Kivezetés az újságolvasásból (9.)

„A sajtóban a köznapok lehetőségein túl nyújtsunk feledkezést és megtisztulást, révületet és lelkesedést.”

Az ECCLESIA BOLTNÁL HAGYTAM ABBA
Majdnem… Amikor egy éltesebb hölgy vicces embernek mondott. (Csupán az zavart ebben, hogy csak viccesnek…) Aztán továbbmentem – igaz, már korábban – a Centrál felé… Illetve ez sem egészen így volt, mégis – ha profán is a hasonlat, mert Jelenits István bibliai passzusra utalva mondta: nem így történt, de ez történt. (Mékli Attila szíves tudatosítása.)

SZÓVAL…
– A Centrálból – már kijövet – (újabb idősík-eltolódás ezzel), az utcán nevetésre lettem figyelmes. Most már nem írom le még egyszer, hogy nem rajtam nevettek. (Elég fájdalmas volt ezt egyszer is tudomásul vennem.)

HANEM EGY GALAMBON
Mert nyakába szorítottak egy fél szelet kenyeret, és a szerencsétlen azzal tipegett. Múlt időben… – ezt sejtettem a múlt héten megemlítve még, hogy már sajnos nem fogom tudni – a kenyeret – onnan (a nyakából) kifejteni… Persze kétértelmű, közepesen sikeredett szóviccelődéssel. Közben még valami olyasmit is megpendítettem – de most nem mennék (nyakig) bele… (elég szegény galambnak) –, hogy aki ezzel a gonosz tettével ezt a nevetést kiváltotta, nem vicces ember lehetett, alighanem szadista. (Közben, ha már madarazunk, ahogyan a vonat, sín, még a talpfa is József Attiláé, úgy a madarak… Tehát hódolat Tandorinak!)

EDDIG ÉN AZÉRT SOSE MENTEM EL HUMORIZÁLÁSOMBAN…
Bááár, talán csak egyszer életemben, még ifjabb süvölvény koromban gondoltam, megengedhetek magamnak egy olyan mondatot, amit már rég szégyellek és megbántam (de azért ideírom, hogy:) a gyerekek az új lakótelepet régivé használják, befagyott anyatejen görkorcsolyáznak.
(Most már a maradék lelkes olvasóm is majd enyhén megutál…)

PEDIG EZ CSUPÁN FELLÁZADÁS RÉSZEMRŐL…
– Mert az utóbbi hetekben a nagyböjti időszakra való tekintettel kicsit „szenteskedőre” formálódtak írásaim – nem akaratom ellenére. (Miközben: Legyen meg a Tied!)

EGY LEVÉLPARÓDIÁBAN KÖVETTEM EL
– Ezt a meghökkentésre szánt polgárpukkasztásos bosszanatomat… inkább kispolgár…, mert nem vagyok prűd, csak vizuális –, hogy kölcsön vegyem az igen jó humorú filmes hölgy rögtönzését. Egy asszonynak címzett levélben hangzott el ez, így szólt: (nincs előttem a szövegem, de kívülről is tudom.)

TISZTELT ASSZONYOM!
– Ön egy csákós veréb. (A veréb is madár – nem a szerk., csak saját megj. és és a végén). De a madár is galamb. A galamb is madár. Volt… Engem meg ne nézzenek… ne engem! Nézzenek… Nézzék el nekem. Nézze meg az ember! De nézzük – lássuk is! – a tényeket. A csákós verébnél hagytam abba „elmélkedésemet”.

KÍSÉRLETKÉPPEN
A verebek közé betettek egy olyan verebet, amelyikre egy csákót szereltek. A többi veréb a csákóval együtt széttépte. Az emberek nem tudják elviselni a náluk különbet… (nem engem, azért írtam előbb le a befagyott anya… – a tudás anyja ezúttal nem az ismétlésben…) Az emberek nem tudják elviselni a náluk különbet, mert az őket a saját jelentéktelenségükre figyelmezteti. Így óhatatlanul megfordul az értékítélet: a rossz lesz a jó, és a jó a rossz. Higgye el, asszonyom – de most e levelet olvasói is –, nehezebb a dolgokat megváltoztatni, mint minősíteni. Ezért az abnormálisok között a normális lesz a hülye asszonyom.
Bocs.

CYRANÓVAL – KICSIT ÁTÍRVA – FEJEZEM BE:
Magamat kigúnyolom, ha kell,
de mástól is csak ezt tűröm el!