Magyar méreg

Azt mondják az itáliai irodalomtudorok: a XX. században élesen elvált egymástól a költészet meg a dalszövegírás. Az olasz nyelv köztudomásúlag hétköznap is cseng-bong, így a költők mindinkább azt tartották poétikusnak, ami nem rímel, s nagy erőfeszítéseket tettek a zeneiség elrontására. Az emberek meg átpártoltak a dalszerzőkhöz: oda, ahonnan az egész költészet eredeztethető. A magyar nyelv még az avantgárd tobzódása idején sem adta fel teljesen a rímelést, de az olaszhoni szakadék itt is érzékelhető: a poéták más irányú elfoglaltsága miatt egyes alapigazságok kimondása korunk énekmondóira van ráterhelve.
A PG Csoport nevezetű rockformáció dalaira annak idején magam is csápoltam a debreceni Újvigadóban, de bevallom: nem tudom feloldani a nevükben rejlő rövidítést. Abban a korban még kötelező egyetemi tantárgy volt a politikai gazdaságtan – szellemiségük azonban épp az ellenkezője annak. A Jantyik Zsolt, Jantyik Csaba, Fazekas László és Kiss Attila által alkotott kvartett már a húszéves jubileumi koncertjén is túl van, s ahogy az manapság dívik, kiadták a teljes dokumentációt is koncertvideóval, werkfilmmel, audioválogatással. A rajongótábornak aligha kell bemutatni őket – ám akiknek igen, azokhoz a szövegeiken keresztül vezet az út.
Lehet, hogy a profi poétánál elemi elvárás a köldöknézés, de hol van az megírva, hogy a rímelni sem átalló bandák nem üthetik az orrukat a politikába? Persze a PG Csoport sem direktben politizál: csak életérzéseket rögzít. „Nem sietünk sehová, nem rohanunk sehová; mit ér az élet, ha nincs benne, csak rohanás? Az élet az nem ilyen, s ha éppen ma semmilyen, azért az a hibás, kinek az élet csak rohanás.” Vétó a gyorsuló világ, a gyorsuló fogyasztás ellen? Hiszen „ez a világ, amiben élünk, csak a hajnala sötét előttünk”, s ebben „a Káli Júgában pörög az élet, forog a zsírjában”. De nemcsak életmódbeli dilemmákról van szó: „megint olyan korban élhetsz, amit elfoghat a félelem”. Általános rosszkedv? Vagy konkrétabb? „Ez a szív, ez a száj, ez a szó, ami fáj: hogy ez a föld nem eladó, ez a nép tán feladó?” S már itt is vagyunk a hazai sorskérdéseknél. Ezeket pedig olykor a globalizmus tükrében kell megvizsgálni: „Mivé lenne a világ, ha a Rolling Stones magyarul énekelne?” Tényleg: mivé? „Végre csoda történne New Yorkban, de angolul senkit nem érdekelne, s a pekingi Kossuth Rádió lenne a leghallgatottabb világadó?” A valóság túltett a képzeleten: már a budapesti Kossuth rádió sem a régi. S még elgondolni is borzongató, „ha nem lenne olyan magyar méreg, amit a világon meg ne vennének” … De ennél reálisabb gondolatkísérletre is lelhetünk: „Mivé lenne a világ, ha három nap volna egy esztendő, s nem lenne olyan magyar család, ahol nincsen tele a bendő?”
Ötvenhatról úgy vélekednek: „örökre elveszhetünk, ha nem emlékezünk”, a kétezer évről pedig: „mintha nem is lett volna”. Néha viszont pontosabbak a politológusoknál: „Ez a világ olyan világ, nagyon várja már a csodát. Várja nagyon: tönkretették, kirabolták, kinevették. Mondta is egy nagyon beteg bácsi: ácsi! Tetszettek volna forradalmat csinálni…” Mert e forradalomtalan világban igen leegyszerűsödött a politikai program: „nem adni, csak elvenni; nem tudni, csak élvezni; nem hinni, csak lenyúlni; a végén mindent letagadni…” December ötödike margójára is írtak nótát. „Megyek a hegyen, lábujjhegyen, hogy hamarabb legyen, hogy a medve meg ne egyen.” Némi reménykedés: „Megadja még nekünk az ég: ne bántsanak mások bűneiért.” S a szerény igény: „Valami legyen!” Egyetértek Jantyikékkal.