyébként építészmérnök feleségemet is megismertem – hívtam életre a Musica Sacra kórust, és vezettem tizenhét éven át.
– Hol és hogyan indult el azon az úton, amely végül egy új iskolatípus létrehozásához vezetett?
– A Zeneakadémia elvégzése után, 1977-ben az I. kerületben, a Kosciuszko Tádé utcai zenetagozatos általános iskolában kezdtem tanítani. A zenei oktatás terén ott igen kezdetleges állapotok fogadtak, de nem keseredtem el. Jubilate néven létrehoztam egy kórust, amely néhány év alatt a gyermekkarok országos, majd európai élvonalába került. A szakmai munka mellett elkezdtem a következetes nevelőmunkát is. Kirándulni, táborozni vittem a gyerekeket, és felajánlottam nekik, hogy aki szeretne, az délutánonként jöhet hozzám beszélgetni. Naponta sorban álltak a folyosón a szobám előtt. Sokat jelentett nekik, hogy valaki figyel rájuk, értékekkel táplálja őket, de közben követel is. Láttam, hogy a gyerekek érzik, valami nincs rendben az iskolában, közben pedig tudtam, hogy országosan is ez a helyzet. A nevelők nem tudták, mire, miért és hogyan neveljenek, a gyerekek viszont ösztönösen jónak érezték az egész embert formáló pedagógiát. 1986-ban kezdett megérni bennem, hogy új iskolatípust, nevelőiskolát kell alapítanom, ahol minél hoszszabb életkort, 1–12 osztályt átfogva, Kodály Zoltán elképzelése szerint az egész embert neveljük. Az európai nagy múltú katedrálisok mellett működő kórusiskolák magyar változatát képzeltem el, ahol a szaktárgyak egymást tisztelve, egymást erősítve szolgálják a felnövő személyiség önmagává válását.
– Mennyi idő kellett, hogy az álomból valóság legyen?
– Nagyon sok idő és még több küzdelem. Osztályt vállaltam, és próbálgattam a leendő iskola pedagógiájának elemeit: a reggeli előkészületeket, a délutáni gazdag szabadidős tevékenységeket, mint például a kézműves foglalkozások, a kirándulásokat és a Don Bosco-féle úgynevezett megelőző módszereket. Gyűjtöttem a nevelőtársakat, akikkel átbeszéltem az elképzelésemet. Óriási erőt adott egy-egy biztatás, mert irigyem, ellenségem bőven akadt, sőt még fel is jelentettek párszor. Örök emlékem például, amikor a legnehezebb időkben Bárdos Lajos így lelkesített: „Arra gondolj, rájuk már senki sem fog emlékezni, amikor az, amit te csinálsz, élni fog!” És az is felejthetetlen, hogy 1986 novemberében, halála előtt pár nappal magához hívatott a tanár úr, hogy még egyszer átbeszéljük, milyennek is szeretném a kórusiskolát. „Aztán abban az új iskolában ne csak a tiszta hangzás legyen a fontos, hanem a lélek is!” – mondta búcsúzóul. Ő már nem élhette meg, hogy 1987-ben Soros-ösztöndíjasként kidolgozhattam a kórusiskola tanulmánytervét, és egyesületbe tömörülve olyan nevek álltak az ügy mellé, mint Szőnyi Erzsébet, Szokolay Sándor, Vámos László, Makovecz Imre. Mivel saját iskolám nem tartott igényt a kész koncepcióra, elkezdtem házalni vele. Gazsó Ferenc akkori művelődési miniszterhelyettes segítséget ígért, és végül 1988 szeptemberén Újpalotán egy faházban megkezdhette működését a Kodály Zoltán nevét viselő, máig is egyetlen magyar kórusiskola.
– A rendszerváltás előtt ilyen újszerű iskolát elindítani nem kis vállalkozás volt.
– A létrehozás csodáját a fennmaradás csodája követte. Voltak évek, amikor a város különböző pontjain reggel hétkor gyűjtötték össze a tanárok a gyerekeket, és hozták a távoli iskolába, de olyan is előfordult, hogy négy egymástól távol eső épületben dolgoztunk. Közben átvett bennünket a főváros, és Kispestre költöztetett egy bérelt épületbe, de 2000-ben végre megkaptuk Toldy Ferenc utcai otthonunkat. Visszatértünk az I. kerületbe, ahonnan egykor elindultunk. Tornatermünk, ebédlőnk és megfelelő méretű tantermeink nincsenek ugyan, ígéretünk és tervünk a bővítésre viszont volt, csak éppen tavaly, az építkezés megkezdése előtt a főváros visszavette az arra szánt pénzt, mondván, „majd uniós forrásból” fogják finanszírozni a munkákat. No, erre azóta is várunk. De nem panaszkodunk. Tavaly megkaptuk a Magyar Örökség díjat, amellyel elismerték szakmai munkánkat. A mi tanáraink sokat megéltek – jó páran még az iskola diákjaiként –, de nem vesztették el a hitüket. Ez az iskola egy kis sziget.
– Ezt hogy érti?
– Magyarországon ma nincs énekoktatás. Arról ugyanis csak akkor beszélhetünk, ha a gyermek művészi alkotótevékenysége nyomán megszületik a zenei szép. Ha a gyermek önfeledten, rácsodálkozva találkozik a zenével. Erről ma szó sincs. Ahogy a hideg vízbe szórt teafű nem tea, úgy az a megalázó küzdelem, vergődés, amely heti egy órában zajlik, nem nevezhető énektanításnak. A sokszor húsz osztályban tanító, minden eszköztől megfosztott pedagógus igyekszik egy-egy pillanatra csöndet teremteni az osztályban, és magára vonni a gyerekek figyelmét. Valódi találkozás az értékes zenével, művészi tevékenység ilyen körülmények között nem jöhet létre. Pedig ez nagyon fontos lenne, és nem a zene, hanem a gyermekeink szempontjából. Kodály mélyen megalapozott igazságokra épített, amikor ezt írta: „Az általános iskola célja a teljes ember megalapozása.” Hogy mit teszünk az életünkben, és hogy tesszük, az ott dől el. Nem azt a kérdést kell tehát feltennünk, hogy mi az, amit még meg kell tanítanunk az iskolában, hanem azt, hogy kivé kell nevelnünk a gyermekeket, hogy hogyan nevelhetjük teljes emberré őket. Ez pedig azt jelenti, hogy a testet, a szellemet és a lelket egységes egészként kell kezelnünk, együtt kell segítenünk harmonikus növekedésüket. A totális nevelés a jobb és a bal agyféltekét egyformán fejleszti. Bármely terület elhanyagolása az egészet torzítja. Az életben való boldogulás nemcsak a tudástól, hanem az érzelmi intelligenciától is függ, s az lesz motivált, kreatív, akinek gazdag a belső világa. A belső világot pedig a művészeti nevelés tudja megtermékenyíteni. A mi esetünkben, tehát a kórusiskolában például élni tanulnak a zenével a gyerekek, s attól, hogy mindennap énekelnek, zenélnek, az iskola nem válik zeneiskolává, sőt éppen így válik igazán egy majdan értékes embert megalapozó intézménnyé. Ezért akarta Kodály is, hogy minden iskolában a művészet közelében és a jó zenével való alkotó találkozásban nőjenek fel a gyermekek. Nem azért, hogy zenészek legyenek, hanem azért, hogy emberek legyenek. Az a néhány Kodály szellemében dolgozó intézmény, amelyik még létezik, bizonyítja mindennek igazát. Hogy rossz irányba megyünk, azt viszont az bizonyítja, hogy az utóbbi tíz évben a zenetagozatos iskolák, osztályok száma 65 százalékkal csökkent, s ezzel a Kodály-módszert Kodály hazájában halálra ítélték.
– Mi a véleménye mindezek tükrében a sokat hangoztatott oktatási reformokról?
– Hazugságok. Csak törvény- és szabályzatgyártásból állnak. Általuk növekszik abnormális méretűvé az adminisztráció, és veszi el az időt a tényleges nevelőmunkától. Mintha nem lehetne törvényesen és egyben rosszul tanítani. De sajnos manapság csak az a fontos, hogy dokumentált legyen a látszat, nem az, hogy van-e tartalom mögötte. Azt a néhány felkapott jelszót vagy a lényeget nem érintő változtatást meg nem nevezhetjük reformnak.
– Azért valódi reformok mégiscsak kellenének…
– Én reformnak csak azt mondanám, ami alapos átgondolás eredménye, ami az ember mélyebb ismeretéből fakad, és az emberről szóló igazságokra épít. Ezeket a reformokat viszont csak úgy lehet elindítani, ha kimondjuk, hogy mik az alapigazságok, alapértékek, döntünk mellettük, és büszkén vállaljuk, hogy mi ezt Magyarországon így csináljuk, mert nekünk vannak hagyományaink és felismert nemzeti értékeink. És hiszünk ezekben, és akkor is ezek mentén haladunk, ha más országok másképp teszik. Az eddigi évenként felbukkanó, számtalan látszatreformmal ellentétben – amelyek nemcsak eredménytelenek, de sokszor károsak is voltak – az így felépített, erős gyökerekbe kapaszkodó, tudatosan átgondolt reformokra az oktatás terén bizony óriási szükség lenne az egész nemzet jövője szempontjából. És emellett a nevelésen is hangsúly kellene, hogy legyen, mert erkölcsi alapelvek nélkül az emberi szétesés jelei mutatkoznak a rohanó, sok mindent hajszoló gyermekeken, akiknek az életéből lassan kivész a fegyelem, a figyelem, az elmélyedés, a csend.
KRESZ
Egyre kezelhetetlenebb a helyzet: e-rollerek okozzák a közúti balesetek négy százalékát
