Megszabadulni a vizitdíj intézményétől

A Magyar Orvosi Kamara kezdetektől fogva egyöntetűen a vizitdíj-kórházi napidíj intézménye (nevezzük a továbbiakban az egyszerűség kedvéért csak vizitdíjnak) ellen volt, és van a mai napig is. Nézzük meg, beigazolódott-e mindaz, amit a vizitdíj kiagyalói vártak, ígértek?
Egy lakossági felmérés adatai
A betegforgalom csökkent ugyan itt-ott, ám ez nem egyértelmű eredmény. Például mifelénk (Nyugat-Magyarországon vagyok háziorvos) inkább nőtt. Nyilván a nehezebben elérhető szakellátás (várólisták, előjegyzés hosszabbodása stb.) miatt is. Azt sem vizsgálta senki, hogy ahol valóban kevesebb volt az orvos-beteg találkozás, mi állhatott a háttérben. A mi információnk szerint az ország bizonyos régióiban egyértelmű összefüggés volt érzékelhető a szegénység, a gyenge fizetőképesség és a csökkenő forgalom között. A Gfk Hungária 2007-es lakossági egészségfelmérése egyértelműen azt mutatja, hogy a vizitdíj az alacsony iskolai végzettségű, kis jövedelmű rétegek (tehát a szegények) orvoshoz fordulását sokkal jobban akadályozza, mint a gazdagokét. Amíg a teljes lakosság 18 százalékának döntését befolyásolja a 300 forintos vizitdíj, addig ez az arány a nyolc általánost vagy ennél kevesebbet végzettek esetében 28 százalék, az egyetemi, főiskolai végzettséggel rendelkezők esetében pedig 9 százalék. Jövedelmi helyzet szerint az eltérés még ennél is nagyobb: a 90 ezer Ft-nál kevesebbet keresők esetében 26 százalék, amíg a 150 ezer Ft feletti jövedelműek esetében 6 százalék. Hasonlóan nagy különbségek figyelhetők meg a vizitdíj miatt elhalasztott orvoshoz fordulásokban. A válaszadók 15 százaléka mondta, hogy nem fordult orvoshoz a vizitdíj miatt, de ez az arány a nyolc általánost vagy ennél kevesebbet végzettek esetében 25 százalék, az egyetemi, főiskolai végzettséggel rendelkezők esetében pedig 10 százalék; a 90 ezer Ft-nál kevesebbet keresők esetében 21 százalék, amíg a 150 ezer Ft feletti jövedelműek esetében 9 százalék.
Mit jelentenek ezek az adatok? A felmérés eredményei egyértelműen igazolják azt, hogy a szegényeket sokkal jobban sújtja a vizitdíj, mint a gazdagokat, pedig a jól ismert összefüggés szerint a szegények betegebbek, mint a gazdagok, az indokolatlan orvoshoz fordulás pedig nagyobb mértékű a gazdagok, mint a szegények esetében. A vizitdíj bevezetése tehát az indokolatlan ellátásokat csak jóval kisebb mértékben szorította vissza, mint amennyire akadályozta a valóban ellátásra szoruló, szegény betegek egészségügyi ellátáshoz való hozzáférését.
A legtöbb járulékot mi fizetjük
Azt sem hihette senki komolyan, hogy az ingyenesség érzetét kell megszüntetni. Csak a gyengeelméjű nem tudja manapság idehaza, hogy Európa-szerte mi, magyarok fizetjük az egyik legtöbb adót és járulékot, ahhoz képest pedig egyre kevesebbet részesülünk a közjóból. Senki nem hiszi, hogy bármi – így különösképp az egészségügyi ellátás – valaha is ingyen lett volna. A becslés helyességét erősíti, hogy az OECD 2003-ra és 2004-re hasonló nagyságrendben jelölte meg a betegek által fizetett önrész alakulását a teljes egészségügyi kiadásokban (2003-ban 397 milliárd, 2004-ben 433 milliárd forint). Ez európai léptékben is igen jelentős mértékű önrészarányt jelent akár a közkiadásokhoz, akár a teljes egészségügyi kiadásokhoz viszonyítva. Az OECD felmérése szerint a huszonkét adatszolgáltató ország között Magyarország negyedik a sorrendben, csak három országban fizetnek nagyobb arányban a betegek saját zsebből az egészségügyi szolgáltatásokért. Másképp, százalékosan kifejezve ez azt jelenti, hogy nálunk a közfinanszírozás kiegészítéseként az egészségügyi finanszírozási források 29,5 százalékát a betegek saját zsebből fizették már 2004-ben is, az utóbbi évek „reformját” megelőzően (pl. gyógyszerköltség formájában). Éppenséggel az alig másfél esztendeje történt kétszázalékos munkavállalói járulékemelés (ami a fizetendő összeg másfélszeresét jelentette!) teremthetett volna számottevő növekményt az ellátás számára, ha nem a válságban tengődő nyugdíjkasszát támogatták volna meg vele előbb informálisan, idéntől pedig már teljesen legálisan átcsoportosítva a kasszák között.
Hálapénz: megmaradt szokások
A hálapénz témája csak arra jó, hogy a választókat vérmérsékletük szerint „kedélyborzolja”, hangulatot szítva az orvosok ellen, és egyben megosztva azokat. Jellegénél fogva nyilvánvaló, hogy arról hiteles adatot szerezni gyakorlatilag nem lehet. Honnan veszi tehát bárki, hogy csökkent volna a mértéke éppen most, amikor a kegyetlen pénzügyi megszorítások okozta várólisták szinte tálcán kínálják a korrupció lehetőségét, beteget és orvos egyaránt csábítva? Ha valamiért csökkent a paraszolvencia mértéke, hát az egyedül az emberek elszegényedése, illetve a pénz fokozatos elértéktelenedése miatt. Ehhez pedig a vizitdíjnak vajmi kevés a köze.
Az elmúlt egy esztendő tapasztalatai egyértelműen arra utalnak, hogy kórházi napidíj tekintetében a bevétel nem jelentős, különösen az anyagi ráfordítások és az adminisztrációs többletterhek figyelembevételével. [A kormányzati propagandával szemben a vizitdíj a teljes egészségügyi kiadásokhoz képest rendkívül kis bevételt eredményez a szolgáltatóknak. Az Egészségügyi Minisztérium becslése szerint hozzávetőleg 15 milliárd forint származott 2007-ben a vizitdíjból. Ha a KSH 2005-ös szakértői becslését vesszük vetítési alapnak a teljes és a magán-egészségügyi kiadásokra vonatkozóan (1870 milliárd forint teljes kiadás, 555 milliárd forint magán kiadás, forrás: KSH szakértői anyag, TÁRKI), akkor a vizitdíjból származó bevétel a teljes kiadások arányában mindössze 0,75 százalékot, a magánkiadások arányában 2,55 százalékot jelentettek 2007-ben. Ezek az arányok valójában még kisebbek, hiszen mind a teljes, mind a magán-egészségügyi kiadások ennél magasabbak voltak 2007-ben (hivatalos statisztika még nem elérhető). Látható, hogy a beszedett vizitdíj finanszírozási jelentősége az egészségügy jelenlegi finanszírozási igénye szempontjából jelentéktelen.g
A „nevelő hatás” elmaradt
A betegekre mért „nevelő hatás” sem érzékelhető, mint ahogy előre jeleztük, az eszköz e tekintetben is alkalmatlan. Ugyanakkor sem a fekvőbeteg-, sem a járóbeteg-szakellátás területén e bevételek nem jelentettek semmiféle jövedelmi pluszt az ott dolgozóknak. Az alapellátás területén egy esztendeje, a háziorvosok nagygyűlésén jeleztük, hogy az alulfinanszírozottság a praxisok működését alapvetően veszélyezteti, sürgős intézkedésre, a havi OEP-finanszírozás minimálisan megduplázására lenne szükség ahhoz, hogy a betegellátás mindennapi – egyre növekvő – fizikai költségei mellett a praxisban dolgozók legalább közalkalmazotti szintű bérezésére is elegendő fedezet álljon rendelkezésre. Ehhez mérten a vizitdíj intézménye jelentett ugyan némi sürgős segélyt a túléléshez, azonban:
– aránytalanságot szült a praxisok között anyagilag – a létszámtól függően a havi vizitdíjbevétel néhány tízezertől, akár néhány százezerig is szór –, holott az alapvető működési költségek és a team létszáma jellemzően nem függ az ellátandó betegek számától,
– nem javított érdemben az orvos és a szakszemélyzet jövedelmi helyzetén – magát makacsul tartó tévhit, hogy a vizitdíj az orvos jövedelme lenne, ami nem igaz, az a praxis teljes bruttó bevételeként jelenik meg;
– forgalomtól függően folytonosan változó mértéke bizonytalanságot szül a bevételek tervezésénél;
– nem pótolja a visszavont amortizációs díjat;
– összességében meg sem közelíti a fentiekben vázolt minimális anyagi szükségletet a praxisok számára.
Alig pár napja a kormányfő évértékelő beszédében több száz milliárdos adó- és járulékcsökkenés lehetőségét prognosztizálta a jövő esztendőre. Ám legyen! De ne feledjük! Az egészségügyet tartósan elégtelen forrásból nem lehet fenntartani. Mérlegelni kellene talán, vajon nem fontosabb-e eme nemzetstratégiailag nélkülözhetetlen ágazat életben tartása, fejlesztése? Csak összehasonlításul: az egész alapellátásra fordított összeg – amit minimum duplázni kellene a fentiek szerint – nem éri el az évi 70 milliárdot sem! Tehát volna miből, volna mit, csak helyes döntést kellene hozni végre.
Erőszakos, demagóg kampány
Mi hát a teendő? Az eddigi fejtegetésekből egyértelműen kitűnik, a vizitdíj-napidíjrendszert meg kell szüntetni, helyébe stabil, értékálló és értékkövető, költségérzékeny, járulék- és adóalapú finanszírozásra van szükség. Mivel minderről a jelenlegi döntéshozók nem hajlandók hallani, erőszakos, hamis demagógiával, nyíltan és erőszakosan (a betegellátó helyeket sem kímélve) kampányolnak önös érdekeik szerint (nem átallnak a bevételek visszapótlásától való elzárkózással fenyegetni miniszteriális szinten, ami a háziorvosok között félelmet keltve máris megosztottságot szült), a választóknak minden okuk megvan arra, hogy sorsuk irányítását a maguk kezébe vegyék, és az alkotmányos népfelség jogával élve maguk döntsenek fontos ügyeikben. Most, március 9-én a vizitdíj-napidíj-tandíj ügyében, még az idén ősszel pedig az üzleti, több-biztosítós rendszer elutasítása, az egységes, társadalmi egészségbiztosítás építése érdekében, ügydöntő népszavazás keretében tehetik meg ezt.
El kell menni szavazni! Mindenkinek! Rólunk, gyermekeinkről, unokáinkról van szó. A felelős döntés csak széles körű társadalmi bázison nyugodva lehet hiteles és időtálló.

A szerző a Magyar Orvosi Kamara elnöke