Akkor, 2006 őszén Lívia fején kötés volt, másokon is látszottak a verések nyomai, de ez nem volt téma.
Líviát, Laurát és gyerekkori barátjukat, Milánt azzal gyanúsították, hogy szeptember huszonegyedikén barikádot emeltek a Bródy Sándor utcában, köveket hordtak és dobtak a rendőrökre. Mindebből egy szó sem volt igaz. A három fiatal ügyében a fővárosi nyomozóügyészség 2007 nyarán szüntette meg az eljárást.
Bűncselekményt nem állapítottak meg. A hatóságok által kreált ügyben hétszáz oldalnyi iratanyag született. Persze a fiataloktól elvárnák, hogy mindazt, amit átéltek, gyorsan felejtsék el ők is, szüleik is.
Lehet, hogy ez praktikusabb és bizonyos szempontból kényelmesebb volna.
De éppen önbecsülésük, tisztességük miatt képtelenek erre. Meg aztán azt is tudják, hogy számos olyan vétlen sorstársuk van, akiknek nincs már erejük ahhoz, hogy elégtételt vegyenek. A mostani per keresetigénye (az első tárgyalási nap március 11-én volt) ugyan materiális jellegű, de egyben szimbolikus értelmű is.
Másfél éve ismerem ezeket a családokat.
Egy aranyfényű reggelen, 2006. szeptember 25-én Budapest belső negyedében, a Nagy Ignác utcai börtön bejárata előtt a falhoz húzódva várakozók sorával kerültem szembe. Még ma is hallom a szülők akadozó szavait, akik napok óta keresték gyermekeiket. A rokonokét, akik több napja szinte semmit sem tudtak hozzátartozóikról. Meglett férfiak sírtak, házaspárok kapaszkodtak egymásba. Egy fényképalbum járt körbe. Ez az én egyetemista fiam, biztos, hogy vétlen – hajtogatta a finom vonású asszony. Igaza volt, tudtuk meg hónapok múltán.
Míg várakoztunk, a kapun ki-be járt a börtönszemélyzet. Szolgálatba mentek, vagy bentről jöttek, élelmiszert szállítottak. Vezetőszíjon egymáshoz kötözött fiatalokat kísértek. Egy szolgálati autó ablakában, a sofőrülés előtt egy kis akasztófa himbálózott. Milyen furcsa ötlet – figyeltem fel az apróságra. Mellettem arról beszélt valaki, hogy a fia pizzáért szaladt le egy késő estig nyitva tartó gyorséttermbe. Egy mentős hívta fel őket, suttogva beszélt a telefonba. Annyit mondott, a fiatalembert a Péterfy Sándor Utcai Kórházba viszik. Testvére a tolókocsihoz bilincselve látta viszont, valami faeszközzel ütötték, vért találtak a gyomrában – hallottam.
Kevés választott el attól, hogy rosszul legyek. És utólag bevallom, az is megfordult a fejemben, hogy fogom magam, és sarkon fordulok. Hisz a korzókon turisták élvezik a jó időt, a kávéházak teraszai tele gondtalan emberekkel.
– Demokrácia van, jogállamban élünk. Csak külön tudják választani a vétlent a garázdától. Aki nem tett rosszat, hazaengedik, a bántalmazottakat és hozzátartozóikat megkövetik – latolgatták egyszerű szavakkal körülöttem. A sor egyre növekedett, az elmesélt történetek egyre keményebbek lettek, ami nem sok jóval biztatott. Némelyik kézben kis motyó függött, benne váltás fehérnemű, fogkrém. Reménykedtek, hátha itt a fiú, a lány, hátha beadhatják ezeket az elemi dolgokat. Okosították egymást, honnan lehet ügyvédet szerezni, igyekeztek összerakni a töredékeket, kinek mit mondtak a mentőszolgálatnál, a rendőrkapitányságokon, mit bogarásztak ki az újságokból.
Dél körül járt az idő, kezdték beengedni az embereket. Hogy aztán egy papírdarabbal jöjjenek ki meg a szűkszavú információval. Ki az, aki e falak között van, kit vittek a Gyorskocsi, kit pedig a Kozma utcába. Az arcokon döbbenet, ezt a világot nem ismerik.
A sorban néhány szülővel címet, nevet cseréltem. Ahogyan az a bajban lenni szokott, olykor egy elejtett mondat vezetett tovább. Így ismerkedtem meg Lívia, Laura és Milán családjával és életével. Barátságuk kisgyermekkorukban kezdődött, 2006 őszén tizenkilenc, illetve húszévesek. Mindhármukat szeretet, gondoskodás veszi körül.
Lívia kereskedelmi és vendéglátó-ipari szakközépiskolában érettségizett, jövőjét az idegenforgalomban képzeli el. Csinos kislány, s mint korosztályában szokás, a legutolsó divat szerint öltözködik. Viselkedésében, hanghordozásában még nincsenek felnőttes jegyek. Három felnőtt bátyja van, s mivel „ajándékként” érkezett a családba, ahogy mondani szokás, a szellőtől is óvták. Az édesapa, Csáki József taxisofőr. Bár foglalkozása sok feszültséggel és rendhagyó időbeosztással jár, az otthonuk légkörén ez nem érződik. Tágas, ragyogó tiszta családi házban laknak, ahol a hétköznapoknak és az ünnepeknek megvan a maguk ritmusa és szépsége. Mindez az édesanya, Magdolna kezében fut össze, aki bár halk szavú, éppoly erős egyéniség, mint férje.
Laura az érettségi után azt fontolgatta, hogy a Rendőrtiszti Főiskolára jelentkezik. Mindig erős volt az igazságérzete, szerette az egyértelmű, tiszta dolgokat maga körül – jellemzik a szülők. Laura szintén dekoratív jelenség, tán kicsit érettebb, mint Lívia. Laurának egy húga van, Nóra, aki halláskárosodással született. Családi összefogással, nagy türelemmel sikerült úgy fejleszteni, hogy ép hallású társaival együtt végzi az iskolát. E helyzet miatt Laura édesanyja nem tudott teljes idejű munkát vállalni. Az édesapa eredeti foglalkozására nézve tanár, egy ideje szinkronszínészként dolgozik. Hivalkodó dolgokra nem telik a jövedelmükből, de ami szükséges, előteremtik, szépen, kellemes környezetben élnek.
Milán az első évfolyamot kezdte az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészkarán, germanisztika szakon. Sportos testalkatú, csendes fiú. Többször találkoztunk, s mindig csodálkoztam, mennyire higgadt, szelíd természetű. Első szavazóként a baloldalt támogatta, mivel a környezetében úgy vélekedtek, „adnak nekik még egy esélyt”. Milánnak egy felnőtt testvére van, mindketten következetes, odaadó nevelést kaptak. A szülők a középvállalkozók táborához tartoznak, rengeteget dolgoznak, hogy a kulturált életszínvonalat tartani tudják. A közélettel különösebben nem foglalkoztak. Legfontosabb értékeik a család, az elődök tisztelete, a szeretet, a szorgalom, a tisztesség.
Tehát 2006 szeptemberében vagyunk. Milánt a lányok szülei kicsi kora óta ismerik, megbíznak benne. Ezért támogatják az ötletet, hogy autóval rövid utat tegyenek Németországba, a sörfesztiválra. Hazaérkezésükkor az autórádión át csak kusza híreket hallanak a fővárosban történtekről. A két lány Érden lakik, a fiú Zuglóban. Megbeszélik, hogy huszadikán este a belvárosban találkoznak, sétálgatnak, nézelődnek. A Kossuth teret is útba ejtik. Mivel különösebb közéleti buzgóság egyikükben sem munkál, elunják a dolgot, és hazaindulnak. Kiszámolják, hogy a lányoknak még bőven van idejük, hogy átérjenek Budára az utolsó Érdre induló buszjárathoz. Milán elkíséri őket a Rákóczi úti buszmegállóig, hogy aztán maga is hazainduljon Zuglóba.
Az Október 6. utcán át hagyják el a Kossuth teret, az Arany János utcánál rátérnek a Bajcsy-Zsilinszky útra, majd a Nyugatinál fel szeretnének szállni a villamosra. Meglepi őket, hogy a rendőrök az utca két oldalán, faltól falig állnak. Látják, hogy a villamosról leszállítják az embereket, és az úttestre szorítják őket. Ők is csak így tudnak haladni, illetve araszolni, mert többször megállítják a tömeget. Az Oktogonra érkezve úgy döntenek, minél előbb biztonságba kell kerülniük, így inkább Zuglóba mennek, Milán családjához. A kisföldalattival szerettek volna eljutni a Mexikói útra, de nem lehetett, mert az Andrássy utat is lezárta a rendőrsorfal.
Később, amikor tízszer, százszor lerajzolják az útvonalat, döbbennek rá, hogy voltaképp úgy terelték őket, mint vadakat a csapdába. Az Oktogonnál már könnygázgránátok hangját, füstjét érzékelik. Talán a kis utcákban nincs veszély, remélik, és még inkább sietnek. De itt is fojtogató a gázszag. Átszaladnak az úttesten a Szent Rókus Kórházhoz. Az egyik lány a könnygáz füstjétől rosszul lesz, becsöngetnek, hátha segítenek. Nem nyitnak ajtót.
– Már nem is tudtuk, mióta tart, hogy nem tudunk egy nyugodt helyet találni. Nem akartunk senkivel sem elegyedni, de a futó emberek csak utolértek minket. Rohantunk mi is. A Rákóczi útról nyíló kis utcákon át egy udvart és egy kaput láttunk. Valaki azt kiabálta, nincs bezárva, néhányan befutottunk. Az épület szeméttárolójában lekuporodtunk. Mi hárman abban bíztunk, itt kivárhatjuk, amíg kinn rend lesz – emlékeznek vissza a még elviselhetőnek mondható pillanatokra. A többieket, akikkel együtt voltak a helyiségben, nem ismerték. Nem tudták azt sem, hogy a Horánszky utca 16. alatti épületben, a Corvinus Egyetem Rajk László szakkollégiumának területén vannak. A rendőröknek a portás és néhány diák mutatta meg, hova bújtak be. Jóhiszeműségből persze, hisz nem tudhatták, kikről van szó. A portásfülkéből, az emeletről nyilván azt is láthatták, ami ezután történt. Hetekkel később az egyik szülő felkereste a helyszínt. Abban bízott, talán lesz valaki, aki tanúsítja a gyermeke bántalmazását. Kellemetlen látogatás volt, senki nem emlékezett semmire.
– Amikor a maszkos rendőrök ránk rontottak, azonnal feltettük a kezünket, és indultunk volna ki. Az egyik rendőr még hezitált, a többiek ráordítottak, mit állsz ott, üssed őket!
Vipera, gumibot, ököl, rúgás. Líviának betörik a fejét. Gúnyolják a véres haja miatt. Milán a lányok elé áll, ösztönösen védeni akarja őket. Félájultan vonszolják, húzzák az utcákon át. A lefogottak törzse derékszögben, kezük kábellel összekötözve, tarkójukon gumibot. Kísérőik váltják egymást, és ez újabb bántalmazást jelent. Hogy ez pusztán jóleső szadizmus, vagy így tanulták a kiképzéseken? – költői kérdés. Hisz ahogy a későbbi stációk következnek, úgy bomlik ki a három fiatal előtt az emberi természet sötét oldala. E percektől a tárgyalóteremig, és azon túl is. Fuss, ribanc, fuss! – hangzik ütemesen, s tér vissza még sokáig Lívia és Laura álmaiban.
Egyébként Németh László főhadnagy, a Rendészeti Biztonsági Szolgálat (Rebisz) 1/3-as alosztályának parancsnoka a „szándékos bűncselekmény elkövetésén tettenérést követő elfogást” jogszerűnek, szakszerűnek véleményezte. Ez vonatkozott a kényszerítő eszközök alkalmazására is.
Ez alapján persze jogszerű és szakszerű lehetett az is, ami már a Magyar Rádió udvarán történt (ahol az utcákról összeszedett embereket gyűjtötték össze). Az itteni atrocitásokból csupán egy mondatot ragadnék ki. Így szól: „Mától kezdve nincs nevetek, csak számotok!” Próbáljuk magunk elé képzelni, amint az egyik ember számot rajzol térdeplő, összekötözött kezű embertársára. A kezére, a homlokára, a nyakára. Ahol éri, vagy ahogyan neki tetszik. És ezek a „rajzolók” talán alig valamivel idősebbek a kiszolgáltatottaknál. Feltehető, hogy sem feletteseik, sem ők nem ismerik Semprun A nagy utazását vagy Kertész Imre Sorstalanságát. Még bepótolhatják. Annak taglalására sem térünk ki, milyen viszonyokra utal, hogy a történtekből valamit látniuk kellett azoknak is, akik hitelesen tájékoztatnak minket. Ha máskor nem, a késő esti és a hajnali órákban, hisz folyt a műsorkészítés.
Térjünk inkább vissza a szülők reakcióira, amikor kiderül, hogy a gyerekek egyik családnál sem jelentkeztek. Noha ez szokatlan és nyugtalanító a számukra, de Laura édesapja biztos abban, hogy ha „balhét, rendetlenkedést” látnak, messziről elkerülik a helyszínt. Így lettek nevelve – nyugtatja a feleségét. Múlnak az órák, a televízió képsorai is egyre felkavaróbbak. A Csáki és a Tarsoly szülők is nyomozni kezdenek. Nincs eredmény. Ha benn is vannak a rendőrségen, kiderül a tévedés, és másnapra itthon lesznek – hajtogatják. Laura édesapja egy családtagjuktól, a Rebisznél dolgozó rendőrtiszttől érdeklődik. Az elutasítás oly heves, hogy ekkor rémül meg igazán. Szalad a többiekhez, „azonnal ügyvédet kell fogadnunk” – mondja. Végre megtudják, hogy a fiatalokat a VIII. kerületi Víg utcai kapitányságon őrzik.
– Amikor a kislányomat megláttam a kötéssel a fején, megkérdeztem, mit tettek vele. Az ügyeletes foghegyről odavetette, részeg volt, leesett a lépcsőn – idézi fel Csáki Józsefné Magdolna a cinikus választ.
Lívia fejsebét a Péterfy Sándor Utcai Kórházban látták el. A mentőautóban összeszíjazott kezét külön kikötötték. Amikor az orvosi rendelőben tetanuszinjekciót kapott, és a nadrágját le kellett húznia, kísérői körbeállták, és röhögtek rajta. Mindezt obszcén célzásokkal tetézték. De még ez is kevés volt nekik. A kezelés során, amikor a sebfelületet szabaddá tették, arra biztatták az asszisztenst, még többet vágjon ki a „szőke nő” hajából. Hogy az orvost zavarta-e mindez, arról nem szól a látlelet. Igaz, láttak már ezekben a napokban nem egy ágyhoz bilincselt sérültet, mi volt ez a kis jelenet azokhoz képest? Mellesleg a lányok és Milán sérüléseit a Víg utcai kapitányságon egy nagy füzetben rögzítették, ám ezt a feljegyzést a későbbi ügyészi nyomozás során nem tudták előkeríteni, hiába kérték a sértettek.
Még a Víg utcai kapitányságon tett megrázó látogatás után is reménykedtek a szülők, ha bíróságra kerül az ügy, minden rögtön tisztázódik. Ám ott döbbentek igazán rá arra, milyen könyörtelen gépezetbe kerültek.
Lívia édesanyja:
– 2006. szeptember 23-án a Pesti Központi Kerületi Bíróság előtt, a folyosón, a tárgyalóteremben iszonyatos kavarodás volt. Vezetőszíjon hajtották a gyerekeinket. Közeledtünk volna hozzájuk, nem lehetett. Nem értettük, hogy a folyosón miért nézik a falat, miért nem tekinthetnek ránk. Később tudtuk meg, hogy megtiltották nekik. Az ügyvédeket megalázták, közülük egy hölgy kijött a teremből, és elsírta magát. Az ítélet után a bírónő egyetlen percet adott, hogy beszéljek a lányommal. Kíméletlenül elrángatták mellőlem.
A döntéseket három–öt perc alatt hozták. A bíró, Martineczné dr. Szilágyi Csilla Líviát, Laurát és Milánt annyira veszélyesnek tartotta a társadalomra, hogy elrendelte harmincnapos fogva tartásukat. (E kényszerintézkedést egyébként a visszaeső bűnözőkre, sorozatgyilkosokra alkalmazzák. De még nekik is van lehetőségük arra, hogy szabadlábon védekezzenek.)
A rabosítás következett. Az első stáció a Nagy Ignác utcai börtön volt. Ma már számos ügyvédi irat, személyes beszámoló szól erről a folyamatról is, amely kimeríti a kínzás, az embertelen bánásmód jogi fogalmát. Ezen az udvaron is térdepeltettek, vertek. A zárt helyiségekben meztelenre vetkőztettek, ütöttek.
A lányok innen a Gyorskocsi utcába kerültek. Úgy esett, hogy ezekben az időkben bebocsáttatást nyertem az épületbe. A parancsnoknő kedvesen és aprólékosan magyarázta, hogy mennyire igyekeznek gondoskodni a fogvatartottakról. Sorolta a törvényben meghatározott jogaikat, az orvosi gondoskodást. Meg hogy mi mindent tarthatnak maguknál, milyen tisztálkodási, művelődési lehetőségeik vannak. Elámultam, amikor azt mondta, hogy ha valakinek nincs meleg holmija, adnak neki pulóvert, miegymást a kincstári készletből.
Lehet, ő is ámult volna azon, hogy néhány emelettel arrébb van olyan őr, törzsőrmesternő, akinek szokása, hogy séta után néhány őrizetest különválasszon a többitől. Felkíséri őket egy zuhanyozóba, megáll az ajtóban, és azt mondja: vetkőzzetek! Ezt követően pedig guggoltatja őket, amíg el nem unja. Mert a börtönnapok nemcsak a foglyoknak egyhangúak. De többről, másról is szó van. A mezítelenséggel együtt járó megalázásról, a kiszolgáltatott ember feletti uralkodás kéjes érzéséről. Ismereteim szerint ezt a módszert mindig is szerették alkalmazni a Gyorskocsi utcában, a nyilasidőkben éppúgy, mint Rákosiék idején. De Lívia 1986-ban született, Laura 1987-ben. Mi közük ehhez?
Összesen tizenkét napot töltöttek a rendőrségi fogdában és a börtönben.
Október harmadikán ölelhették át újra a szüleiket. (A „gyorsított eljárás” általi fogva tartásra ítéltek nyolcvan–nyolcvanöt százaléka ekkor szabadult.)
Csáki József úgy határozott, hogy filmre rögzíti, dokumentálja mindazt, ami a gyerekekkel történt. Ugyan mindenkit megviselt ez a folyamat, de tudták, mások számára is fontos, hogy a jogfosztottság minden egyes perce napvilágra kerüljön.
Milán édesanyja, Judit először félt a nyilvánosságtól. Úgy gondolta, ezzel csak ront a helyzeten. Amikor ráébredt, hogy milyen túlerővel állnak szemben, több televíziós társaságot felkeresett, hogy ügyükre felhívja a figyelmet. Nem akarták megérteni, miről van szó.
A későbbiekben azon töprengenek, hogy mi módon segíthetnék az igazság kiderítését.
Fiatal ügyvédjük – Basai Szabolcs – beadványaiban többször kérte a lányok szabadlábra helyezését. Kérte a rendőrök által elmondottak ellenőrzésére a térfigyelő kamerák által rögzített anyagok csatolását. Kérte, hogy védencei állításainak igazolására tegyék lehetővé a poligráfos hazugságvizsgálatot. Mindezen kéréseket az ügyészség elutasította.
A szülők eközben többször bejárták a gyerekeik által elmondott útvonalat. Olyan tanúkat kerestek, akik a Bródy Sándor utcában laknak, hogy nyilvánvaló legyen, azon az éjszakán ott nem volt rendzavarás. És nyoma sem volt civilek által emelt barikádnak meg köveknek. Viszont ott álltak a rendőrség által emelt kordonok és betonakadályok.
Kétségek között voltak hónapokig: találnak-e olyan önzetlen és bátor embereket, akik az ügyészségen ezt elmondják?
Találtak.
Egy nőt és egy férfit. Ebben az egész gyalázatos történetben ez az egyik reménysugár.
A másik mosolyt fakasztó elem, hogy az eljárás megszüntetésekor a nyomozás során leltárba vett három kődarab lefoglalását szintén feloldották, és elrendelték megsemmisítésüket.
origo.hu
Alapjogokért Központ: Lengyelország, a globalisták kísérleti terepe
