Orosz matrjoska

Egyáltalán nem hagyott kétséget a hatalom szándékai felől az a Vörös tér szomszédságában újjáépülő Moszkva szálló állványzatára kifeszített óriásplakát, amelyen Oroszország jelenlegi és jövendő elnöke mosolyogva hirdették, hogy együtt győznek. A választások éjszakáján a tér másik felén Vlagyimir Putyin és Dmitrij Medvegyev szintén közösen jelentették be az ünneplő fiatalok előtt a megszerzett győzelmet is, demonstrálva, hogy az ország élén két ember áll, az új államfő és a kormányfői székbe átülő régi. Az orosz nép az elmúlt évszázadban azonban már túl sokat látott ahhoz, hogy higgyen a kettős hatalomban. Ez ellen nemcsak a történelmi tapasztalat szól, hanem az egyértelműen az elnökre épülő orosz politikai berendezkedés is. A Kreml első embereit ábrázoló matrjoskák többsége így már Dmitrij Medvegyev mosolygós ábrázatával kezdődik. Bizonyára végigfutott az utódot egyelőre még a nemzet egyértelműen első számú vezetőjeként üdvözlő Putyin fejében is, hogy a XX. század Oroszországában mi lett a királycsinálók sorsa…
Amikor Sztálin az egyeduralomra tört, szó szerint eltakarított az útjából mindenkit. Tíz hosszú évre volt szüksége ahhoz, hogy a pártfőtitkár technikai posztját cári trónná változtassa. Akik ezt megakadályozhatták volna, meghaltak. Lenin természetes halállal, Trockij, Rikov, Kamenyev és a többiek a generalisszimusz vaskeze által. Sztálin halála után Nyikita Hruscsov mintegy véletlen került a csúcsra, köszönhetően ezt sok tekintetben annak, hogy nem számított a párt erős emberei közé. S négy éven át nem is volt túl sok hatalma, hiszen valójában a politika akkori nagymoguljai, Kaganovics, Molotov, Malenkov, Bulganyin és Zsukov irányították az országot. A hozzájuk csapódott Sepilovval egyetemben azonban Hruscsov szívósságának köszönhetően befolyásuk fokozatosan csökkent, s a nevük hamar a feledés homályába merült. A történészek úgy tartják, hogy Hruscsov félreállítását a fiatal pártfunkcionáriusok, Seljepin és Szemicsasztnij szervezték. A gyenge akaratú Leonyid Brezsnyev csak eszköz volt a kezükben. Úgy gondolták, hogy csak átmeneti figura lesz a trónon, s a hatalmat rövid időn belül formálisan is ők gyakorolják majd. Ezzel szemben az aktív és fiatal puccsisták gyorsan a politika hátsó udvarában találták magukat, a „gyenge” Brezsnyev pedig egyre inkább gerontokratáktól körülvéve, élete utolsó napjáig irányította a Szovjetuniót. Az idős és beteg főtitkárok ezt követő egymást utáni gyors halála úgy megrettentette a pártfunkcionáriusokat, hogy azt a Mihail Gorbacsovot emelték a trónra, akinek legfőbb erénye viszonylagos fiatalsága volt. A „peresztrojka atyjaként” közismertté váló utód azonban ismét a hála legkisebb jelét sem mutatta „jótevői” iránt. Ha nem is tudatosan, de végképp meggyengítette a kommunista pártot, a szovjet rendszert és az országot is. Az ambiciózus szverdlovszki, majd moszkvai párttitkár, Borisz Jelcin azonban félreállította Gorbacsovot. Meggyengült egészségi állapota és az általa elfogadott törvények egy évtizeddel később a hatalom átadására késztették Oroszország első elnökét. Tanácsadói kiötlötték, hogy a folyamatosság érdekében még a ciklus lejárta előtt a hatalmat a kiszemelt utódnak adják át, aki a maximális PR-támogatás mellett a trónra ülve biztosítja majd Jelcin hátralévő éveinek nyugodtságát, s nem utolsósorban az elnök körének további üzleti és politikai befolyását. Több próbálkozás után végül a „szürke” Putyinra esett a választás, aki könynyedén győzött a választásokon. Az utód azonban egyre inkább önálló életre kelt, így a „Család” számításai nem váltak be. Borisz Berezovszkij, a „keresztapa” fél év múlva már Londonba emigrált, könynyen szerzett vagyonának jelentős részét pedig elvesztette. Az országot a háttérből irányítani vágyók börtönben vannak vagy külföldre menekültek. Maga Jelcin érintetlenül halt meg, életműve azonban romokban hever. A nevével fémjelzett évtized a köztudatban a káoszszal, a nemzeti érdekek feladásával egyenlő.
Logikusan merül tehát fel sokakban a kérdés, miért gondolja Putyin, hogy megszakad a fent vázolt orosz történelmi ciklus, amelyben az úgymond gyenge utódok a királycsinálók fölé nőnek. Lényegesen megkönnyíti ugyanakkor a távozó elnök helyzetét, hogy őt valójában nem is a hatalom, hanem a nevével fémjelzett kurzus folytatódása érdekli. Putyin az utóbbi időben többször is érzékeltette, hogy aki komolyan veszi, annak számára fárasztó nyolc éven át egy országot irányítani. S ő komolyan vette. Éppen ezért nem távozhat most úgy, mint aki jól végezte dolgát. A mű ugyanis még korántsem tekinthető befejezettnek. Ha csak a hatalom érdekelné, Putyin megtehette volna, hogy módosítja az alkotmányt, s az orosz társadalom többségének üdvrivalgása közepette egymás után harmadik elnöki ciklusára is jelölteti magát. Az emberek nem is nagyon értik, hogyan vállalhatja önként egy ilyen nagy hatalmú, tekintélyes személyiség hatalma korlátozását és alárendelt szerep betöltését. Putyin és csapata azonban a mindenki számára nehezebb utat választotta. A kettős hatalom az orosz rendszerben ugyanis nem működik. Az alkotmány szerint ugyanis a politikai rendszer élén az államfő áll. Ezért ha az új elnök önálló akar lenni, az lesz. Ha viszont Medvegyev és Putyin megállapodása szerint a kormányfő erős és önálló lesz, a döntéshozó központ a Kremlből a kormányhoz kerül át. Az egyetlen igazán hatékonyan működő intézményt, az elnökit ugyanakkor meggyengíteni vétek lenne, ellenkező esetben pedig idővel magától értetődik a kormányfőként dolgozó Putyin tekintélyének folyamatos kopása. Legalábbis ezt mutatják az eddigi tapasztalatok. Miniszterelnökként ugyanis az utóbbi két évtizedben mindenki legfeljebb csak a balhét vitte el, s nem sok nyomot hagyott maga után az orosz történelemben. Most azonban sok feltétel adott ahhoz, hogy megváltozzon ez a helyzet. Van egy, a többség által támogatott stratégia, egy Oroszország szempontjából kimondottan kedvező nemzetközi konjunktúra, s talán egy, a korábbiaknál egységesebb elitcsapat is. A kurzus célkitűzéseinek sikeres megvalósítása tehát nem lehetetlen. Ilyen helyzetben meg lehet kockáztatni egy klasszikus értelemben veszélyesnek tűnő hatalmi konstrukciót is, amely talán még magát a rendszert is modernizálhatja. Ráadásul a formális hatalom korántsem mindig azonos a befolyással!
Rövid távon azonban egyelőre több a kérdés, mint a válasz. Az oroszok nagy része (62 százalék) úgy véli, ha Vlagyimir Putyin miniszterelnök lesz, hozzá kerül az eddigi államfői jogkörök egy része is. A VCIOM közvélemény-kutató felmérése szerint összesen 88 százalék, de a Medvegyevre szavazók körében 93 százalék hiszi, hogy Putyin az elnöki tisztségből távozva is megőrzi befolyását. Mindez azt jelenti, hogy Medvegyevet valójában nem új, tiszta lappal induló államfőnek tekintik, hanem Putyin ügye folytatójának. Az elemzők ezzel szemben arra számítanak, hogy Medvegyev nem lesz gyenge elnök, s kezdetben valóban tandem irányítja majd az országot, később azonban újra kialakul az egyetlen hatalmi központ. Így aztán egyelőre sokan törhetik a fejüket azon, milyen matrjoskát kell vásárolni az Arbaton, s kinek a képét is kell majd kifüggeszteni a falra. Hiába, Oroszországban még egy lefutott elnökválasztás sem egyszerű mutatvány.