(mi történt Dzsíbíszível II. )

Én nem tudom, sikerült-e érzékeltetnem az olvasóval hajléktalan felebarátom, Dzsíbíszí karácsonyi történetének néhány nappal ezelőtt megjelent első részében, hogy egy utcán élő sorsát megkönnyíteni nem éppen egyszerű, s a nehézséget elsősorban az illető személyisége és szabad akarata jelenti. A hajléktalan általában e belső tényezőkből eredően válik hajléktalanná, viszont az, ha a társadalom hasznos és tevékeny tagjai ezért maradéktalanul ráhárítják a felelősséget, egyáltalán nincs igazuk.
Miként előző írásomban említettem, egy jó lelkű s a nyomorultak ügyeiben járatos lelkész, Iványi Miklós lehetőséget biztosított arra, hogy hősünk a Dankó utcában az Oltalom Karitatív Egyesület telephelyén megfürödjön, s egyúttal orvosi segédlettel atkáitól is megszabaduljon. Másrészt: hírt adtam arról is, hogy egy nyolcvankét éves hölgy, Disztl Jánosné felajánlotta, hogy Óbuda határában lévő víkendházában fedelet ad Dzsíbíszínek. Nekem az volt a dolgom, hogy eme két dolgot összehangoljam, egy pillanatra sem tévesztve szem elől hajléktalan barátomat, s alkalmasint tisztán, atkamentesen juttassam el Óbudára. Úgy gondoltam, Disztl Jánosnét azután értesítem jöttünkről, ha hősünk, hogy úgy mondjam, szalonképes állapotba kerül. Iványi Miklóssal történt megállapodásunk értelmében csütörtökön (karácsony előtt három nappal) délután négykor érkeztünk meg a Dankó utcába, ahol az úgynevezett Fűtött Utca kapuja előtt hajléktalanok tömege várakozott bebocsátásra. Mily furcsa véletlen: rövid idővel jöttünk előtt Szili Katalin, az Országgyűlés elnöke tett itt karitatív látogatást, s ugyanakkor – tudtomon kívül – lányom, Luca férjével és Ambrus unokámmal az általa kimosott használt ruhaneműt hozta be az egyesülethez. Minket Dzsíbíszível egy kedves ifjú hölgy, Tóth Ágnes szociális munkás vett pártfogásába, s néhány perccel később hősünk egy semminő látványtól meg nem rettenő orvosnő előtt vetette le magáról tizenkét réteg hullazsákba kívánkozó ruháját. A tiszta holmival, amit együtt szállítottunk ide, én a rendelő és a hajléktalankórház előterében várakoztam. Már korábban feltűnt nekem, hogy Dzsíbíszí olyan hajlottan jár, mintha mázsányi terhet cipelne. Most kiderült: ruházata és a mindösszesen negyvennyolc zsebében cipelt, kukákból kikerült, felettébb értékes holmik valóban nyomhatnak vagy negyven kilót.
Fürdés után tetőtől talpig be kellett kenni valami jófajta kenőcscsel, s ezt nap nap után háromszor megismételni. Egyébként egészségesnek bizonyult, tökéletes vérnyomását kissé meg is irigyeltem. Másfél óráig fürdött, borotválkozott, hajat mosott, utána negyven percig pakolta át egy nejlonzacskóba a zsebében lévő rejtélyes kincseket. Én közben kitartóan vártam, mert féltem, hogy fürdés után megszökik. Kiderült, hogy az általam őrzött tiszta ruhát, amelyet a Barát utcai Bognár Cukrászda prezentált, csak a háromszori fertőtlenítés után szombaton kívánatos használatba vennie, addig az Oltalomtól kapott inget, nadrágot és pulóvert viselheti. Luca lányom teniszcipőjét azonban már felvehette, pontosan illett rá, mert biz’ szerintem Dzsíbíszí nem magasabb 160 centinél, s ehhez mérten lába is kicsi. Amikor frissen borotválva és frizírozva kilépett a fürdőszobából, minimum úgy nézett ki, mint egy angol lord jól szituált komornyikja. Ezután átkísértem a Fűtött utcába, ahol – protekcióval – a lábadozóknak fenntartott, ráccsal elkerített részen kapott egy ágyat szombatig. A szociális munkásoknak a lelkére kötöttem, hogy ne engedjék ki addig; délben érte jövök. Mondták, hogy az emberi jogok… Lelkemben némi bizakodással s tetemes kétséggel tértem haza, vajon Dzsíbíszí meglép vagy marad. Csütörtökön és pénteken szinte egész nap hívtam Disztl Jánosnét, de rémületemre nem vette fel a telefont. Lehet, hogy lesz szombatra egy szalonképes Dzsíbíszínk, aki mehet vissza aludni a WC-ülőkére?
Hogy mi történt végül szombaton, azt elbeszéli a következő Én nem tudom…