(mi történt Dzsíbíszível III. )

Én nem tudom, hogy Dzsíbíszí, akinek karácsonyi történetét mostani beszámolómmal befejezem, individualista-e. Annyi biztos, hogy komoly aggodalom fogta el, amikor meglátta az Oltalom Karitatív Egyesület fűtött utcáját, ahol tekintettel a cudar, hideg időkre, nyüzsögtek a hajléktalanok. Ez az aggodalom rám is átragadt, mivel attól tartottam, hogy hajléktalan barátom, akiről az orvosi rendelőben kiderült, miszerint Kovács Istvánnak hívják, mint az SZDSZ óriásplakátjának Pistikéjét, a lábadozóból időnap előtt távozik. Ez az időnap szombat dél volt, és aggodalmamat tovább fokozta, hogy pénteken este még nem tudtam elérni Disztl Jánosnét, aki a Magyar Nemzetben közreadott kérésemre Dzsíbíszít befogadni szándékozott. Ezért, amikor felébredtem szombat reggel, azonnal hívtam őt. Ezúttal felvette a telefont, s a lehető legkedvesebben közölte, hogy vár bennünket.
Szombat délben gépkocsival mentem el a Dankó utcába, vittem magammal a Bognár cukrászda által Istvánnak ajándékozott meleg ruhát, kedvenc teniszpartnerem, Bodó doktor által prezentált gyönyörű irhabundát, továbbá horgászathoz használt termojégeremet, vastag kesztyűt, sapkát, egy hálózsákot, tisztálkodási szereket, csalinak egy doboz Marlborót, mert tudtam, hogy Dzsíbíszí szenvedélyes dohányos. A hajléktalanszállóba érve szívemben némi izgalommal jutottam el a lábadozóig, ahol üresen találtam István ágyát. Társai megnyugtattak, hogy nem lépett olajra, s néhány perc múlva a mosdóból elő is került.
Ezután elköszöntünk, beültünk a kocsiba; odakint mínusz hét fok volt. Arra kértem Dzsíbíszít, igyon egy kávét a Bognár cukrászdában, s ott várjon rám, míg neki élelmiszert, Disztl néninek pedig virágot veszek. Mire visszatértem, István nyomtalanul eltűnt. Egy pillanatra vakrémület fogott el, mert azt hittem, hogy az egész építmény, amely emberek szeretetéből épült, összeomlik, Dzsíbíszí megijedt, és nem jön Óbudára. Hiábavalónak tűnt Iványi lelkész segítsége, Tóth Ágnes kedvessége, Bodó doktor nagylelkűsége, Bognárék áldozatkész türelme és a saját konokságom. Ám fél óra múlva Dzsíbíszí előkerült, úgymond, elugrott cigiért a sarki közértbe.
Beültettem a kocsiba, rázártam az ajtót, és a ránk váró öreg hölgytől kapott útleírás alapján elindultam a Bécsi úton Üröm felé. Mivel Disztl néni valamikor taxisofőr volt, utalásai alapján egyből megtaláltam domboldalon álló házát. Egy kis üzlet előtti placcon álltam meg, arra jött egy kövér asszony, valamiért nagyon mérges volt, azt mondta, hogy merek a járdán állni, ha ő rendőr volna, bevonná a jogosítványomat. További boldog karácsonyt, feleltem, mert nagyon örültem, hogy végre itt vagyunk. Ekkor Dzsíbíszí megkérdezte, miért teszem vele ezt. Azért, mondtam, mert egykor volt kutyája, Leó udvarolt az én kutyámnak, Natasának, s így szegről-végről rokonok vagyunk. Némi kiabálás után kijött a házából a nyolcvankét éves Eta néni, hóna alatt egy hősugárzóval és egy rezsóval. Átvezetett minket a víkendházba, odaadta a kulcsokat Dzsíbíszínek, és azt mondta, érezze jól magát. A virágnak nagyon örült. Átöleltük és megcsókoltuk egymást. Bejött a kertbe egy nagy, sárga kutya, kiköpött Leó. Bizalmatlanul, de reménykedve nézegette Dzsíbíszít, aki, amikor a hősugárzó működni kezdett, azt mondta: „Jó lesz itt nekem.”
Kint mínusz nyolc fok volt. Éjszakára tizenkettőt ígértek. Mondtam Disztl néninek, hogy a hősugárzó áramfogyasztásáért legalább fogadjon el némi pénzt. Mosolyogva ingatta a fejét. Amikor távoztam tőlük, hálát és örömet éreztem, és egy mondat lüktetett bennem: „Aki ezek közül egyet befogad, engem fogad be…” Hogy sok olyan ember él-e nyomorult világunkban, mint ez az öreg hölgy, aki Dzsíbíszít befogadta, én nem tudom…