Megcsalatott strasbourgi remények

Majd elmegyünk Srasbourgba, az Emberi Jogi Bírósághoz – mondja sok felhevült ember, aki nem találta meg az igazságát a magyar bíróságokon. Lehet, szinte bárkinek az Európa Tanács Emberi Jogi Bíróságához fordulni, ha úgy érzi, a sérelmére nem kapott elégtételt. Sokan tudják ezt a honi újságokból, rádiókból, tévékből. De azt már csak nagyon kevesen tudják, hogy milyenek a strasbourgi remények esélyei. Hogy az emberi jogi bíróságon az egyszerű állampolgárnak a magyar állam az ellenfele, akinek az „ügyvédje” egy igazságügyi minisztériumi államtitkár és egy jogászcsapat dolgozik a keze alá. Vagyis a mérkőzés a felek között hasonlatos ahhoz, mint amikor magyar kupameccsre megy egy megyei csapathoz egy fővárosi sztárgárda.
De még a meccs előtt be kell fogadtatni a panaszos kérelmét, hogy a mérkőzésre egyáltalán sor kerülhessen. Nagyon sokan már ezt a feltételt sem tudják teljesíteni (például az összes hazai jogorvoslati lehetőség kimerítése, az ügy jogerős befejezését követő hat hónapon belüli előterjesztés), így a panaszuk elvérzik még az állammal való összecsapás előtt. Az emberi jogi sérelem lényege azonban nem a hazai bíróság, hatóság jogsértő eljárása vagy téves, hibás döntése, mert ezek önmagukban még nem alapozzák meg az állampolgár eredményes kérelmét az Emberi Jogi Bíróság előtt. A sikerhez az kell, hogy a kérelmező, az állampolgár az ügye intézése során, annak eredményeként az állam áldozatául essen, áldozatául váljon.
Persze minden pervesztes hajlamos arra, hogy a bíróság, az igazságszolgáltatás áldozatának érezze magát, noha az ügyében csak a rendelkezésre álló bizonyítékok (netán valótlan tartalmú tanúvallomások) és a hatályos (netán rossz) jogszabályok alapján döntöttek, és ezek eredményeként nem nyert, szenvedett csorbát az igazság. Az ilyen esetek nem érdeklik Strasbourgot. Hogyan válik, mikor esik az állam áldozatává az állampolgár? (Mi most, a jelenlegi magyar alkotmányjogi helyzetben például megközelítően tízmillióan vagyunk az állam áldozatai, de ez helyzet sem érdekli az Emberi Jogi Bíróságot). Mikor tekintik egy állampolgár és egy állam közötti konfliktus eredményeként az állam áldozatának az állampolgárt? Viszonylag sok esetben, hiszen több száz precedensértékű döntése van a bíróságnak, amelyben elmarasztalja és kártérítés fizetésére kötelezi az államot (huszonvalahány esetben a magyar államot is, de ez elenyésző a több ezer panaszbeadványhoz viszonyítva).
Tehát csodát ne várjon senki Strasbourgtól sem. A magyar hatóság, bíróság jogerős döntését egyébként sem változtathatják meg, csak az állami önkény áldozatául esett állampolgár részére pénzbeli elégtételt szolgáltatnak. Ha szolgáltatnak. De nem láttak okot az állam elmarasztalására, sőt a panasz befogadására sem, amikor egy vidéki kisvárosban a rendőrök csak úgy, unalmukban maradandó testi fogyatékosságot okozva (hátratörték a nyugdíjas áldozatuk hüvelykujját), és amúgy alaposan elvertek egy szókimondó embert (aki lekommunistázta az őt bántalmazó rendőröket, kilátásba helyezve a közeli leszerelésüket), akivel szemben eredetileg (állítólag) segítő jelleggel intézkedtek. A helyi ügyészség a Legfőbb Ügyészség többszöri nógatására végül vádat emelt a helyi bíróság előtt a verekedő rendőrökkel szemben, de a helyi bíróság a rendőröket felmentette, mert nem találta szavahihetőnek a megvert idős embert. Strasbourg megítélése szerint a nyugdíjas nem esett áldozatául az állami önkénynek, hiszen az ügyészség végül is vádat emelt, a bíróság lefolytatta az eljárást, és jogerős ítéletet hozott a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján.
Azt pedig Strasbourgban hogyan is tudhatnák, miként folyik Magyarországon egy kisvárosi bíróságon a bíróság elnöke által tárgyalt büntetőügyben a tárgyalás a kisvárosi rendőr vádlottak ellen, ahol a kisvárosi ügyész képviseli a vádat, és ahol a vádlottak a bíróság folyosóján élcelődnek az ott várakozó sértetten, jóízűen nevetgélve, megjegyezve, hogy itt mindenki velük van?
De Strasbourgban nem vezetett eredményre M. P. újságíró kérelme sem. M. P. a legnagyobb ellenzéki napilapban megjelent, Figyel-e a nagy testvér? címmel írt cikkében arra igyekezett felhívni a figyelmet, hogy állambiztonsági kockázatot jelent, ha titkosszolgálati főtisztek vállalnak olyan biztonsági magántársaságokban vezető pozíciót, amelyekben külföldi állampolgárságú vezetőségi tagok is vannak, és ezáltal átjárás keletkezik a titkosszolgálat és a magántársaság között államtitoksértés veszélyével.
M. P. ellen a jelenlegi kormányfő érdekeltségi köréhez tartozó – az Egymásért-ügyben is emlegetett – egykori nemzetbiztonsági hivatali elnök (N. L.) feljelentést tett rágalmazás vádjával, majd a politikai elfogultságát nem is titkoló és emiatt hivatali elmarasztalásban is részesült, elhíresült, fővárosi bíró (Cs. J.) becsületsértés címén (rágalmazás volt a vád) bűnösnek nyilvánította, és elítélte egy év próbára bocsátásra. A másodfokú bíróság az ítéletet megváltoztatta, és a vádlott újságírót „megrovásban” részesítette. A Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte, és M. P. újságírót bűncselekmény hiányában felmentette.
Ezzel a dolog a lovagiasság szabályai szerint rendben is lenne. Így gondolták ezt Strasbourgban is, az Emberi Jogi Bíróságnál, hiszen a kérelmet elbíráló háromtagú tanács megállapítása szerint, „miután a kérelmezőt felmentette a Legfelsőbb Bíróság, így nem tekinthető egyezménysértés „áldozatának”, ezért M. P. kérelmét elfogadhatatlannak nyilvánították. Hogy miért nem áldozata a bírósági jogsértéseknek, vagyis a magyar államnak az újságíró, aki ellen öt (!) évig folyt a büntetőeljárás, aki két évig vádlott volt, és négy alkalommal kellett a bíróságon emiatt megjelennie és a vádlottak padjára ülnie?
Akinek évekig Damoklesz kardjaként lógott a feje felett a büntetőeljárás, a bűnösségét kimondó első- és másodfokú bírósági ítélet, folyamatos stresszt okozva a munkavégzésében és a magánéletében, családi életében? Akinek évekig, amikor tollat vett a kezébe, hogy cikket írjon, minden egyes alkalommal gondolnia kellett arra, nem indul-e majd az írás miatt újabb eljárás ellene, ha már olyasmiért is elítélték, amit el sem követett, hiszen akkor bármiért újra elítélhetik.
Miért nem látszik az Strasbourgban, hogy a feljelentő célja éppen az volt, hogy a büntetőeljárással megfélemlítse, megalázza az újságírót (és ebben szándékosan vagy anélkül segítségére voltak az alsóbb bíróságokon)?! A feljelentő és köre a célját elérte akkor is, ha évek múltán M. P. ártatlanságát a Legfelsőbb Bíróság megállapította. Ilyen nagy még a távolság az európai emberi jogi bíróság és a mi kelet-közép-európai banánköztársaságunk között?
Tessék már mindenkinek tudomásul venni, hogy csak magunkra számíthatunk.

A szerző ügyvéd