A holokausztot és a hitleri rémtetteket taglaló tantörténetek általában ott hallgatnak el, ahol az ügy kezd kényelmetlenné válni a nyárspolgári Amerika számára. Nem szívesen beszélnek arról, hogy ’45 után az Egyesült Államok kémelhárítása miként szervezte be és honorálta szolgálati lakással, luxusfizetéssel a náci tiszteket, csak mert a precizitást és szakértelmet megbecsülték. Az utolsó skót királyt is jegyző Kevin MacDonald filmjének témája nem kifejezetten spielbergi, azt taglalja, hogy a világháború nyertesei miként használták fel saját céljaikra az ellenségeiket.
Klaus Barbie, a német birodalmi eszme hűvös eleganciába csomagolt Alienje kapta meg azt a feladatot, hogy kitakarítsa a francia ellenállók fészkét, Lyont. Mint „kitűnő” katona, a helyi biztonsági rendőrség vezetője, szerette a rendet, erején felül teljesített: saját kezűleg kínozott meg százakat, pakolta a vonatra a lyoni zsidókat, ítélt halálra gyermekeket. Utóbbi tette egészen elképesztő: minden ok, magyarázat nélkül egy gyermekotthonnyi óvodás likvidálása mellett döntött. Így hát Klaus Barbie-t nem szeretik Franciaországban – normális ember nem is szeretheti. Kivéve Amerikát. Barbie-t ugyanis – miután több ízben elfogták a háború után, s ő David Merlini módjára szabadult – az Egyesült Államok kémelhárítása vette szárnyai alá, annak ellenére, hogy korábbi szövetségesük, Franciaország nyomatékosan a kiadatását kérte.
Szerették. Tisztelték. Képességeitől el voltak ragadtatva. Előadója és alkalmazottja lett a az amerikai titkosszolgálatnak (a C. I. C.-nek), hallgatói példaképként tisztelték kitartásáért és meg nem alkuvásáért (s mint az a filmből világosan kiderül: szadizmusáért).
Az Ellenségem ellensége erről beszél. Kimondja, akár a Verges-film, hogy a történetírást uraló közhelyek hamisak, s hogy a kettős mérce mindennapi gyakorlat a múlt feltárásában. Ahogy a rendező vallja, „a nyugati államok fasizmushoz fűződő viszonyának igazi szimbóluma Klaus Barbie – a náci gyilkos, amerikai kém, elnyomó jobboldali rezsimek eszköze – története.”
A film második fele Barbie bolíviai évtizedeit vázolja fel: mivel Barbie már túl sokat tudott az amerikai kémelhárításról, Washington sohasem adta ki Franciaországnak: amikor az ügy már tarthatatlanná vált, Barbie-t eltüntették Dél-Amerikában. Kapott új nevet, papírokat. Életet. Ő pedig elvehetett újakat. Amerika tudtával. A Dél-Amerikában piknikező náci háborús bűnösökkel hálózatot épített ki, összejártak, közösen álmodták meg a dél-amerikai náci birodalom ideáját. Amerika erről is tudott, de nem lépett közbe. Csak akkor mondtak le róla, amikor Bolívia kábítószerügyletei már kellemetlenné vált: Franciaország megkapta. Színpadias tárgyalást (kirakatpert) rendeztek neki, a média bevonásával, ezernyi tanúval, hallgatóval, ügyészek flottájával. Védelmét egyetlen ember vállalta el: Jaques Verges, az ördög és a terror ügyvédje.
És a kör bezárult. Míg az eszme nevében gyilkoló tiszt, s azok védője nyíltan vállalja nézeteit, addig a kettős mérce erkölcscsőszei titokban folytatták a kegyetlenkedést, tömegmészárlást, elnyomást a XX. század második felében.
Jacques Verges ügyvéd kéjesen mutat rá gyenge pontjaikra, valahogy így: önök most, uraim, kiemeltek egy arcot a tömegből, kerestek egy bűnbakot maguknak, hogy rákenjék a második világháború összes szennyét. De tudják meg, Franciaország éppen olyan bűnös, mint ez az ember, nemcsak megtűrte a nácik jelenlétét, de közre is működött a felsorolt bűnesetekben, mégsem vontak senki mást felelősségre, Amerika napalmmal szórja meg falvak ártatlan lakóit, mégsem rendeznek utána ilyen látványos pereket, és a sort még folytathatnám. Barbie-t életfogytiglanira ítélik, ami nyilván messze kevés ahhoz képest, amit az emberiség, a humánum ellen élete és működése során elkövetett. De előveszik-e, és elítélik-e azokat, akik közvetve ezeket a szörnyeket nemcsak bújtatták, de még kényeztették is hosszú éveken át? Előveszi-e valaki a történelem erkölcscsőszeit? A második világháború – és a XX. század második fele – ugyanis nem a szépek és jók győzelmével végződő hollywoodi szappanopera volt.
(Az ellenségem ellensége – színes, feliratos, francia–angol–spanyol dokumentumfilm, 87 perc. Rendezte Kevin MacDonald. Forgalmazza a Best Hollywood.)
origo.hu
Halálos trópusi betegség ütötte fel a fejét Magyarországon, riadót fújtak az orvosok
