Szegényasztal

Kicsit sértődötten szólt rám Kiéry Kelemen, amikor a nevét pontosan akartam leírni, mert már az ő édesapja is Kéri volt, se i, se ipszilon, szakított a család a valamikori írásmóddal.
„Különben is én már régen Kelemen bácsi vagyok az ismerősök körében, új történelem, amiben mi élünk, és ebben a régi családot betakarta az idő. De ha így elszóltam magam, írja meg, ahogy kikötöttem: őszintén, hogyan is szakadt szét egy népes család önhibáján kívül. Nagy házunk volt a templomsoron. Négy lépcsőn kellett az udvarról felmenni, hogy a tornácra, onnan pedig a nagykonyhába nyisson be az ember. Aki idegen jött, mind magasztalta azt a fogadókertet, amit édesanyám gondozott. Két locsoló víz éppen csak elég volt az öntözésre, amit minden áldott nap maga osztott szét, mert ő tudta, melyik tő mennyit kíván. Az utcára a nagy szoba nézett három ablakkal, az volt a vendégeké, a család a konyha utáni két kisebb helyen aludt. Régi nagy támlás ágyakban, sok-sok ágyneművel. Az éléskamrát fal választotta el, oda a gangról lehetett bejárni. Aztán volt egy nagy mindenes hely, ahol lábasokat, fazekakat, dagasztóteknőt és más ilyen holmikat tároltunk. A pincelejáró is a tornácról nyílott. Tekintélyes ház volt, a község nevezetesebbjei közül való. 1952-ben abból parancsoltak ki minket az udvar nagy istállójának népével: lovakkal-tehenekkel-szekerekkel, mert ez lett – mint legalkalmasabb – a szövetkezeti központ. Ekkor még csak csoportnak hívták, nem téesznek. Volt pár kilométerre egy tanyánk – nem mérhető a falubeli házhoz –, oda hurcolkodtunk. Anyám, apám, öcsém meg a húgom. Emlegették maguk közt az emberek: na, ezek is lejöttek a lépcsőkön, milyen világ lesz mostantól?
Mert tartásuk, megbecsülésük volt az én öregjeimnek, gazdák voltunk. A magunk gazdái, cselédek nélkül. A közös munkákban, aratás-kapálás, nem előzött meg minket szinte senki. Kaptunk elismerést is, különösen azután, mikor fölszaporodott a föld hatszáz holdra. Apámtól kérdezték a valamikori cselédemberek, hogy mit vessenek, meg hova. Ők voltak ugyan a vezetőség, de tapasztalat, határismeret nélkül csak nézegettek egymásra. Megütköztek azon, hogy apám a »székházba«, a volt otthonunkba soha többé be nem lépett. Abban az időben a községházán volt az iroda, esténként ott gyülekeztek munkaelosztásra, rendeletek ismertetésére, a tanácselnökkel való egyeztetésekre az emberek, először oda vezették be a villanyt. Apám egyre mondta, jószágállomány nélkül olyanok vagyunk, mint a sánta ember bot nélkül, így aztán egy régi uradalmi istállóba – amit megint csak úgy elfoglaltak – csoportosították a lovakat, teheneket. Vegyes állomány volt, mint a koldus asztala, de több a semminél.
Én mint katonasorba érett osztályidegen amolyan munkaszolgálatos században sínylődtem, a két évből elengedtek három hónapot, merthogy az apám téesztag lett. Hazakerültem, de sokáig nem melegedhettem, elküldtek iskolára. Érettségim ugyan nem volt, de azt is le kellett tennem, mert kinézték, hogy még egyetemre is mehetek, levelezőre. Közben a szedett-vedett jószágállományból selejtezéssel, keresztezésekkel komoly vagyonértékű tehenészet és lótenyészet alakult, ennek volt a lelke az én öregem. Elérkeztünk ’56-hoz. Öcsém itt hagyott bennünket, ő akkor már rendes katonaként szolgált. Azt mondta: apám meg az én kenyeremből nem kér, két barátjával itt hagyták az országot. Anyánk belebetegedett.
A többi aztán úgy történt, ahogy másutt. Hiába volt az okos szó, napok alatt mindent széthordtak a népek. Aztán meg vihették viszsza. Eladósodott a közös, baj baj hátán, és még a magunké is szomorította a famíliát. Apám kórházba került, gyomorfekéllyel operálták. A fejetlen vezetőség, hogy az adósságból meneküljünk, eladta az egész lóállományt. Arra jött vissza édesapám: oda a féltett kincs. Anyám kétségbeesett, attól félt, ő lesz a második halott, mert ő az öcsémet is úgy siratgatta, mint aki elveszett örökre. Kishúgomból tanítónő lett, a diploma után férjhez ment. Városba került, de nem a boldogságba. A férjét körbevették az ivócimborák, a fiatalasszony magára maradt. Válás, még szerencse, gyerek nélkül, aztán egy árvaotthonba került nevelőnek, édesanyám szerint oda temette el magát.
Utolsó reménységnek maradtam már, nem a tanyán, mert visszakaptuk a jogtalanul elbitorolt házunkat. A négygrádicsos templomsorit. Lám, annyit megadott az Isten, hogy a magáéból kísérhettük apám mellé anyámat a temetőbe. Az én első házasságom is félresikeredett. Városi asszonyt hoztam, aki ahogy belekóstolt a kényelmetlenségbe, hamar felmondta az egyezséget. Akkoriban úgy kezdett alakulni, hogy magam is a pohár parancsa alá kerülök, de gyönge volt hozzá a fejem, a gyomrom, így kimaradtam a csapatból.
De annyi idő is elég volt ahhoz, hogy sok minden kiszaladjon a markomból. Eladtam a nagy házat. A pénzhez nem értettem. Háborgatott a lelkiismeret, mert az öcsém és a húgom nem kaptak az örökségből. A fiúnak híre se jött, a leány azt mondta: te szenvedtél többet érte.
Megkíséreltem a nehezen összerázódott közöst menteni, de útjukba álltam az osztozkodóknak. Akkor egyből nem kellettem. Falugazdász lettem, de azoknak leáldozott a napjuk, így kerültem vissza a régi tanyánkra. Kertészkedtem, de a sok változtatás után ennek is leáldozott az ideje, nem vették meg, amit termeltünk.
Ami velem esett meg kicsiben, az az egész országot, benne leginkább a falut is sújtotta. Az első, mondjuk úgy, szabad kormány nem tudott velünk mit kezdeni. Elgondolni sem tudom, mit veszített akkor az ország. Mindent szétvertek azok, akik annak idején beerőszakoltak mindnyájunkat a közösbe. A falut nem voltak képesek maguk mellé állítani, maradtunk állva szamárként a hegyen. Aztán kimondták, a falu idejétmúlt, felesleges faláda, amit nem kell tovább cipelni, meg kell szabadulni tőle. Nincs, aki összegyűjtse a tejet, nem kell a zöldség, a baromfi, elpusztul kertjeinkben a gyümölcs egy része, az emberek az utcán elszaladnak egymás mellett, mert egy félreérthető szóért kiesik a lánya a tantestületből. Rákosi megtanított bennünket félni, megtörte a nép gerincét. Kádár elvette az önbecsülését, most meg úgy folytatódik, »vegyétek tudomásul, hogy még valameddig megtűrünk benneteket«. Nekünk olyan példaadó vezetőink voltak, mint Nagyatádi, Kovács Béla és Veres Péter. Utánuk lehetett volna igazodni, ha hagyják. Kiátkozták őket még a történelemből is. Valamennyien tisztességes, törvényt és a maguk felelősségét elsők közt tudó vezetők voltak. Néhányszor elmondtam az embereknek, csak a saját földünk határneveit figyeljük, mind arról beszélnek, mi mindent kellett kibírni. Van egyszer egy határrész: Tatár-lapos, nem messze tőle a Török-ér, van Kuruc-dűlő és a Huszár-domb: 1241, 1526, 1711, 1849, négy nevezetes pont. Nem tudom, hogy van-e még ily bárányfelhőárnyék méretű területen nemzet, amelynek annyi mindent hordoz a múltja. Sok mindent megpróbáltunk az elmúlt évtizedekben a felszínen maradáshoz, de belerokkantunk. Mire jutottam én magam, ha végiggondolom az életet? Utódok nélkül jön közelebb, egyre közelebb hozzám a temető.”
Sok töprengés után döntöttem, felesleges volna mindehhez akármiféle magyarázkodás. Egyszer, 1930-ban és a rá következő években a népi írók közreműködésével elkezdődött Magyarország felfedezése. Több emberöltő múlt azóta, a vállalkozás talán ma még időszerűbb.