MI A MAGYAR?

A politikai érzékéről híres magyar parlamentben rég nem beszéltek annyit hordó tetejéről és malom alatt, mint nemrég a német szövetség kimélyítése felől. Megint csak meglátszott, mennyire iskolázatlan a mi világunk külpolitikai dolgokban, s mivel sosem vagy régen nem volt egészen ura sorsának, mennyire nincsenek igazi nézetei e sorsa felől. Amiket – kurucosan, huszárosan, pukkasztásra szánva s fenegyerekeskedően – a németség, a német szövetség s most ennek szorosabbra fogása ellen vetettek: tisztára a régi szótárból valók, melyből annak idején a függetlenségi honfibú ádázódott az átkos osztrák kiegyezés ellen. Értenék olyanokat, kik nem sajnálnák levonni a nemzeti gondolat legvégső következését, s nem ijedve meg Magyarországnak akár teljes föderalizálódásától, el tudnának gondolni valamely kis nemzetek szövetségét Prágától Kijevig, Bécstől Odesszáig s Laibachtól Szófiáig, s e szövetségnek elég erejét arra, hogy ne kellessen közösködnie sem a német, sem az orosz impériummal. Értenék valamely centralistább dualistaságot is, mely a magyar–osztrák monarchiának birodalmibb szervezetére s ezzel olyan belső erőnövekedésére gondolna, amellyel ez a nagyhatalom magában is meg tudhasson állni a germán s a szláv szorítás között. De mindenképp érthetetlen előttem olyan magyar függetlenségi törekvésnek a német szövetség ellen való gyanakvása, mely egyfelől lazítani kívánná még Ausztriával való összefüggésünket is, másfelől azonban ezt a külön Magyarországot változatlanul, sőt megerősödve s egységesen magyar uralmúnak kívánja megtartani. Ha valami támasztéka lehet e számításnak, csakis egy hamburg–bagdadi vonalú világhatalom lehetne, melynek mindegy, hogy Ausztriát és Magyarországot együtt vagy külön találja-e útjában, melynek érdeke, hogy a rája utalt magyarság minél erősebb legyen, s amely van olyan erős, hogy úgy az ugyancsak hatalmában lévő románságot távol tudja tartani Erdélytől, mint a cseheket, az ukránokat s a délszlávokat Magyarország északi, keleti s déli és délnyugati vidékeitől. […] Az általános gondolattalanság alól csodálatosképpen nem volt kivétel a különben annyira józan és óvatos Tisza István gróf sem, ki szintén kötelességének ítélte, hogy a magyar gazdai zsebek nevében óvást emelve a közép-európai szövetségnek a gabonatermő Romániával (vagy talán Lengyelországgal?) való megnevelése ellen, még ezenfelül a magyar szuverenitás nevében is tiltakozzék Payer német alkancellár abbeli álma ellen, hogy az eljövendő nagy közép-európai szerkezetben az országhatárok elmosódjanak. […] Ismét érteném, ha ezt olyan államférfi – teszem negyvennyolcas – nézné horrornak, ki Ausztriával való vámbeli közösségünket is függetlenségünk csorbulásának tekinti. […] De hogy még így is és az a Tisza István gróf, ki harmincadik esztendeje magyarázza a magyarnak, hogy hazája független és önálló állodalom, és sorsának teljes ura, ha vámterülete, ha hadserege, ha diplomáciája, ha uralkodója s egész udvara közös is Ausztriával: hogy a dualizmusnak ez a palatinusa is óvást emel, s éppen a becsületes és liberális német vicekancellár nyilatkozataival szemben, a német felsőségi igények ellen: ez igen elkedvetlenítheti az amúgy is sok ok miatt okkal kedvetlen Németországban éppen a legbecsületesebb s legliberálisabb törekvéseket, s csak gyengítheti az alldeutschokkal szemben, csak az alldeutschok alá adhat lovat, csak növelheti befolyásukat a birodalomban, kik pedig igazán nem méltányosak s nem liberálisak semerre, sem befelé, sem kifelé.
[…] Olvastam valahol a mondást, hogy még a királynénak is le kell vetnie fűzőjét, ha szerelembe akar esni. Hogy a német barátság nincs és nem lesz ingyen, azzal éppúgy tisztában lehetünk, mint ahogy azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a németeknek sem volt csakis hasznuk s csakis kényelmük a velünk való szövetségből. Ugyanazon alldeutsch iskola, mely különben éppúgy szőröstől-bőröstől annektálná Ausztria–Magyarországot, mint Finnlandot, Livlandot, Kurlandot, Litvániát, Ukrániát, Flandriát, Hollandiát s a longwy-brieyi ércvidéket: viszont évek óta nem győz s a háború alatt sem szűnt meg felpanaszolni, hogy a szövetségünkre való tekintet mily feleslegesen exponálta Németországot a Balkánon, mily végzetesen elszakította Oroszországtól, mennyire érdeke ellen való külpolitikára hajtotta, holott mind e tekintet felesleges volt, s felesleges ma is, mert Ausztria–Magyarország, földrajzi helyzeténél s nemzetiségi állapotainál fogva, amúgy is kényre-kedvre ki van szolgáltatva Németországnak, s nem lehet más, mint engedelmes hűbérese.
(Ignotus: A politika mögül – A német szövetség. Nyugat, 1918)