Koblenzben a magyar szív

A kvalifikációs ranglista jelenlegi állása azt sejteti, hogy a pekingi olimpián a női kardozók mezőnyében két magyar vívónő lesz: Nagy Orsolya és Bujdosó Alexandra. Utóbbi sajnos német színekben, annak ellenére, hogy édesapja, az 1988-as szöuli ötkarikás játékokon aranyérmes kardcsapatunk tagja, Bujdosó Imre néhány éve ezt egyáltalán nem így képzelte. Az 1994 óta Koblenzben edzősködő egykori kiválóság munkájára és lányára azonban nem volt és a jelek szerint nincs is szükség idehaza.

A múlt hét végén az olimpiai kvalifikációs sorozatba tartozó budapesti női kard Világkupán már minden német kiesett, és melegítőbe öltözött át, amikor Bujdosó Alexandra még javában vívott. Végül 14. lett, két hellyel Nagy Orsolya mögött zárva. – Jó lett volna bejutni a legjobb nyolc közé, de nem vagyok nagyon csalódott, amiért nem sikerült. Az várható volt, hogy a németek közül én végzek a legelőrébb, mert otthon igazából csak egy ellenfelem van, ő viszont most a 128 között elbúcsúzott. Mivel akadnak nálunk lengyel vagy éppen bolgár születésű versenyzők is, nincs semmi gondom abból, hogy én sem vagyok echte német. Természetesen már gondolok az olimpiára, de egyelőre inkább az jár a fejemben, hogy jussak ki, legyen meg a kvótám. Az én időm persze majd Londonban jöhet el igazán: akkor leszek 22 éves, de úgy számolok, hogy akár még a 2020-as olimpián is indulhatok – mondja Bujdosó Alexandra (otthon és vívóberkekben nem Szandra vagy Szandi, hanem „Alex”), amikor édesapjával hármasban leülünk a Láng Sportcsarnok egy félreeső szegletében. Mindkettőjükön a német válogatott melegítője, az öttagú Bujdosó család már jó ideje Koblenzben él.
A szöuli olimpián arany-, Barcelonában ezüstérmes és kétszeres csapatvilágbajnok Bujdosó Imrével visszamegyünk a kezdetekhez. – A város arról is híres, hogy a helyi vívóegyesületben Somos Béla bácsitól számítva, 1960-tól folyamatosan magyar edző dolgozik a kardozók mellett. Engem 1994-ben kerestek meg, a bonni Világkupa-versenyen, hogy lenne-e kedvem náluk edzősködni. Nem nagyon volt szándékomban kimenni, de amikor itthon megkérdeztem Kovács Tamást (a Magyar Vívószövetség akkor irányítóját – a szerk.), hogy itthon lenne-e munka a számomra, azt a választ kaptam, hogy inkább fogadjam el a németek ajánlatát… Aztán miután kimentem Koblenzbe, Tamás azt nyilatkozta egy cikkben, hogy a jövőt illetően az egyik legtehetségesebb edző hagyta el az országot. Ezt azóta is képtelen vagyok összeegyeztetni, ha valaki tudja a megfejtést, árulja el nekem… – mondja érezhető keserűséggel Bujdosó Imre. Aki elment ugyan, ám szívesen jött volna haza. S az idő olyannyira előreszaladt, hogy már a női válogatottba is adott volna egy jó versenyzőt, a lányát.
– Az évek során többször is szóba került, milyen jó lenne, ha hazajönnék, de ez mindig csak általánosságban hangzott el, konkrétumokig sose jutottunk el. Bár kint éltünk, 2004-ben Alex még magyar színekben lett ezüstérmes a plovdivi kadett-világbajnokságon. Akkor már lehetett látni, hogy a tojáshéj leesett a fenekéről, lesz belőle valami, és ez lett volna az a pont, amikor tényleg hazajöttünk volna, ha szükség van ránk. S mindenképpen döntenünk kellett, hogy Alex magyar vagy német színekben vívjon tovább. Mivel én a németektől kapom a fizetésemet, és a német nem hülye, hogy egy külföldi versenyző felkészülését finanszírozza, kész helyzet elé kerültünk. Itthon sajnos most sem jutottunk el konkrétumig, hogy biztosítanának számomra egy bizonyos összeget, ellenben megkaptam, hogy hol a magyar szív… Ami szép gondolat, de ha bemegyek a közértbe, akkor ezért sajnos nem adnak semmit. S nekem egy öttagú családot kellett volna hazahoznom.
A történtek ellenére Bujdosóék olyan szerződést kötöttek a német vívószövetséggel, ami biztosítja, hogy Alexandrának 18 éves koráig meglesz a lehetősége a „visszaversenyzésre”, azaz újra indulhat magyar színekben. Ám előrelépés azóta sem történt, és már nem is történhet, mert Alex a jövő héten betölti a 18. évét. S más lehetőség híján a középiskola elvégzése után azt az utat választja, amit jó néhány német élsportoló: belép a Bundeswehrbe, azaz papíron hivatásos katona lesz. Négy- vagy nyolcéves szerződést ír alá, de a laktanyában természetesen nem kell őrségbe mennie, profi sportállásba kerül.
– Az iskolai elfoglaltsága miatt eddig heti négyet-ötöt tudtunk edzeni, ezután viszont délelőtt és délután is dolgozhatunk. S biztos vagyok benne, hogy még előrébb léphetünk– szögezi le a családfő.
Ebből azonban már a német vívósport profitál, a történet pedig újabb példával szolgál ahhoz, hogy bizony nem jól sáfárkodunk a tehetségeinkkel.
– S mi lesz Bujdosóékkal mondjuk tíz év múlva? – kérdezzük az apát. – Én még mindig szeretném, ha Alex valamikor újra magyar színekben vívna, de az alagút végén nagyon halvány a fény – mondja.
Ki tudja, talán majd 2020-ban.