Csite megkóstolta Haraszti Ferenc – villányi rozé, 2007: Középrózsaszínű, olajos mozgású ez a palkonyai bor, amely lustán csorog le a pohár falán. Illatában múltidéző tuttifruttiság (a rózsaszín természetesen), epresség és édes áramlatok ötvöződnek. Testes, megkopott vitalitású bor, amelyet az alkohol édessége nehezít. Egyvágású zamatossága is a piros cseresznyére, eperre emlékeztet, mindezt kesernyésséggel aláfestve, ami hol jól áll neki, hol nem. Elhalkuló utóíze közepesen hosszú.
(Csite Norbert, a borászati szaklapok és a Művelt alkoholista című internetes blog borítésze)
Diósviszlótól Nagyharsányig Tenkesnek, Nagyharsánytól Villányig pedig Harsányi-hegynek hívja a közbeszéd azt a vonulatot, amelyet a hivatalos geográfia nemes egyszerűséggel csak Villányi-hegységnek titulál az iskolai atlaszokban. Az igazán értékes szőlőtermő területek természetesen a hegység déli szoknyáján találhatók, ám az északi oldalon is akad jócskán első osztályú termőhely: az élelmes szőlőművesek már több száz éve betelepítették a délre hajló domboldalakat, így juttatva elegendő naphoz és meleghez a szőlőt. A Mecsekhez hasonlóan a Villányi-hegység északi oldala is bújtat néhány festői falucskát, pincejáró teendőnk pedig a legszebbikbe vezet ezúttal, a háromszázhetven lelket számláló Palkonyára.
Az utazót, érkezzék bármelyik vége felől az egyutcás településre, semmi sem menekíti a csodálkozástól: a Batthyányak katolikus körtemploma, az ötvenhárom védett présházból álló pincesor, no meg a fél falut kitevő műemlék házak – így együtt bízvást lenyűgözik.
Palkonya saját hatáskörben rendelte el épített szépségeinek védelmét, legalábbis azokét, amelyek az országos műemlékvédelemnél kimaradtak a szórásból. Külön szerencse, hogy a falu nemigen tud terjeszkedni sem, így tán ékszerdoboz jellege megmarad az utókornak.
Úgy tűnik, minél délebbre megyünk, annál fiatalabbak a már saját lábukra állt borászok. Haraszti Ferenc is épphogy huszonnyolc éves. Itt nem benzinkútnál vagy plázaparkolóban kellett megbeszélni a találkozót: a már említett festői pincesor stratégiai pontján, a főút mellett ékeskedő pici épületet nehéz lenne elvéteni. Már csak azért is, mert házigazdánk vidám integetéssel teszi bizonyossá: megérkeztünk.
Ifjú, szűkös anyagiakkal rendelkező borászaink között nemigen szoktunk hozzá a jóféle kisteherautóhoz meg az ízlésesen belakott-berendezett kóstolóhelyiséghez, itt pedig ezt találjuk.
– Én nem fogok panaszkodni! – közli jó előre házigazdánk, és a nyomaték kedvéért még egy széles mosollyal is alátámasztja a szentenciát. – Nem azért, mert nekünk fenékig tejfel az élet, hanem mert generációk óta összetartó nagycsaládban élünk. Hitelünk nincs, és még a szőlőtelepítéshez is magunk állítottuk elő az oltványokat. Nagyapám, nagyanyám betonoszlopokat öntött hozzá, így csak a drót meg a karó került pénzbe.
– Ez a pince is családi örökség?
– Nem. Az első szőlőt és pincét feljebb vette még az ükapám 1920-ban. Erre itt nyolc éve alkudtunk meg, akkor még nem szálltak el az árak, ráadásul nagyon jó helyen áll. Meg kellett venni! Gyönyörű ez a falu, a pincesor, ennél szebb helyen soha életemben nem szeretnék sem dolgozni, sem élni.
– Ilyen fiatalon már magára bízta a család a borászatot?
– Szó szerint csak a borászatot. A szőlőben még édesapám mondja meg, hány óra van délben. A palackos térfélen viszont hallgat rám, bízik bennem, és ez nagy szó.
A kis kóstolóhelyiségbe kellemesen besüt a nap, kényelmes helyet is találunk magunknak, közel az előre odakészített sonkához, borokhoz, merthogy Feri buzgón kínálja mindkettőt. Odakint egyszerre nagy lesz a jövés-menés, érdeklődők kukkantanak be az ajtón.
– Hál’ istennek egyre gyakrabban idetalálnak Villányból a turisták. Éppen ideje lenne összebeszélnünk, hogy kicsit több pince legyen nyitva Palkonyán. A látogatók panaszkodnak, hogy nem kapnak bort szinte sehol. Persze cseppet sem bánkódom, hogy nálam viszont kapnak, már amikor itt vagyok – mondja nevetve, aztán egy kicsit leállítjuk a magnót, a Pestre hazafelé tartó pár nehogy palkonyai bor nélkül fejezze be a pincesor bejárását.
– Bármennyire vendégmarasztaló ez a kis helyiség, nagyobb vendégjáráshoz mégiscsak szűkösnek tűnik.
– A mérettel nincs baj, a pince is hadra fogható, de valami fűtésmegoldást ki kéne találnunk. Az a baj, hogy itt tilos kéményt építeni, pedig szeretnénk rakatni egy kemencét. Ha hivatalosan kóstolót akarunk üzemeltetni, akkor kell pluszban két mellékhelyiség, illetve egy harmadik a „személyzetnek”. Ha valami hideget is adnék enni, akkor pedig a jóisten pénze sem elég, annyi az előírás. Sajnos a szabályt mindenkinek be kell tartania, nekem meg főleg. Mondtam már, hogy alpolgármester vagyok? – látva meglepetésünket, kissé hoszszabb kortyot tölt a 2006-os olaszrizlingből. – Errefelé nincs ebben semmi különös, a polgármesterünk is korombéli, és szintén elkapta a borászkodási szenvedély.
– Az ilyen fiatalokat könnyen befogadják a villányi „ősbölények”?
– Azt nem mondanám, de mindennek megvan a maga menete. Két éve, amikor a villányi borversenyen az enyém lett a legmagasabb pontszámú rozé, még éreztem a hátamban a tekinteteket… Ma azért ez már nincs így. Különben meg mi a boraink túlnyomó többségét – évente 10–12 ezer palackot – helyben adjuk el, itt a pincében. Ez hihetetlen biztonságérzetet ad.
– És, alpolgármester uram, mi van azokkal a fiatalokkal, akik nem adták borászkodásra a fejüket? Akad valami egyéb munka a faluban?
– Aligha. Itt szinte mindenki a borból él. Aki nem, kénytelen bejárni Pécsre, ha dolgozni akar. Tán csak egy kivételt ismerek, a Nagypál Józsit. Ő „tejezik”, vagyis teheneket tart, és a megrendelőknek mindennap hordja a friss tejet. Nagyon keményen dolgozik. Mindennap háromkor kel.
A dolgos gazda még háromszáz méterre sem lakik, otthon találjuk.
– A borászoknak könnyű! – kezdi. – Télen semmi dolguk, az állatoknak viszont enni kell reggel-este, karácsonykor is. Tizenkét tehenünk van, és a nekik való takarmányt is magunk termesztjük. Ha vennénk, nem érné meg állatot tartani. Tej, hízómarha, föld: ez az én mozgásterem. Köztes időkben meg a kiszállítás.
– Család?
– A lányom egyetemista, a fiamat meg borásznak adom. Nekik már könnyebb lesz, így van, Feri?
Feri azért nem osztja a borászok felhőtlen életéről szóló véleményt, de a két férfi láthatóan jó barátságban van, érezni: gyakorta ugratják egymást.
– Milyen messze hordja a tejet?
– Villány, Villánykövesd, Palkonya. Ez a három falum. Messzebb nem megyek, úgy már nem érné meg. Így olcsóbban tudom adni az igazi tejet, mint a bolt a tejnek nevezett „valamit”. Nálam százötven forint egy liter, a bolti kétszáz körül van.
Másnap folytatódik a korán jött tavasz, február van, és húsz fok! Igencsak megizzadunk, mire felmászunk a hegyoldalban álló kis kápolnához, ahonnan remek kilátás nyílik Palkonyára. Beszéd közben kiderül, Feri borbíráló-oklevéllel is rendelkezik. A borversenyekről kérdezem.
– A fiatal borászok közt nem túl népszerűek a borversenyek…
– Tényleg nem. Pedig fontos lenne mindenkinek minél többször indulni, nevezni, mert egy verseny még nem mond semmit, de öt–tíz már tanulságos lehet. Abból már le lehet vonni mindenkinek magára nézve valamilyen konzekvenciát. Az butaság, hogy borversenyen csalnak. Ugyan! Senki sem tudja a sötét palackról megmondani, kié. A besorolás, vagyis a versenyző borok sorrendje már más tészta. Itt bizony nem mindegy, kié után kinek a bora következik. Három-négy gyenge tételt követően egy közepes is aranynak érződhet. Szóval a besorolásnál vannak az igazi nagy összeveszések, viták.
– A borturizmus eljutott már odáig, hogy figyelembe veszi a borversenyek eredményeit?
– Az még odébb van, bár kétségkívül egyre több a felkészült, tudatos pincejáró. Sajnos ma még nem ez az általános. Az gyakrabban előfordul, hogy édes bort keresnek, mert olyan jó. Ilyenkor azért megpróbálok végigkínálni egy tételsort, ami többnyire sikerül is. És a végére általában rájön az illető, hogy ő tulajdonképpen a száraz bort szereti.
– A látogatók közt akadt-e már befektető? Ez ma nagy divat…
– A múltkor éppen vasárnapi ebéd közben szóltak, hogy vendég jött családostul, és bort szeretne venni, de nagyon. Kicsit bosszankodtam, mert a vasárnapi délidő nem vásárlásra való, de azért kimentem a pincéhez. Kóstoltak, aztán kértek vagy százötvenezer ára bort. Csak néztem… A nagy pakolászás közepette egyszer csak megkérdezte a kedves vevő: nincs véletlenül valami befektetési lehetőség errefelé? „Itt, Palkonyán?” – hümmögtem, ő meg válaszolt: „Úgy is mondhatjuk, de én arra gondoltam, hogy konkrétan itt, a Haraszti-pincében.” Persze jólesett, hogy úgy százmillióra taksálják a mi kis pincészetünk jövőjét, de nekem ez a világ nem kell. Nekem itt a másfél éves kisfiam, a feleségem, és ahhoz a boldogsághoz, amit a családom ad, nincs mit hozzátenni. És ez az apró pince, négy hektár szőlő pont elég a megélhetéshez.
