Jegyezzen társadalmi békekölcsönt!

Elvtárs, hisz te vagy a Vörös Segély! / Testvér, segítsd a lebukottakat – írta József Attila 1930 késő őszén. A költő, amikor papírra vetette sorait, még nem tudhatta, hogy milyen pontos leírását adja a 78 évvel későbbi magyarországi állapotoknak. Abban a legtöbb elemző ma már egyetért, hogy a konvergenciaprogramnak csúfolt megszorítássorozattal a kormányzat megfizetteti a 2006-os választási győzelmének és az azt megelőző felelőtlen gazdaság- és társadalompolitikájának árát. Ennek a teljességgel elhibázott, csak a rövid távú választási sikerre kihegyezett kormányzásnak emblematikus megtestesítője a miniszterelnök, és politikai gyakorlatának a jelképe az őszödi lebukás volt. A háromigenes népszavazáson a felvetett kérdések mellett a választók arról is döntenek, vajon megálljt parancsolnak-e eme politikai ámokfutásnak. Vagy éppen ellenkezőleg, a nem szavazatukkal vagy esetleges távolmaradásukkal támogatják a kormánypártoknak a kizárólag a hatalom megtartásáért folytatott emberkísérleteit? Mert minden választónak és otthon maradónak tudatában kell lennie, egy eredménytelen népszavazással még hozzájárulnak a miniszterelnök és csapatának párton és kormányon belüli pozíciójának stabilizálódásához. Azt ugyanis kíváncsi kameráktól és mikrofonoktól távol még a kormányhoz közel álló szakértők is elismerik, hogy az eddigi „reformlépések” csak súlyosbították az ország válságát, s egyetlen területen sem hoztak érezhető javulást, sem az oktatásban, sem az egészségügyben, sem a közigazgatásban, sem a gazdaságban. Az érvényes és eredményes népszavazás legfontosabb hozadéka, hogy végleg politikai béna kacsává teheti a kormányfőt, ami egyet jelenthet a már eddig is felmérhetetlen károkat okozó reformhevület végleges elakadásával. Bár az évértékelő beszéd már a reformretorika végét jelentette, vélhetően az utolsó közforintig ki fognak tartani, de legalább az eredményes népszavazással a legfontosabb pénzcsapokat sikerül/sikerülhet elzárni. Könnyen belátható, annál egyszerűbb és gyorsabb – bár így is sok évre lesz szükség – az ország újjáépítése, minél kisebb a rombolás és a pusztítás.
A népszavazási kezdeményezéssel a jobboldal – a magyar történelemben nem először – ismét magára veszi a helyettesítő érdekképviselet feladatát. Pedig akár nyugodtan hátradőlhetne a karosszékben, és – ahogyan a nagyon európai konzervatív párt teszi parlamentünkben – arra várna, hogy a kabinet hibái majdcsak kijózanítják a legeltökéltebb kormánypárti választókat. A XIX. század első felének legnagyobb magyarjait sem a szűken vett osztályérdek hajtotta, amikor nekiveselkedtek a korszaknak is nevet adó társadalmi reformoknak, hanem ma már bármilyen patetikusan hangzik: a közjó. Az akkori elit számára magától értetődőnek számított, hogy vagyonukból és műveltségükből következik a közösségért viselt felelősség és az ebből eredő kötelezettségvállalás. Ezért azok érdekében is szólniuk és cselekedniük kellett, akik anyagi helyzetük vagy tájékozatlanságuk okán erre képtelenek voltak. (Persze az akkori történések nem merültek ki a meglévő lerombolásával.) Azzal ugyanis pontosan tisztában voltak, hogy a szegény és tájékozatlan tömeg könnyen félrevezethető, s némi ügyes demagógiával saját érdekei ellenében is hadrendbe állítható. Még élénken élt az 1784-es erdélyi román felkelés és magyar mészárlás emléke. Tudtak az 1846-os nemesi felkelésről is, ahol a Habsburgok saját jobbágyaikkal verették le a lengyel nemesség szabadságtörekvéseit. Ráadásul az akkori arisztokraták azzal is tisztában voltak, reformjaik hitelessége azon áll vagy bukik, hogy magukon kezdik-e az áldozathozatalt. Ami a jórészt idealista okokból meghozott döntésükben, a kis- és középnemesség anyagi alapjait felszámoló jobbágyfelszabadításban érte csúcspontját. Ezért volt lehetséges az 1848–49-es szabadságharc példátlan nemzeti összefogása. Persze a mai kiélezett politikai helyzetben valódi lehetőséget kellene adni a kormánypártok híveinek, hogy ne csak a szavazófülke magányában és a betelefonálós műsorokban rajonghassanak a kabinetért és annak reformlépéseiért. Hanem a köz számára is hasznos irányt adva a bennük buzgó tetterőnek például újraszervezhetnék a Vörös Segélyt. Mint egykor, úgy ma is a néhány lebukott elvtársuk anyagi boldogulása a meghatározó koalíciós cél. Álljanak elő, ahogyan az öntudatos baloldaliakhoz illik, a gyakorlatban cáfolják a Fidesz depressziókampányát, ők, kik megélték a jóléti rendszerváltást, nyúljanak végre a zsebükbe. Gyurcsány Ferenc őszödi beszédében is elismerte, hogy választások megnyerésén túl éppen a baloldal öntudatának helyreállítását tekintette legfontosabb céljának. Ráadásul egyik idoljuk, Jancsó Miklós kendőzetlenül kimondta, hogy a pénz az egyetlen komolyan veendő értékmérő. Nosza, itt a lehetőség, hogy megcáfolják a Fidesz híveinek sirámait azzal, hogy kifizetik eme elégedetlenkedő csoport megemelkedett létfenntartási költségeit!
Ha az MSZP követi a miniszterelnök útmutatását, akkor nem állhat meg a „reformbaloldal” félúton. A miniszterelnök és leendő pártelnök, ahogyan azt már több írásában is kifejtette, az 1953-as, Sztálin halálát követő kényszerű kiigazításokat is a vállalható, sőt büszkélkedni való baloldali örökségnek tartja. Azt már a magyar történelem legismertebb pékinasa, Marosán György is megüzente: az úton végig kell menniük. Ezért követeljék a társadalmi békekölcsön bevezetését is. Az egykori hivatalos indoklás szerint a béketáborra leselkedő imperialisták ellen kellett mindenkinek hadikölcsönt jegyeznie. Valójában az erőltetett fegyverkezési program finanszírozására, illetve az áruhiány elfedésére találták ki ezt a kényszeradót. Ma a társadalmi békét fenyegető legnagyobb veszély, Orbán Viktor és pártjának megállításában kaphatna szerepet. Ráadásul nem mennének veszendőbe az elmúlt hatvan év agitprop tapasztalatai sem. Milyen lelkesen jelenthetnék kormánypárti sajtómunkások, hogy Pióker Ignác kisnyugdíjas kifizette három személy vizitdíját, és ezzel döntő csapást mért az ármánykodó Fidesz–KDNP-szövetségre. Miután a kormány a következő években még hívei többségét is csak a megszorításokban tudja részesíteni, ezért különösen fontosak lesznek a társadalmi békekölcsönjegyzéshez kapcsolt szórakoztató programok.
A Fidesz-gyűlölettel egyben tartott tábor hívei közül, az adott hónapban legtöbbet jegyző például jutalmul meggyújthatna egy Orbán Viktor- vagy Kövér László-fényképet, netán elégethetné a nyilvánosság előtt a Szövetség zászlaját. Esetleg máglyára vethetné az éppen arra az időszakra kijelölt népellenség-szimbólumot, például egy magyar gazdát, egy orvost, egy ingyenélő egyetemistát jelképező szalmabábot.
Ez a megoldás kiválóan illeszkedne az országot részvénytársaságként elgondoló és irányító kabinet világképébe. Maga Gyurcsány Ferenc többször is azt nyilatkozta, hogy a szocialista– liberális-kabinet 2006-ban nem kormányzati teljesítményével, hanem az általuk kínált jövőképpel nyert a választásokon. Nos, aki hisz ebben a jövőképben, aki úgy véli, hogy a megszorítások végén ott vár bennünket a Kánaán, az jegyezzen társadalmi békekölcsönt. Micsoda büszkeség tölti majd el a csökkenő reálbérű vagy munkanélküli polgárokat, a megélhetési problémával küzdő nyugdíjasokat, ha arra gondolnak, övék a most már teljesen rendbe tett MÁV egy tízezrede…!
A tréfát félretéve, a március 9-i népszavazás legfontosabb kérdése, hogy a kormánypártok reformok sújtotta választói képesek lesznek-e átlépni saját árnyékukat és legyőzni az évtizedek óta beléjük táplált Fidesz- és Orbán-ellenességet. S legalább azt megengedik az ellenzéknek, hogy képviselje érdekeiket, és megakadályozza az elsősorban őket sújtó reformlépések bevezetését. Vagy kerül, amibe kerül, nekik még a folyamatos lecsúszás is megéri, csak vissza ne térjen a hatalomba a jobboldal.

A szerző történész-újságíró