Latrok a méheskertben

Erdélyi méhes kert címmel írt tanító költeményt a XVIII. században élt derék verselő, Vesmás Márton. Művében külön fejezetet szánt az ősi méhészmesterséggel – méh és méz szavunk is finnugor eredetű! – kapcsolatos hiedelmeknek. Elmondja többek között, hogy egyes tájakon úgy vadítják a méheket (nehogy avatatlanok kerüljenek a közelükbe), „hogy veres posztót kakas vérével bekennek”. Ha viszont túl csípős a méhkompánia, úgy kell megszelídíteni, hogy „méhkasok jukait juhtéjjel mázolják”, amitől rögtön birkatermészet lesz úrrá a szeszélyes fullánkosokon. Ellenben ha a gazda elégedetlen méhei szorgalmával, „hangyatojással kend jukát az kasoknak”, mire a zöngicsélő rovarok azon nyomban „serények és gyűjtők lésznek”. Rokon Vesmás művével a XIX. századi Nagy János szintén akkurátusan megritmizált tanító versezete, a Méhi gazdaság. Leírja, hogy tavasszal, amikor „gerlice a tölgyfán társát szólítja nevetve; / Fecske, veréb, pintyők párt – szaporítni – keres, / Szól duda, fűz-sípok, kiesen szól póri furugla; / Nyájok után mennek pásztorok, él a határ, / Akkor már bátran méhédet szárnyra bocsájthadd: / Égnek hírével, nossza, bocsásd ki tehát”. Külön fejezetet szán a méhek „szemet-szívet gyönyörködtető mulatságának”, ahogy virágról virágra szállnak: „kikiricsről vízi peszercére, mogyoró-rigyára, virágzó körtvélyről és gyöngyi-virágról naprakelőre”…
Cukor híján évszázadokig fontos áru volt a méz meg a viasz: sütés-főzéshez, süteményekhez, gyümölcsök tartósításához és „méhserhez” egyaránt nélkülözhetetlen. Adalékul szolgált a gyógyfüvekhez, valamint a népszerű tárkony- és rózsamézhez. Korabeli „tizedlajstromok” beszámolnak arról, hogy a föld népe mézzel (meg viasszal) is adózott. Számon tartották, kinek hány „kosár méhe” van, s ezután szabták ki a tizedet. Akik az erdőt-mezőt járták, a „vadmézgyűjtők”, szintén kötelesek voltak leadni a sápot.
Korabeli kastély vagy udvarház elképzelhetetlen méheskert nélkül, amely „két oldalán igen közönséges sövénnyel kerített. Ajtaja faragott deszkából csinált, alul-felül fasarkas, tőkezáros, fakulcsos. Anyaméh 33, üres kas 35” – jegyzik fel 1682-ben a szilágycsehi méheskertről. Külön művészet volt a derék méhek „teleltetése”, amely gyakran – mint arról a kővári meg a gyalui „összeírás” beszámol – pincékben történt, ahol e célra „méhpadokat” készítettek. Mivel parasztgazdaságokban ilyet nemigen találni, az egyszerű gazdák a pince ősét, a vermet használták. Ennél egyszerűbb módszer volt a kasok szalmával borítása.
A méheskertet védeni kellett a hívatlan látogatóktól, a „latroktól”, akik nem átallottak éjszaka beszökni a méhesbe, s magukkal vinni a kincset érő mézet. A védelmet nemcsak a sűrűn szőtt sövény- vagy „lécből rótt” kerítés szolgálta, hanem fizetett méhőrzők is. Az is a „latorkodás” egyik – széles körben gyakorolt – neme volt, hogy a szomszéd kiröppenő méhrajait különböző praktikákkal „befogták”, magyarul: eltulajdonították.
Nem volt mindegy, milyen virágokat ültetnek a méheskertbe. Batthyány Boldizsár a világhírű botanikust – a világ első gombáskönyvének nálunk élt szerzőjét –, Carolus Clusiust kérte meg, hogy legyen segítségére a méhek által kedvelt virágok kiválogatásánál. I. Rákóczi György és felesége, Lorántffy Zsuzsanna főméhésze, Horkai megírja: legjobb e célból a kakukkfű, a kömény, a menta, a hársfa meg a melissa, melyet méhfűnek is mondanak. Fontos volt az is, hogy a méhes- meg a gyümölcsöskert közel essen egymáshoz, így aztán a fák tavaszi virágai is terített asztalul szolgáltak a szárnyas gyűjtögetőknek.
Az említett nagy tudományú Horkai azt is tudni véli, hogy a méheket Szent György havának első hetében, kizárólag szerdán vagy csütörtökön tanácsos kibocsátani. A többi napon ugyanis „szerelmesek és lusták”, illetve „mordok és gonosz kedvűek”, ami semmi jóra nem vezet.