Tavaly az Ernst Múzeumban A kép közelsége című nagy sikerű tárlattal ünnepelt a társaság. A siker oka? Az Élesdi Művésztelep tagjai olyan színt jelentenek a kortárs magyar képzőművészet palettáján, amely közös fellépésükig igencsak hiányzott. A tradíció és a kortárs kutatások, a nemzeti és a regionális kultúra összefüggései új módon jelennek meg művészetükben, ahogyan a táj és a művészet világának kapcsolata is – minderre utal a művésztelep pecsétjében olvasható megnevezés: Műhely a határon. Kézenfekvő lenne azt mondani, hogy jó száz évvel később a nagybányai művésztelep hagyományait folytatják, ez azonban nem lenne igaz – állítják ők maguk is –, hiszen az élesdiek munkáira stilisztikai szempontból legalább annyira jellemzők a különbségek, mint a hasonlóságok. Inkább arról van szó – magyarázza a művésztelep történetét megidéző két fiatal festő, Balázs Imre Barna és Incze Mózes –, hogy volt néhány hallgató, akikben több volt a lendület, mint amennyire az egyetemen szükség volt. Szükségét érezték, hogy saját közegükben mutatkozzanak be.
Miért éppen Élesden, a Nagyváradtól negyven kilométerre lévő, a hatvanas években még nagyrészt magyarok által lakott, mára az iparosítás, lakótelepek következtében négyötöd részben román bihari kisvárosban hozták létre a művésztelepet? A válasz akár az is lehetne, hogy vonzó volt a táj a Bihari hegység és a Sebes-Körös közelségében, az ok azonban ennél prózaibb: a csoport egyik tagja, Bodonyi D. Zsolt Élesden élő szülei vállalták, hogy segítik a közös nyári munkálkodást, s így van ma is: mire a vendégek megérkeznek, ők már mindent előkészítenek. Eddig minden évben intenzív munka folyt Élesden, az alkotói magányt azután a közös esték beszélgetései oldják, mindig sok vendég érkezik, az együttlétek tulajdonképpen szakmai fórumnak is nevezhetők. Nemcsak művészek, művészettörténészek érkeznek erdélyi vagy magyarországi városokból, de a helyi református lelkész biztatására tavaly a helybéliek közül is sokan megnézték a művésztelep zárókiállítását.
A helyzet azonban korántsem idilli, hiszen ma is az ideiglenesség érzetével érkeznek és távoznak a művésztelep lakói. Kezdetben két-három évig egy iskola volt a közös munka helyszíne, majd hosszabb ideig egy banképület, amelyet azonban az önkormányzat eladott. Tavaly egy visszakapott egyházi iskolában leltek otthonra, lehet azonban, hogy csak néhány évre, éppen ezért alakították meg a Művésztelep Egyesületet, vásároltak telket, amelyen egyszer felépülnek a saját műtermek is. A kezdeti állami támogatás sajnos megszűnt, a telket még a Határon Túli Magyarok Hivatala segítségével vásárolták, de a hivatal megszűntével a további támogatástól elestek. A Nemzeti Kulturális Alap pályázatain évente néhány százezer forintot nyernek, ez azonban csak a napi kiadások egy részére elég. A távlati tervek megvalósításához viszont egyre több művészetbarát ígér vagy már adott is támogatást, annál is inkább, mivel az Ernst Múzeumban rendezett tavalyi születésnapi tárlat igencsak megnövelte a csoport respektusát. Nyilvánvalóvá vált: nagyon sokszínű a művésztelep, sokféle értékes gondolat jelenik meg ott, s ezek meg is termékenyítik egymást. A fiatal művészek ismerik a trendeket, de nem azok követésére törekednek, hanem érvényes közép-európai művészet megteremtésével szeretnének a szó legteljesebb értelmében kortárs alkotókká válni. Bemutatkoztak már Strasbourgban, az Európai Parlamentben, kiállítottak Bukarestben, több erdélyi városban, s újabb jelentős meghívások, például egy nagyszabású salzburgi kiállítás előtt állnak. Mindezek ellenére úgy vélik, a kortárs magyar művészet nagyon alulreprezentált a nagyvilágban, szemben például a román vagy a cseh, lengyel művészettel, s úgy gondolják, ebben a magyar államnak is nagy felelőssége van. Igen torz dolog például – mondják –, hogy valamiféle trendiség jegyében roma művészek munkáival reprezentálják Magyarországot Kínában, vagy hogy osztrák művész szerepel a magyar pavilonban a Velencei Biennálén. „De ez végül is hidegen hagy bennünket – fordítanak hirtelen egyet a gondolatmeneten – Vagyunk és jól vagyunk. Az év minden részében rendszeresen találkozunk, szervezzük a közös, a művésztelepet reprezentáló tárlatokat, de gyakran állítunk ki egyénileg is, Budapesten vagy éppen az erdélyi városokban, hiszen az otthonhoz fűződő szálakat nem szabad elvágni sohasem” – mondják zárásként a művészek, s példaként éppen azt a kiállítást említik, amelyet ketten rendeztek 2004-ben a Marosvásárhelyi Kultúrpalota galériájában.
Jelentkezett a kormányülésről Orbán Viktor
